„A természet rendjére hivatkozni óriási képmutatás” – Márton András madármentő a gemenci gólyaügyről
Ez a cikk második oldala, az elejéhez KATT IDE!
– Abban teljesen igazuk van, hogy a szelekció a természet rendje. A problémát azonban sokkal tágabban kell nézni, mindjárt az első felmerülő kérdés az, hogy hol van itt már természet? A Duna agyonszabályozása miatt szinte eltűnt a hagyományos tavaszi zöldár, amikor az esőzések következtében felduzzad a vízmennyiség. Ez az alapfeltétele annak, hogy a Duna-menti árterek élővilága túléljen.
A hajózásnak és a mezőgazdaságnak persze jól jött, ahogy az árvízvédelem által megóvott emberéletek is fontosak, de ha a fekete gólyák szemszögéből nézzük, a Széchenyiék által végzett folyószabályozás baromi környezetkárosító volt. A holtágakban ugyanis sokkal kevésbé maradnak meg a halak, amelyek aztán a madarak táplálékaként szolgálnak. Az egész olyan, mint a dominóelv.
A gólya pedig mindig ahhoz igazítja a fiókái számát, éppen mennyi táplálék elérhető. Ha nem tud elég ennivalót szerezni, a leggyengébbet elpusztítja. Erre nem kerülne sor, ha lenne elég élelem, aminek a hiányáról az emberi beavatkozás tehet.
– Mit lehetne tenni?
– El kellene dönteni, milyen stratégiát követnek. Lehetnek maximálisan evolucionisták, akik azt mondják, hogy semmi szín alatt nem avatkoznak be, de akkor zárják be a nemzeti parkot, oszlassák fel az MME-t, mert semmi szükség rájuk. És vegyék tudomásul, hogy minden olyan faj ki fog halni, ami nem tud maximálisan alkalmazkodni az emberi környezethez, mint például a városi galamb, vagy a szarka.
Egyébként ennek folyománya az a szörnyű trend is, hogy Magyarországon ma már kizárólag ott növekszik a fehér gólyák populációja, ahol repülési körzeten belül nyílt színi szeméttároló található.
Ott tartunk, hogy ezek a madarak a kommunális hulladékból szerzik a táplálékuk nagy részét, magyarul kukáznak.
A B verzió, hogy azt mondják, igen is tenni akarnak a fajok túlélése érdekében. Ehhez viszont tudatosan megtervezett élőhely-rekonstrukciós programokra van szükség. Holtágakat kell rendbe hozni, hogy ismét be tudjon folyni a Duna, megálljon az elmocsarasodás és újra találjanak táplálékot a gólyák. A nemzeti park egyébként több ilyet csinált már a Dráva mentén, tehát képesek rá. Ez a hosszú távú terv, de szükség van egy rövidtávúra is, hogy addig se pusztuljanak tovább, amíg ezzel elkészülünk. Ellenkező esetben kihalnak mind, mire a haszonélvezői lehetnének a helyreállításnak. Konzerválni kell az állományt mesterséges etetőhelyek kialakításával, ahogy a gemenci szarvasokat is etetik. Igaz, az ő trófeáik milliókért kelnek el.
Az egész ahhoz hasonlít, mintha lenne egy erkélyem, ami elkezd leszakadni. Mondhatom azt, hogy nem avatkozok be, akkor le is szakad, és nincs többé erkélyem. Vagy aládúcolhatom, majd egy statikus segítségével helyreállítom, végül kiveszem alóla a támasztékot. Ez a támaszték lenne jelen esetben az etetés.
Azon is el kellene gondolkodni, hogy az egész nemzeti park területén összesen van 250 körüli feketególya-fészek, ebből kb. 40 Gemencen. Tehát alig 500 példányról beszélünk, és évi két fiókával számolva még egyszer ekkora szaporulatról. Ez pedig minden, csak nem nagy egyedszám: már pár tucat madár kiesése is érzékeny veszteség, két-három rosszul sikerült év után pedig visszafordíthatatlanná is válhat a folyamat. Szerintem nem túlzok, ha azt mondom, hogy ilyen statisztikák mellett egyetlen madár élete is sokat számít. Emiatt is menteni kellene.
Ha az 500 felnőtt gólyából évente mondjuk 50-et agyoncsap az áram, az 10 százalékos extra veszteség, és súlyosan felborítja a természetes halandósági arányt, amit például a rókák, a hal félrenyelése, vagy betegségek idéznek elő.
Ez azért baj, mert az újonnan születő fiókák közül sem él túl mindenki, csak annyian, ami a természet szerint az eredeti egyensúly fenntartásához szükséges, így az állomány még sikeres költések mellett is folyamatosan csökkenhet.
– Vagyis ön szerint képmutatás arra hivatkozni, hogy nem avatkozunk közbe?
– Pontosan. Hiszen miután megjelent az ember a villanyoszloppal, a vadászpuskával (vonulási útvonalukon rendszeresen lelövik a gólyákat) és a mérgekkel, ez alapból kizárja a be nem avatkozást. Tetszik vagy sem, már a létezésünkkel is súlyosan ezt tesszük. Ennek fényében azt gondolom, hogy nem azt a kevéske pozitív beavatkozást kellene megszüntetni, ami elősegítheti akár egyetlen fióka túlélését is.
Ha minden fent említett negatív hatást felszámolnánk, én lennék az első, aki kiállnék amellett, hogy egyáltalán ne avatkozzunk be. Hiszen a gólyának ideális esetben tényleg nincs ránk szüksége, ha talál elég halat a vízben, nagyon jól elvan nélkülünk. De ehhez előbb azt érjük el, hogy ne legyen áramütés, puskás ember, mérgezett pocok se!
