Az "igazi" nem ajándék, hanem csapatjáték
Ki tudja, miért alakult így, de néhány éve, amióta újságíróként is dolgozom, egyre több párkapcsolati téma talál meg. Az egyik lapnál a lélekbulvár rovat az enyém, máshol véleményeket írok, és olyan is volt, amikor azt a feladatot kaptam, hogy regisztráljak és írjak a Tinderről, vagy a Puncs.hu-ról. Mégsem hiszem, hogy akár ennyi idő után is többet tudnék ebben a kérdésben másoknál.
Ám mindennek köszönhetően az elmúlt évben tényleg rengeteg emberrel beszéltem. Csak a Tinderen volt kicsivel több mint 300 találatom, aminek nagyjából a feléből lett beszélgetés. Ez egy olyan elképesztően magas szám, amit szinte felfogni sem lehet, emlékezni mindenkire pedig szinte lehetetlen.
Persze ezzel nem csak én vagyok így. Az okostelefonok elterjedésével néhány éve olyan csodálatos applikációk születtek, amelyekkel bárhol a világon megtaláljuk a potenciális jelölteket. Nem kell a sarki kocsmában válogatnunk a négy józan ember közül, hanem a közelünkben élő több száz, sőt, több ezer ember mutatkozhat be otthon, a nappalijában ülve, nagyjából fél óra alatt. Olyan társkereső is van, amely pszichológiai elemzést készít a jelöltekről, és az eredményeket összehasonlítva mutatja meg, hogy mennyire illetek össze.
Mostanában tényleg minden feltétel adott ahhoz, hogy az ember megtalálja az igazit.
Nem is kezdenék az ilyenkor szokásos, szerintem indokolatlan nyávogásba azzal kapcsolatban, hogy "régen vót jó", vagy arról, hogy "nekem egy gép ne mondja meg...!" Dehogynem! Mondja meg, rövidítse le, dobja a jelölteket! Sokkal több embert van lehetőségünk megismerni, jó szűrők alapján. Miért lenne ezzel baj?
Ha figyelünk, jobban megismerhetjük magunkat is, és másokról is több információkat kapunk. Idővel jóval rutinosabbak, erősebbek és okosabbak lehetünk. A szórakozóhelyek random helyszínei helyett az egész világ lett az ismerkedés tere, mindössze néhány év alatt.
A statisztikák szerint mégis egyre több a szingli, és egyre többen vannak olyanok, akik nem is akarnak párkapcsolatot.
Miért?
Talán azért, mert már tömegeket érünk el, így könnyebb lett lecserélni valakit, mint javítani a helyzeten. Túl könnyű mostantól.
Miért állna meg bárki, ha folyamatosan a szeme előtt lebeg a "még jobb" ígérete?
Úgy tűnik, hogy azok, akik tíz évvel ezelőtt még kapaszkodtak volna egymásba és boldogan öregedtek volna meg együtt, mert hasonlóak az értékeik, illenek egymáshoz, és mindemellett a legjobb barátok is tudnak lenni, most sokszor továbblépnek egy-egy "match" után, apróságok miatt. Nem kell, mert "túl messze van", "nincs 190 magas", "már 30 fölött van", "már van gyereke", "nem él 5 kilométeren belül", vagy csak mert nem pont olyan a haja, mint amilyennek korábban elképzeltük az igazit. Megtehetjük, jöhet jobb. Vagy ha nem is jobb, újabb mindenképpen. Akivel persze szintén lesz valami baj, na de a tömegben ugye az igazi is ott bóklászik valahol. Legalábbis elméletben.
Közben a legtöbben rengeteget dolgozunk a fizetésünkért, hajtunk egy jobb autóért, órákig pepecselünk és áldozatokat hozunk egy-egy tökéletes ebédért, egész délután játszunk a kutyával azért, hogy kicsit okosabb legyen. Másfél órán keresztül bütyköljük a kávéfőzőt, hátha kiderül, mi baja, több embert is felhívunk, hogy megoldást találjunk a telefon fura problémájára, és két órát várunk a fodrászra, mert elírta az időpontot,
de egy társ már sokszor már nem érdemel ennyi időt és áldozatot.
