„Most mi van, má' bókolni se szabad?” – az utcai zaklatásról
Ki, mint vet, úgy arat. Egye meg, amit főzött. Csak magára vethet. Ki, mint veti ágyát, úgy alussza álmát. Mindenki a saját sorsának kovácsa.
A magyar nyelvben meglepően sok kifejezésünk van arra, hogy az egyén a saját tettei következményeiért kizárólagos felelősséget kell, hogy vállaljon. Úgy tűnik, mintha itt, Minekmentoda-országban még a nyelvünk is az áldozathibáztatásra jött volna létre.
Amikor május elején végleg kinyílt a város, és elhagytam karanténbarlangom sötét szegleteit, hogy megmutassam magam a budapesti utcáknak, azzal szembesültem, hogy
Nagyon zavart, mert inkább el akartam bújni, de folyamatosan éreztették velem: figyelve vagyok. Ezzel egy időben a közösségi média platformokon egyre több hasonló tartalommal találkoztam. Nők, akiknek elegük van abból, hogy nem tudnak nyugodtan eljutni A-ból B-be. Férfiak (és persze nők is), akik pedig nem értik, mi a baj azzal, ha valakit „megdicsérnek” az utcán.
Bár nem élt Magyarországon, a hatvanas években Melvin Lerner szociálpszichológusnak is feltűntek a társadalom bizonyos torzításai. Arra kereste a választ, hogy lehet az, hogy még az egyértelműen szenvedést okozó rendszereknek is vannak támogatói, és a bennük élő emberek zokszó nélkül fogadják el korlátozó és irreális szabályaikat.
Vagy kimondod a varázsszót: Megérdemelte.
Hisz milyen békés és megnyugtató is a tudat, hogy bár érzed, semmi nincs rendben, mégis minden úgy van, ahogy lennie kell. Leveszi a válladról a felelősséget, és hagyja, hogy az önmagában is fárasztó túlélésre koncentrálj. Viszont, ha észreveszed, hogy valaki nem simul bele úgy a körülményekbe, ahogyan Te is, éktelen haragra gerjedsz, és azonnal meg akarod büntetni a deviánst.
Készítettünk egy videóriportot a témában, hogy feltérképezzük, mit gondol a ’pesti ember az utcai zaklatásokról. De mivel a dolog nagyon erősen belém fészkelte magát, a barátaimmal és Tinder-randijaimmal is gyakran dumáltam róla. Bár az általam megkérdezett férfiak többsége elmondása szerint sosem kiabálna trágárságokat ismeretlen nők után, és undorítónak tartja az ilyet, nem kis hányaduk nem tartja egyértelműen elítélendőnek vagy meglepőnek azt, ha ez olyan nőkkel történik, akik kicsit többet mutató öltözetben jelennek meg az utcán. Az egyik barátom a következő hasonlattal indokolta véleményét:
„Ha valaki horogkeresztes karszalaggal megy ki az utcára, az ne csodálkozzon azon, ha utána üvöltenek, hogy náci.” Nos, azóta nem beszélünk, de elgondolkodtatott.
Na nem azért, mert analógiája bármilyen szempontból helytálló lenne. Párhuzamba állítani az emberiség történelmének egyik legnagyobb tömeggyilkosságát jelképező önkényuralmi szimbólumot egy kivillanó dekoltázzsal olyan mélységesen ostoba dolog, hogy szexistának titulálni szükséges, de nem elégséges. Azonban abban igaza van, hogy az elmúlt évszázadokban felépítettünk egy képet arról, hogy néz ki és hogyan viselkedik egy nő.
A férfi test eközben lehet bármilyen (bár, nem érdemes megfeledkezni arról, hogy újabban egyre szigorúbb elvárások vonatkoznak rá is). Ezzel valahogy kollektíven letettük a voksunkat a női test értékessége mellett, és ami értékes, azt őrizni kell, nem szabad csak úgy mindenkinek odaadni, aköré tabukat emelünk és sztereotípiákat. Így szépen lekorlátoztuk a nők saját testük felett érvényesíthető jogait. Például az ahhoz való jogukat, hogy ne foglalkozzanak a testükkel, vagy azt, hogy úgy és annyiszor mutogassák, ahogy csak szeretnék. Míg a férfiaknak ezeket - többé-kevésbé – biztosítjuk.
Hányszor néztem irigykedve félmeztelen férfiakat az ablakból, miközben szalonképesen bugyolált fenekem eggyé vált a buszüléssel. A női és a férfi mellbimbó között egyetlen különbség van. Még csak nem is a mögöttük domborodó zsírszövet, mert láttam én már férfiembert a sajátomnál mélyebb dekoltázzsal szublimálni a körúton, az mégsem zavart senkit, viszont, ha én dobom le a textilt, öt perc alatt jött volna értem az a mentő, ami, ha egy túladagolt narkóshoz hívom, egy óra alatt sem ér oda.
A fentiek alapján tehát elmondhatjuk, sokan érezhetik azt, hogy egy normáktól eltérően öltözködő nő igenis jogos társadalmi felháborodást von a fejére, így természetes, ha beszólogatásokkal megrendszabályozzuk kicsit, éreztetjük, hogy nem oké, amit csinál. Viszont 2021 van, és el kell fogadnunk, hogy egy lány nem azért vesz fel rövid pólót, rövid nadrágot, hogy füttyorkánt generáljon maga körül, hanem mert olyan kedve volt, és ehhez joga van, anélkül, hogy ezért bárki minősítené.
Azok a lányok, akik nem tudnak megtenni száz métert anélkül, hogy valaki ne emlékeztesse őket, mennyire jó a seggük, többnyire nem villantanak mellbimbót az aszfaltolvasztó nyári napokon sem, sőt sokszor még a hasukat, vállaikat is gondosan eltakarják. Ezek a lányok a nem létező normáktól sem térnek el.
Az utcai zaklatás - és én itt most nem tennék különbséget a füttyögés, "dicséret" és trágárság között - nem udvarlás.
Az udvarlás egy bátor aktus, ami szemkontaktust, valódi kommunikációt igényel. Belenézel a másik szemébe, udvariasan közlöd vele, hogy szívesen megismernéd. A "catcall" nem udvarlás, de még bóknak is szánalmas. Gyáva dolog, és csak arról szól, hogy éreztesd a másikkal, jogod van őt minősíteni.
Ne foglalkozz vele, mondaná a korábban említett barátom, vagy a nem említett barátaim nagy része is. Ezek a srácok nem szexisták, szándékosan sosem bántanának senkit, viszonylag intelligensek, és jó emberek.
Viszont jó lenne, ha valamit végre megértenének.
Azt sem tudod, milyen a nemi érésed első pillanatától takargatni változó tested, nehogy észrevegye valaki, hogy a cuki kislányból lassan tényleg nő leszel, és nehogy „úgy” nézzenek rád, mert akkor oda a biztonságod.
Itt nem is a szavakról van szó, az érzésről. Arról, hogy látnak, figyelnek, de nem azzal a pozitív, jó figyelemmel, hanem azzal a veszélyes fajtával, mint egy prédát vagy tárgyat – egy darab húst.
