SZEMPONT
A Rovatból

„Az futott végig az agyamon, hogy, akkor most minden megváltozik” – bemutatjuk a négy magyar űrhajósjelöltet

240 jelentkezőből négyen maradtak. Túl vannak asztrofizika és űrdinamika órákon, erőnléti edzéseket tartanak, megtanulnak kisgépet vezetni és begyakorolják a kísérleteket, amiket a Nemzetközi Űrállomáson végeznek majd.


Az ember gyerekkorában vagy kukás, vagy űrhajós, esetleg óvónéni szeretne lenni, ám a legtöbbünk végül egészen más pályát választ. Az viszont tény, hogy a dolgok jelen állása szerint mind a kukás, mind az óvodapedagógusi pálya elérhetőbb közelségben van, mint az űrhajózás.

Mindeddig két magyart képeztek ki asztronautának, de csak egyetlen egy repült, és az sem ma volt, hanem 44 évvel ezelőtt: 1980. május 26. és június 3. között.

Nem csoda, ha nagy várakozással készültünk a négy újabb magyar űrhajósjelölttel való találkozásra. A négy fiatalembert 240 jelentkező közül választották ki, több kemény rostán mentek át, míg végül bekerültek abba a szűk keretbe, akiket már hivatalosan is űrhajósjelöltnek nevezhetünk.

Ők négyen, Dr. Schlégl Ádám, Cserényi Gyula, Kapu Tibor, Szakály András bár mind különböző területről érkeztek, de abban egyformák, hogy mind fizikailag, mind szellemileg és mentálisan is a legmagasabb szinten teljesítették az eddigi kemény kiképzést. Elsőként az érdekelt, gyerekkorukban felmerült-e bennük, hogy űrhajósok szeretnének lenni.

Cserényi Gyula szerint gyermekkorban mindannyian gondolunk ilyesmire valamilyen szinten.

„Nekem is volt olyan névjegykártyám, amire rá volt írva, hogy autóversenyző, sebész, űrhajós, vadászpilóta. Nyilván Berci bácsi járt az űrben, de a mi generációnknak nem volt még igazán lehetősége ezen komolyabban elgondolkodni.”

Dr. Schlégl Ádám ehhez teszi hozzá, hogy az egyik legfantasztikusabb dolog ebben a programban, hogy a következő generációnak, a mostani fiataloknak megmutatja, nekik is lehetőségük van bekerülni egy űrprogramba.

„Persze gyerekként én is akartam űrhajós lenni, meg kukás, autóversenyző, vadászpilóta, de mivel ez nem volt realitás, így hát visszaszálltunk a Földre, és az ember elérhetőbb célokat tűztünk ki magunknak.”

Szakály András szerint bár az ember megnézett minden sci-fit, elolvasta Jules Verne könyveit, de azért realitása itthon az űrhajós karriernek nem sok volt. Így hát olyan szakmát próbált szakmát választani, ami valamennyire közel van ehhez a területhez, a repülőgép-tervezésnél kötött ki.

Kapu Tibor eredetileg vadászpilóta szeretett volna lenni, de amikor rájött, hogy a matematika meg a fizika is érdekli, akkor módosított az elképzelésein, és vadászgép-szerelőként akart dolgozni. Végül gépészmérnök lett, de gyerekkorában persze neki is volt kicsi űrsikló játéka. „Átlátszó raktere volt, amit ki lehetett nyitni. Nagyon-nagyon szerettem, de összetörtem annak rendje és módja szerint.”

A HUNOR jelöltjei

Cserényi Gyula – erősáramú villamosmérnök, 34 éves. A Robert Bosch vállalat ipartelepén a magasfeszültségű elektromos hálózat üzemeltetéséért felelt. Az akadályfutást műveli sportként.

Kapu Tibor – fejlesztőmérnök, 32 éves. A Műegyetemen gépészmérnökként végzett, dolgozott a gyógyszeriparban, hibridautó akkumulátort, és űrhajósok sugárzásvédelmét szolgáló berendezéseket fejlesztett. Ejtőernyőzik, 38 ugrás van már mögötte.