Az igazit inkább "várjuk" és nem "megvalósítjuk". Nehogy már egy fél óránál többet kelljen utazni valakiért, ez nem normális. Nehogy már ne pontosan úgy gondolkodjon, ahogy én, nehogy már ne értse a jazz-t, nehogy már időt kelljen szánni bármire, ami nem élvezetes, ne kelljen már megoldásokat keresni...
Ilyesmivel csak a kávéfőzőt tiszteljük meg és a telefont. Esetükben teljesen normális, ha szó nélkül bemondja az unalmast, hogy másfél órát bütyköljünk, majd kétszer két óra alatt a városba megyünk, kivárjuk a sorunkat, és bejelentjük, hogy baja van. Aztán megjavítják néhány hét alatt, és mi türelmesen várunk, ehhez igazítjuk az életünket, szervezünk, szerzünk addig ideiglenesen egy másikat, szóval megoldjuk. Várnki kell két napot a redőnyösre? Kivárjuk.
Egy társsal már nem. Ő inkább csak úgy magától jöjjön és legyen tökéletes. Szabadnapot kivenni valaki miatt? Az más, az a redőny. Utazni, kérdéseket feltenni, megoldásokat keresni? A kávéfőzőnél talán, de egy másik embernél nem. Jön jobb. Ebben a nagy tömegben kell, hogy legyen jobb, aki közelebb van, akire nem kell időt fecsérelni, akinek nincsenek rossz napjai.
Nem szeretjük a vitákat, így ha lehetséges, az illető inkább magától találja ki, mit hogyan kellene. Ha lehet, legyen 27 éves most és jövőre is, tökéletes testtel, örök mosollyal, a 80 évesek bölcsességével és lakjon a szomszéd házban akkor, ha ráérünk, de Sátoraljaújhelyen épp akkor, ha egyedül szeretnénk lenni. Ne legyenek rossz napjai és nehogy valami elromoljon, mert ezt csak a telefonnak engedjük meg, ennyire toleránsak csak a kávéfőzőkkel vagyunk.
Nem is megyek bele abba, hogy valójában a megoldott nehézségek kötnek össze. Hogy apróságokon akadunk fenn és hogy a távolság inkább szerencse, mint probléma, mert
minden találkozás ünnep marad, és sosem szürkülnek el a hétköznapok.
Hogy a tökéletlen külső is lehet szép, hogy egyébként sem érdekes a külső, hogy akinek gyereke van, sokszor érettebb, hogy a jazz néha tényleg uncsi és hogy 40 évesen jó eséllyel már jobb verziója valaki önmagának, mint 27 évesen.
Tényleg csodálatos, hogy ennyire nagy tömegeket érhetünk el, mert az applikációk feldobott jelöltjeinek sokaságában valahol az igazi ott kell, hogy legyen. Ám ha mindenkit, aki nem tökéletes, lecserélünk, akkor végtelen metrózás lesz ez az egész, vég nélküli utazás, a cél elérése nélkül. Ez lett mostanra abból, hogy a világ e tekintetben is kinyílt.
De hullámok, a trendek, a divatok szükségszerűen elcsendesednek és újabbak követik őket. Hogy milyenek, nem tudom. És egy igazán jó "match"-hez továbbra is kell majd szerencse, „sors”, vagy valami, amit sokféleképpen hívhatunk.
De talán éppen a most zajló folyamatoktól lesz később még nyilvánvalóbb, hogy az "igazi" valójában nem egy random, égből pottyanó karácsonyi ajándék egy felhők tetején ücsörgő, szakállas embertől, hanem inkább megfelelő hozzáállás eredményeképpen megvalósított csapatjáték.
Olyan, amiben a másikat is megilleti annyi, mint egy telefont, vagy egy kávéfőzőt.
