Egyre nagyobb képtelenségeket hisznek el az emberek
Cikkeivel senkit nem akar meggyőzni: az oldalt inkább egyfajta útmutatónak szánja a források értékeléséhez, az egymással ellentétes nézőpontok összevetéséhez, valamint ahhoz, hogy felfedezzük mindennapi félelmeink esetenkénti irracionalitását. Elmesélte azt is, hogyan göngyölíti fel a témákat, mivel járhat hosszú távon, ha valaki csak a Facebookról tájékozódik, és van-e szerinte esély manapság arra, hogy egy álhír tömegpánikot okozzon.
– Mennyire 21. századi jelenség a városi legenda?
– Kétségtelen, hogy az internet elterjedése erős katalizátor volt, hiszen közelebb hozta az embereket, és rettentően felgyorsította az információáramlást. Ugyanakkor ez az egész valójában sokkal ősibb dolog:
– Téged mikor kezdtek el ezek foglalkoztatni?
– A történetmesélés már gyerekkorom óta jelen van az életemben: apám rengeteget anekdotázott és anekdotázik a mai napig, ez megalapozta érdeklődésemet a jó sztorik iránt. Ami a blogot illeti, az Urbanlegends.hu története az e-mailes lánclevelek hőskorában kezdődött, valamivel több, mint egy évtizede. Ezek biztos mindenkinek megvannak, akik használtak internetet a kétezres évek elején. Legkönnyebben a nagyon hosszú, több száz karakteres tárgysorról, a rengeteg címzettről, az indokolatlanul sok nagybetűről, felkiáltójelről és helyesírási hibákról lehetett felismerni őket. Tartalmilag pedig a "Bill Gates kétszáz dollárt ad neked a vagyonából, ha továbbküldöd ezt a levelet", vagy "ennek a beteg kislánynak három dollárt utal a Microsoft minden továbbítás után" szinten mozogtak.
Ezek elég keményen tele tudták tömni az ember postaládáját néhány nap távollét után is, így elkezdtem visszaküldözgetni őket a feladóknak, mondván "te ezt tényleg komolyan gondolod?" Egy idő után belefáradtam ebbe, és mivel épp akkoriban kezdtek megjelenni az első hazai blogszolgáltatók, a freeblog.hu-n elindítottam az Urban Legends elődjét. Ez volt 2004 májusában. Akadtak megingásaim, például amikor fél napot dolgoztam egy bejegyzésen, majd elolvasták pár tucatnyian. De mielőtt ráuntam volna, elkezdtek jönni a pozitív visszajelzések, hogy hiánypótló az oldal és mindenképp folytassam. Így alakult, hogy azóta is csinálom.
– Mi volt a következő tipikus formátum a továbbküldős lánclevelek után?
– Egyértelműen a Facebook népszerűvé válása hozta a legnagyobb robbanást, ott tényleg bárki elindíthatott bármit. De még ezelőtt a blogok elterjedése is fontos tényező volt. Hirtelen mindenki tartalomgyártóvá vált, a klasszikus média mellett rengeteg új és nehezen ellenőrizhető hírforrás jelent meg.
Marinov Iván 1976-ban született Budapesten. Végzettségét tekintve szociológus-közgazdász. 2000 óta újságíró, korábban főszerkesztő-helyettesként dolgozott az Internettónál és a hvg.hu-nál, jelenleg pedig a HVG Business Extra magazin szerkesztője.
2003 óta blogol, 2005-ben pedig – két társával – egy könyvet is írt Legendavadászat címen. Szabadidejében könyveket fal, fut, kosárlabdázik és kosárlabdát néz, valamint vörös–fehér csapatok fanatikus rajongója.
– Hogy találod meg a témákat, amikkel foglalkozol? Tudatos kutatómunkát végzel, vagy csak szembejönnek veled?
– Szerencsém van, mert a lassan 40 ezer facebookos követőmtől folyamatosan kapom a tippeket. Mellesleg az oldal profilja is folyamatosan bővült az idők során: alapvetően minden olyan dologgal foglalkozom, amiről az emberek beszélnek, illetve ami engem érdekel. Ha a kettő találkozik (és nagyon sokszor találkozik), különösen élvezem a munkát.
A városi legendák mellett kezdettől fogva stabil pontnak számítanak az oldalon a hoaxok és átverések, a tudományos és történelmi tévhitek, de beleférnek a médiában megjelent félreértések és az internetes csalások is. Szóval nagyon vegyes a tematika: amiről úgy gondolom, hogy segíthet az embereknek tisztán látni, azt megírom.
– Mekkora a saját és a máshonnan átvett anyagok aránya?
– Ez mindig a szabadidőm függvénye. Az Urbanlegends.hu mellett egy negyedévente megjelenő print magazint szerkesztek, és a leadási időszak környékén kevésbé van időm belemenős kutatómunkára. Ilyenkor ritkábban is frissül az oldal, és több a fordított vagy szemlézett tartalom. Szerencsére az évek során sok forrást összegyűjtöttem, úgyhogy bőven van honnan válogatni. Amikor azonban két lapszám között van néhány hét szünetem, jobban el tudok mélyedni egy-egy témában.