Dr. Schlégl Ádám – klinikai ortopédsebész, 34 éves. A Pécsi Tudományegyetemen végzett, majd a PhD-fokozathoz szükséges kutatómunkáját is ott folytatta. Gyakorló szakorvosként a tumorsebészet a területe, emellett egyetemi oktató is. Feketeöves karatemester, a Himaláján hatezer méter feletti csúcsra is eljutott már.

Szakály András – repülőgép-tervező mérnök, 41 éves. Budapesten végezte tanulmányait, ami után nemcsak a repülőgép-iparág óriásainál, de kis, feltörekvő cégeknél is dolgozott Ausztriától Nagy-Britanniáig. Az utolsó munkahelyén, Münchenben egy 120 fős mérnökcsapatot vezetett, egy elektromos meghajtású repülő prototípusát tervezték.

De hogyan is jelentkeztek a programra?

Tibor, aki komoly ejtőernyős múlttal rendelkezik, egy ugrótársa bejegyzését olvasta egy Facebook-csoportban: „Ha az ugráshoz elég bátrak vagytok, akkor nézzétek meg ezt is!” Végül a határidő legutolsó napján adta be a jelentkezését.

András amikor rákeresett a honlapra, először csak elmentette a könyvjelzők közé, hogy majd egy nyugodt pillanatban végigböngéssze. Mikor sorra vette a kritériumokat, megállapította, hogy mindnek megfelel. Úgy volt vele, „amennyiben alapból nincs semmi kizáró ok első ránézésre, akkor egy életre haragudnék magamra, ha nem próbálnám meg”. Megpróbálta.

Ádám először azt gondolta, hogy űrhajósok úgyis csak berepülő pilóták lehetnek, mikor azonban kiderült, hogy kutatóűrhajóst keresnek, és egy barátja felhívta a figyelmét arra, hogy ezeknek a feltételeknek megfelel, ő is azt érezte, mint András, hogy nem bocsátaná meg magának, ha nem adná be a pályázatát.

Gyula már korábban gondolkodott ezen, amikor az ESA (Európai Űrügynökség) keresett űrhajóst. Azt a lehetőséget akkor elszalasztotta, ezt viszont már nem akarta. Természetesen, házas emberként és szülőként megbeszélte feleségével, aki támogatásáról biztosította, így ez alkalommal élt a lehetőséggel.

A válogatások során a kör egyre szűkült, és amikor a mezőny már csak nyolcfős volt, akkor mindannyiuk számára egyértelmű lett, hogy a helyzet kezd komollyá válni és egyre jobbak az esélyeik.

A nyolcaknak Csillebércen egy nagyon kemény „technikai interjún” kellett helyt állni, amit inkább túlélőtáborként éltek meg a résztvevők.

Ott az volt a feladat, hogy minden nap egy kísérletcsomagot kellett elvégezni, majd a nap végén leadták nekik a másnapi elméleti anyagot is: két-háromórás elméleti oktatás formájában atomfizikát, vagy éppen sugárzástant. Mindezek után este héttől még meg kellett írniuk a jegyzőkönyvet az aznapi kutatás eredményeiről, amit még éjszaka el kellett juttatniuk az oktatóikhoz, mentoraikhoz. Hajnal három előtt nem nagyon kerültek ágyba, ha egyáltalán tudtak aludni. Mindez két héten keresztül tartott.

Ezután jutottak el oda, hogy kiválasztották négyüket. „Egyesével elénk tolták a papírt” – emlékszik vissza Tibor – „és amikor onnan hazament az ember, akkor realizálta, hogy mekkora munkát tett bele abba az elmúlt több mint egy évbe, hogy bekerüljön a négy kiválasztott közé.”

András így emlékszik erre a pillanatra: „nekem ott esett le igazából, hogy na, most itt változik valami, emlékszem, amikor megkaptuk a papírt, hogy igen, bekerültünk.

Utólag megkérdezték tőlem az ott ülő mentoraink, hogy „mi az, nem örülsz neki”? Mondtam, hogy dehogynem örülök, csak az futott végig az agyamon, hogy, akkor most minden megváltozik.