– Hogyan írsz meg egy cikket?
– Első lépésként mindig utánajárok, hogy az adott témával foglalkoztak-e már máshol a világban. Ha igen, az megkönnyíti a dolgom: elég rámutatni, hogy az adott átverés már máshol is terjedt, szinte szóról szóra, és már ott sem volt igaz. Ha sehol nem találok nyomot, akkor jön a következő fázis – utána kell járni. A legfontosabb ilyenkor a józan ésszel való gondolkodás, illetve olyan pontot keresni a történetben, ami könnyen megfogható, ellenőrizhető.
Ha például egy fizikailag teljesen nonszensz állításra támaszkodik a sztori, nagy a valószínűsége, hogy átverésről van szó. Egy másik fontos eredmény, ha sikerül bizonyítani, hogy az adott történet keringetése mögött valamilyen érdek húzódik – például egy gerillareklám vagy propaganda.
– Volt olyan hoax vagy álhír, aminek első látásra te is bedőltél?
– Nem akarom magam tévedhetetlenként pozicionálni, én is ember vagyok. Ezen kívül azzal is tisztában vagyok, hogy ismereteink folyamatosan változnak, az úgynevezett tényekből pedig gyorsan túlhaladott tudás lesz.
Az Urbanlegends.hu bejegyzései az adott időpontban rendelkezésre álló forrásokból készülnek, így előfordulhat, hogy idővel idejét múlttá válnak. Ezen úgy tudok segíteni, hogy folyamatosan figyelem a feldolgozott témák utóéletét. Pillanatnyilag nagyjából 1700 cikk van a blogon, igyekszem az egyes témákat elraktározni a fejemben, és ha bármelyik kapcsán új részletbe botlok, azt hozzácsapni a régi anyagokhoz.
Csak egy példa: a blog indulásának évében még bátran leírhattam, hogy nincsenek mobilvírusok. És ha olyanok még ma sincsenek, amilyenekről az akkori lánclevelek tudósítottak, az okostelefonok térnyerésével sok minden változott. Ettől persze még az akkori körlevelek visszamenőleg nem lesznek igazak.
A Nyugati téri felüljáró legendája: tényleg nem ért össze a két félhíd, és a tervező öngyilkos lett emiatt? A bejegyzésért KATT IDE. (Kép forrása: Fortepan)
– Milyen motivációi lehetnek annak, aki elkezd terjeszteni egy kamu történetet? Inkább a tudatlanság, vagy a szimpla rosszindulat, esetleg a haszonszerzés játszik bele?
– Nem mindegyik ilyen sztori tudatos dezinformáció. A legendák, átverések egy részét az motiválja, hogy közvetítésükkel az emberek hangot adhatnak elrejtett vágyaiknak vagy félelmeiknek. Rengetegen félnek ezen kívül az ismeretlentől, és barátaik figyelmét is fel akarják hívni a potenciális veszélyforrásokra. Ezek sokszor alapvetően jó szándékú figyelmeztetések, rosszabb esetben irracionális félelmet keltenek a társadalomban, jobb esetben viszont csak terjesztőiket járatják le tájékozottabb ismerőseik előtt.
A másik véglet, amikor különböző oldalak tudatosan terjesztenek álhíreket. Ennek két fő vonulata van: az egyik a felívelőben lévő megélhetési dezinformálás, amikor is a kamuoldalak üzemeltetői a kattintásokból származó reklámbevételekre mennek rá, hihetetlen sikerrel. Egy-egy kamu sztorival több ezer, sőt akár tízezer megosztást is össze lehet hozni. A másik ágat nem kell magyarázni, sokkal régebbi a története: ez a propaganda, amikor is valaki egy bizonyos ügy érdekében az alaptalan információk keringetésétől sem riad vissza.
Egyébként az is érdekes kérdés, miért hisznek el emberek olyan teljesen képtelen álhíreket, amelyek nemcsak, hogy elsőre nevetségesek, hanem ráadásul egyetlen Google-kereséssel elérhető a cáfolatuk. Erről nemrég olvastam egy tanulmányt:
a többség egyszerűen megszűri az információkat, és csak azt fogadja be, ami az ő véleményét tükrözi vagy alátámasztja. Rettentően beszűkült a tájékozódás, különösen amióta nagyon sok embernek a közösségi oldalak jelentik az egyetlen információforrást.
Azt pedig nagyon könnyű beállítani, hogy a Facebook csak a nekünk tetsző dolgokat mutassa. Úgyhogy egyfajta csapdahelyzet alakult ki.
Egy friss hoax: tényleg hatástalanítani lehet az autózárat egyetlen pénzérmével? A bejegyzésért KATT IDE.
– Mi lehet ennek a hosszú távú hatása?