Hogy miként lehet három hét alatt az addigi életet lezárni, elköszönni a munkahelytől, az semmiképpen sem egyszerű történet.”

Tibornak még viszonylag egyszerűbb volt, mert próbaidős volt még az aktuális munkahelyén, de így is érezte a menedzsment jóindulatát és támogatását. Ahogy András is, akinek elengedték a hat hónapos felmondási időt, és neki a megmaradt három hétben kellett betanítania az utódját és menedzselni a hazaköltözését Münchenből Budapestre. Gyula tíz évnyi munkáját hagyta ott, vezetői pozíciót, de maximálisan támogatták őt is. Neki legalább költöznie nem kellett, így most is minden nap vidékről jár Budapestre a kiképzésre.

Ádám főnökét sem lepte meg a kiválasztása, a jelentkezése óta tudta, hogy ez megtörténhet. Azt mondja: ha nem lett volna mögötte a klinika teljes támogatása, nem tudta volna végigcsinálni. A váltás még így sem volt egyszerű. „Az embernek volt három hete, hogy egy hivatást lezárjon: amennyi betegnek csak tudja, még lezárja a kezelését, a műtéteket megcsinálja. Akinek a kezelését nem tudtam lezárni, azt át kellett adnom egy megfelelő kollégának. Emellett kutatási projektekben is részt vettem, amikben mentorált hallgatóim, PhD-hallgatóim is voltak, ráadásul költöznöm is kellett. Volt három hetem, amikor a lehető legtöbbet kellett operálnom, minden kutatási projektemet, minden hallgatómat sínre kellett állítanom, és még egy költözködést is meg kellett oldanom, úgyhogy nem sokat aludtam abban a hónapban.”

Jelenleg a képzésük harmadik fázisa tart. Az első egy alapozó rész volt, ahol az űripar működésén túl alaptárgyakat is tanultak. A második fázisban már ennél magasabb szinten folyt a felkészítés.

Asztrofizikát, űrdinamikát is tanultak, kifejezetten az űrkutatással kapcsolatos tárgyakat. Most tartanak a harmadik fázisnál, amikor már az ISS-szel, tehát a Nemzetközi Űrállomással kapcsolatos képzésük folyik.

Ezzel párhuzamosan folyamatos a fizikai felkészítésük is, erőnléti- és úszóedzéseik vannak, valamint a regenerációra is nagy hangsúlyt fektetnek.

Ami talán a legérdekesebb, hogy a második fázisban tanult alapozó tárgyakra (élettani, biológiai, számítógépes és mérnöki ismeretek) ráépül most már a HUNOR-program konkrét kísérleteinek a megismerése is. Ezeknek még csak egy részét ismerik, de hamarosan felvehetik a kapcsolatot azokkal a magyar egyetemekkel, cégekkel és kutatóműhelyekkel, amelyek megbízásából az adott kísérleteket el kell majd végezniük az ISS fedélzetén.

Az a cél, hogy minél előbb megismerjék ezeket a kísérleteket, és olyan szintre begyakorolják azokat Földi körülmények között, hogy a Nemzetközi Űrállomáson már csukott szemmel is meg tudják azokat csinálni, és ott már csak az olyan plusz kihívásokra kelljen figyelni, mint például a súlytalanság.

De ha mindez nem lenne elég, a négy jelöltnek kisgépes repülésre is meg kellett szereznie a szakszolgálati engedélyt. Ez azért fontos, mert így élesben gyakorolhatták azt a kihívást, amit a repülős közeg jelent.

Repülés közben azonnali döntéseket kell hozni, és rengeteg műszert kell egyidejűleg figyelni. Ráadásul három dimenzióban mozog a repülőgép, ami másfajta gondolkodásmódot igényel.

Az emberben óhatatlanul motoszkál az a kérdés, hogy 44 évvel Farkas Bertalan repülése után a mostani lehetőség vajon újból csak egy egyszeri alkalom, amit sokáig nem követ semmi?