– Szerintem egy idő után az emberek ráébrednek majd arra, hogy érdemes kilépniük ebből a körből, és meghallgatni az övékkel ellentétes véleményeket is. Mert ha nem, abból egy nagyon csúnya egymás mellett élés alakulhat ki. A magam eszközeivel én is azért küzdök, hogy minél több embert tegyek nyitottá a sajátjától eltérő nézőpontok megismerésére. Az oldal ars poeticájában sem állítom, hogy amit leírok, az az Egyértelmű Igazság. A hangsúlyt inkább arra helyezem, hogy mindenki láthassa az adott dolog másik oldalát, majd az egész kép alapján eldönthesse, miben hisz.
– Szerinted van esély manapság arra, hogy egy hoax akkora pánikot okozzon, mint mondjuk Orson Welles 1938-as, ufótámadással riogató rádiójátéka, a Világok harca?
– Érdekes, hogy szóba hozod ezt a sztorit, mert erről is van egy bejegyzésem. Ma már valószínűbbnek tűnik, hogy igazából nem volt országos, utcára rohanós pánik a rádiójátékot követően, ezt a szóbeszédet csak a nyomtatott sajtó terjesztette el. A rádió előrenyomulása ugyanis elég hátrányosan érintette a hirdetési bevételeiket, ezért ezzel a módszerrel akarták komolytalanná tenni az új médiumot. Persze voltak, akik megijedtek, de hogy tízezrek vonultak volna utcára, az erős túlzás.
Ma is előfordul, hogy egy álhír sokkal gyorsabb ütemben terjed és többekhez jut el az interneten, mint a cáfolata, országos pánikra ugyanakkor szerintem nincs túl nagy esély. De ettől függetlenül tény, hogy
minden felfokozott helyzetben (lásd például legutóbb a párizsi merényleteket) szinte az első percben megjelennek a nagyon vad összeesküvés-elméletek és álhírek, amelyek aztán a közösségi médiában őrült sebességgel terjednek.
Ráadásul rengetegen anélkül osztják tovább, hogy ténylegesen elolvasnák, elég hozzá nekik egy adott esetben direkt hatásvadász cím.
Tényleg tömegpánikot okozott a Világok harca rádiójáték? A bejegyzésért KATT IDE.
– Mennyire fér bele itthon, hogy egy komoly médium akár poénból, akár más okból kamu sztorival álljon elő? Az Indexnek például utólag tisztáznia kellett a kitalált chemtrail-pilótával készített álinterjúját.
– Ha onnan nézzük az esetet, hogy az ilyesmi hosszú távon megerősítheti az adott összeesküvés-elmélet hívőit, akár károsnak is nevezhetjük. A tévhiteknek és a városi legendáknak ugyanis van egy olyan érdekes tulajdonságuk, hogy ha agyunkban elraktározunk egy kamu sztorit és mellé a cáfolatot, utóbbi sokkal gyorsabban kikopik a memóriánkból. Tehát megvan az esélye annak, hogy idővel még egy leleplezett sztorira is igaz történetként emlékezzünk. Ráadásul ezt a chemtrailes sztorit Pataky Attila nemrég már kész tényként adta elő az egyik kereskedelmi csatornán, és a műsorvezető se nagyon tette helyre a dolgot.
Másrészről viszont mégsem tudom hibáztatni az Indexet. Jó poénnak tartottam már megjelenése pillanatában, és utólag is; ennyi fricska mindenkinek bele kell, hogy férjen. Ezen már nem sok múlik, enélkül is rengeteg ostobaság jelenik meg a neten, és ez legalább vicces volt. Úgyis csak azoknál van esély rá, hogy átmenjen a cáfolat, akik hajlandóak gondolkodni, de nem mindenki ilyen.
– Utóbbiaknak növekszik a száma?
– Nem hiszem, hogy egyre többen lennének, inkább csak jobban látszódnak az interneten. De közben meg mintha a másik oldalon lévők, a gondolkodni vágyók száma tényleg szaporodna. Az utóbbi időben többször előfordult, hogy a témaötletek mellett kész megoldásokat is küldtek nekem, mivel az olvasók eleve utánanéztek a különböző csatornákon.
Fotó: László Éva Lilla
– Mik voltak szerinted az eddigi leghajmeresztőbb kamu sztorik, amik nagy karriert futottak be?
– Nehéz lenne toplistát összeállítani, de azt látom, hogy egyre meredekebb történeteket vesznek készpénznek az emberek.
De amikor már tizenöten kérdeznek rá ugyanarra, kénytelen vagyok foglalkozni vele. És még csak az sem igaz, hogy a kultúrkör befolyásolná a terjedést: egy-egy sztori ugyanúgy képes tarolni Európában, Amerikában, vagy a világon bárhol. Úgy tűnik, az emberek eredendő félelmei függetlenek származásuktól.
– Anyagilag mennyire kifizetődő neked a blog írása?
– Nem tudok megélni belőle, de a hirdetésekből azért van némi bevételem. Inkább mellékállásnak mondanám, mindazonáltal napi szinten sok időt töltök vele – legyen szó témakeresésről, cikkírásról, vagy a kommentek és az üzenetek megválaszolásáról. Ha órabérre lebontva nézném, az jönne ki, hogy nagyon nem éri meg foglalkozni vele, de mivel ez egyfajta hobbi, nem végzem el ezeket a számításokat.
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel!