A jelöltek optimisták ezen téren, minden bizonnyal többet is tudnak minderről, mint a kívülállók. András tisztázza, hogy annak idején az Interkozmosz-program célja az volt, hogy minden „béketáborbeli” ország legalább egy űrhajóst fel tudjon küldeni, és nagyjából ezzel le is zárult a projekt. Bár azt még konkrétan nem tudja, hogy a HUNOR-programnak lesz-e folytatása, hogy további magyar űrhajósok is dolgozhassanak az ISS-en, de azt gondolja, nem is maga az űrhajós a HUNOR-program végső célja, hanem az, hogy

a következő hazai kutatógenerációk már számolni tudjanak azzal a lehetőséggel, hogy fel tudják juttatni saját programjukat a világűrbe.

Szakály szerint logikus lenne a következő időszakban egy következő űrhajóst felkészíteni, hiszen ez segítheti a további magyar programok előrehaladását.

A HUNOR-programot nem egy célként kell elképzelnünk, ez inkább egy ugródeszka, aminek pont az a célja, hogy a jövőben kinyissa a kaput Magyarországnak az űr irányába – ezt már Ádám mondja el.

Magyarország kifejleszti azokat a kompetenciákat, hogy ki tud válogatni és ki tud képezni űrhajósokat, de még ennél is nagyobb csapat dolgozik azon, hogy a magyar fejlesztőket, kutatóműhelyeket, egyetemeket és cégeket be tudják kapcsolni az űriparba.

Gyula szerint a HUNOR-programmal egy kapu nyílik a mai magyar nemzedékeknek. Fontos egyrészt az is, hogy motiválja az új generációt, a mostani kutatókat, hogy be tudjanak csatlakozni más, akár nemzetközi programokba is. És bár az űripar egy szűk ágazat, Tibor szerint az innovációs értéke mégis rendkívül magas.

„Már van tapasztalatunk ebben az iparágban. Elég említeni a Pille dózismérőt, amit még Farkas Bertalan vitt fel 40 évvel ezelőtt az űrbe, és azóta is egyébként azon nagyon ritka eszközök táborát erősíti, amelyek azóta is fent vannak.”

Bár erősen korlátozva van, mit vihetnek fel magukkal személyes holmiként az űrhajósok, de természetesen mindenki vihet egy-két apróságot. Érdekelt minket, mik is ezek. Mindannyian majdnem ugyanazt válaszolták, hogy ezen akkor gondolkoznak csak el, ha odajutnak, hogy reális közelségbe kerül a repülés, tehát ténylegesen kiválasztásra kerülnek, vagy legalábbis a végső párosba bekerülnek (ami a küldetésre kijelölt űrhajós mellett annak tartalék párját is jelenti).

És itt le is járt az egyórás időkeret, amit kaptunk az interjúra. Bár kérdésünk lenne még, de meg kell értenünk, hogy a négy fiatalembernek ez is egy kemény munkanap, egy azok közül, amelyek közelebb viszik őket a világűrhöz.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Nagyon szívesen meghívnám a miniszterelnök urat Stockholm belvárosába, nem fog semmi mást látni, csak boldog, elégedett embereket”
Svédországban élő magyarokat kérdeztünk Orbán Viktor állításáról, hogy valóban „kijelentkeztek-e a civilizációból.” Azt mondják, a bevándorlás okozta kihívások az oktatástól a bűnüzésig tényleg érződnek, de a svédek többsége elfogadó, és úgy érzik, biztonságban vannak.


„Egy ország, amely egykor a rendről és a biztonságról volt ismert, jelenleg éppen összeomlik: több mint 280 kiskorú lányt vettek őrizetbe gyilkosságért, családok élnek félelemben. Szívszaggató a helyzet, a svédek jobbat érdemelnek” - írta Orbán Viktor nemrég az X-en. A csatolt videóban pedig arról beszélt, hogy a maffia a gyerekekkel löveti fejbe az áldozatait, mert őket nem lehet elítélni. „Így mennek tönkre, minden szabály, minden rend felbomlik, és marad helyette a barbarizmus.”

„Nem arról van szó, hogy valamit elhibáztak, hanem ezek kijelentkeztek a civilizációból.”

Ez kiverte a biztosítékot a svéd miniszterelnöknél, aki szerint Orbán Viktor „felháborító hazugságokat” állít. Szerinte nem meglepő, hogy mindez „épp egy olyan ember szájából hangzott el, aki a saját országában rombolja szét a jogállamiságot”, és hozzátette: Orbán Viktor kétségbeesett a közelgő magyarországi választások miatt. A svéd sajtó szerint tavaly összesen 92 gyilkosság történt, ami 2014 óta a legalacsonyabb szám. Mindössze négy 15 és 17 év közötti lányt vádoltak meg gyilkossággal, 277-et pedig testi sértéssel.

Ugyanakkor az tény, hogy az Orbán Viktor által hivatkozott Die Welt cikk szerint a szervezett bűnözés egyre gyakrabban használ fiatalkorú lányokat gyilkosságokhoz és robbantásokhoz, épp ezért büntethetőségi korhatárt 13 évre szállítanák le, és már 15 év alattiakat is lehallgathatnának, hogy eljussanak a megbízókhoz. Svédországi magyarokkal beszélgettünk arról, milyennek érzik a közbiztonságot, a bevándorlás okozta problémákat, és mit gondolnak, valóban „kijelentkeztek-e a civilizációból.”

Hegedűs Zsuzsa a családjával több mint két éve él ott.

Azért hagyták el Magyarországot, mert annyira kilátástalannak találták a magyar oktatási helyzetet, és a közbeszéd eldurvulását.

„Jól érezzük magunkat, persze vannak nehézségek, nyilván” - fogalmaz arról, most hogyan élnek. Az iskola szempontjából szerinte mindenképp megérte a váltás. „Nagyon jó az iskola, nagyon jó az oktatás, most már azért van két önkormányzattól, két iskolától is tapasztalatunk.”

Az iskolában „az osztály fele körülbelül svéd, a másik fele a világ minden tájáról jött, tehát van mongol, bolgár, kínai, japán, szomáliai, szíriai és magyar.” A sokszínűség hétköznapi tapasztalata szerinte pozitív. „Ez a multikulti lét mindenféleképpen ad az emberhez. A svédek rendkívül elfogadóak, nincsen semmiféle megkülönböztetés.” Ugyanakkor elismeri, hogy a kultúrák befogadása és keveredése „nyilván okoz nehézséget is” hiszen a jövevények másként szocializálódtak, és idő kell a körülmények megszokásához. Ennek ellenére a fia „a saját bőrén tapasztalja a különbségeket, nem menne ő sem vissza.”

A közbiztonságról Zsuzsa így fogalmaz:

„nekünk nincsen semmiféle rossz tapasztalatunk.”

„Az elmúlt 10–15 évben ugyanakkor valóban megnőtt a bűnözés, ami jellemzően a bevándorlók körében van, bandaháborúk, drog.” Az is létező probléma szerinte, hogy ezek a bandák a kiskorúak büntethetetlenségét használják ki, amikor különböző cselekményekre bírják rá őket. Emiatt elkezdődött egy társadalmi vita a büntethetőségi korhatár leszállításáról. „Svédországban a büntethető korhatár az 15 év,” és „erőteljes diskurzus” zajlik a 13–12 évre csökkentésről.

Orbán Viktor állításaira reagálva ezt mondja:

„nagyon szívesen meghívnám a miniszterelnök urat Stockholm belvárosába. Nem fog semmi mást látni, csak boldog, elégedett embereket.”

A hétköznapi közbiztonsági állapotokról egy képpel él: „Svédország alapvetése a bizalom. Tehát itt kint hagyod a biciklidet, nyitva hagyod az autódat, és nem viszik el. Itt nincsen félelemérzésem, bármikor megyek, jövök.”

Juhász Ágnes a miniszterelnök szavaira elsőre csak ennyit mond: „ez egy baromság.” A 2015-ös menekülthullámot azért sokknak nevezi, mivel akkor hirtelen az addigi becándorlók mennyiségének többszöröse érkezett. „Befogadó állomások voltak, a kongresszusi központot megnyitották,” és az állam jelentős pénzt költött arra, hogy magánemberek albérletbe fogadjanak menekülteket.

A kulturális sokk persze nemcsak a többségi társadalmat érte. Ismer egy szír házaspárt, ahol a férj bármilyen munkát elvállalt, míg a nő „depressziója olyan mértékű volt, hogy az egész szituációt nagyon megalázónak érezte.” De akik elfogadták a helyzetet, szerinte kevés nyelvtudással is el tudtak helyezkedni, például idősgondozásban, takarításban.

A társadalmi légkörről Ágnes így beszél: „A svédek roppant fegyelmezettek, tehát nem mondanak semmit sem, félnek a konfliktusoktól.” Munkahelyi helyzetekben „sablon válaszok” jönnek, és hosszas egyeztetések után születnek döntések, még olyan ügyekben is, mint egy malmői sátortábor felszámolása.

„Nincs olyan, hogy odamegy a rendőrség, és akkor ledózerolja az egészet,” inkább egyenként tárgyalnak, akár éveken át.

„A dánok sokkal gyorsabban döntöttek, hogy maradhatsz, vagy menj vissza,” míg Svédországban a kivizsgálásokat „elhúzták évekig.”

Kulturális feszültségekről is beszél: a svéd lányok tinédzser korban kihívó megjelenése „egy muszlim ember számára eléggé sokkos lehet,” és előfordul generációs ütközés is, amikor egy muszlim családban felnövő lány már „a svédekhez akar hasonlítani”, miközben „a papa a szigort képviseli.”

Elmondása szerint „volt olyan, hogy kidobták az erkélyen a saját gyereküket,” illetve a fiú családtagok „őrmesteri szerepet” töltöttek be. Egy másik példája az egykori Jugoszláviából menekült bosnyákok esete, akik fegyverkereskedéssel, fegyvercsempészéssel foglalkoztak.

Az ilyen jelenségekre aztán rátelepül a szélsőjobb.

Ágnes szerint a svéd szélsőjobb „főleg göteborgi svédekből áll”, akik megteremtették a svéd jóléti államot, és keményebb fellépést várnak a politikusoktól. Arra a kérdésre, hogy a szélsőségeseket leszámítva mi az oka a svédek türelmének, Juhász a „svéd kollektív bűntudatról” beszél. A II. világháborúban ugyanis az elvileg semleges Svédország remek üzletet csinált, hogy sárgarezet exportált a náci Németországnak, ahol azt fegyverek gyártására használták fel.

A korábban emlegetett problémák ellenére azt mondja, ő soha nem érezte magát fenyegetve, bár „éjszaka nem vagyok olyan bátor, hogy egyedül mászkáljak.”

Cséti Attiláéknak Svédországban van egy házuk, és a tavaszi, nyári, őszi szezont többnyire ott töltik, a téli szezonban pedig Magyarországon élnek. A költözés motivációja az esetükben szakmai volt.

„Én építészmérnök vagyok, és szerettem volna megtanulni a svéd építési technológiát. Vettem egy lakókocsit, és kiköltöztem Svédországba, és felépítettem a házunkat.” Attila azt mondja, Magyarországon van egy jól prosperáló építészirodája, Svédországban is „próbálkozok vállalkozóként,” főként épületenergetikában. „Teljesen mindegy, hogy hol vagyok, tudok dolgozni”, online egyeztet amerikai és svájci ügyfelekkel is.

A hétköznapi közbiztonságot egy mozzanattal ragadja meg:

„Nincs kerítés például. Vagy ha kiteszek bármit az utcára, vagy a telekre, az ott van akkor is, amikor mi Magyarországon vagyunk két hónapig. Amikor visszamegyünk, az ugyanott van.”

A „no-go zónák” kapcsán hozzáteszi: „Ezt egy magyar újság írta. Mi direkt kimentünk oda, megnéztük, és semmi attrocitás nem ér bennünket. Baromi jó a kaja, úgyhogy mindig oda járunk.” Erről videót is forgatott.

Cséti Attila tudósítása egy „no-go zónából”

Közösségi szerepvállalásukról elmondja, a házukat „migránssimogatónak” nevezte el, mert egyik felét 1–3 hónapra olyanoknak adják ki, „akik Svédországba akarnak jönni, és nehézségbe ütköznek” (a szállás–munka–adószám „22-es csapdája”), majd amikor „találnak munkát, akkor költöznek tovább.”

„Az utcánkban a fele az migráns külföldi, USA-ból, Lengyelországból, Szíriából, Szaúd-Arábiából, Litvániából, Erdélyből”, mégsem tapasztalt problémát. Orbán Viktor állításaira röviden reagál: „Jót mosolyogtam rajta.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
SZEMPONT
A Rovatból
Mehringer Marci: Van sok Marika néni meg Pista bácsi, aki Facebookon leírja, hogy dögöljek meg
Mehringer Marci rengeteg támadást kapott kormánykritikus dalszövege miatt, de szerinte generációjának többsége hozzá hasonló dühöt érez. A 23 éves énekesbe Nagy Feró is beleállt, akiről azt mondja, csak egy megvezetett idős ember.


Mehringer Marcit az X-Faktor 10. évadában ismerhette meg az ország. A fiatal énekes akkor a negyedik helyen végzett. A műsor után zenekart alapított, több dalukkal is szép eredményeket értek el, az igazi sikert számára a 2025-ben megjelent Szar az élet című száma hozta meg. A 23 éves zenész ebben a saját magát és a kortársait érintő problémákról, érzésekről énekel.

A dallal hamar a kormánypárti sajtó célkeresztjébe került, és a közösségi oldalakon is sokan kritizálták részben a szöveg, részben pedig amiatt, hogy egy előadó miért foglalkozik politikai kérdésekkel. De Nagy Feró is többször beszólt neki. Marcival most arról beszélgettünk, hogyan élte meg a negatív kritikákat, és számított-e egyáltalán ekkora visszhangra. De a fiatal zenész azt is elárulta, hogyan látja ma Magyarországot és a saját generációját.

– A Szar az élet című számotok eléggé megosztó, hozzád milyen visszajelzések jutottak el?

– Ennek a dalnak valóban olyan ereje van, ami korábban más számunknak nem volt. Sokkal inkább a figyelem középpontjába kerültünk.

A propagandát leszámítva összességében inkább pozitívak a visszajelzések.

Sokan elmondják, hogy ők is ugyanígy gondolják a dolgokat. De azért van sok Marika néni meg Pista bácsi, aki Facebookon leírja, hogy dögöljek meg.

– Ilyeneket is írnak neked?

– Persze. A Facebookon mostanra azért már az idősebb korosztály van jelen, és talán ez az a platform, ahová leginkább beférkőzött a politika. Sőt, a Facebook kb. már csak politika... tele van a hírportálok cikkeivel. Egyébként a hírekkel többnyire én is ott találkozom, ott olvasok politikai, közéleti tartalmakról. Illetve Facebookon van talán a legtöbb negatív komment is. Az már természetes, hogy mondjuk másfél-kétmillióan megnéznek egy videót, van alatt 3-4 ezer komment, aminek a fele az biztos, hogy ilyen.

– Hogyan kezeled ezeket a negatív kommenteket?

– Őszintén szólva engem ezek nem érintenek meg. Nem tudok most már ezeken izgulni, nem húzom fel magam rajtuk. Az az igazság, hogy az ilyenekhez az ember egy idő után hozzászokik. Másfelől mindenkinek szabad véleményt nyilvánítani: ha valakinek nem tetszik az, amit csinálok, az is teljesen rendben van.

– Mennyire számítottál arra, hogy ekkorát fog menni ez a dal, és hogy ilyen megosztó lesz?

- Nyilván reméltem, hogy nagyot fog menni, de arra nem számítottam, hogy ekkorát. A hatását illetően abszolút nem számoltam azzal, hogy gyakorlatilag mindenhová el fog jutni, és hogy ekkora port kavar majd. Azt gondoltam, hogy azért lesz sok-sok fiatal, aki ezzel rezonálni fog. És abszolút beigazolódott számomra, hogy ami ebben a dalban van, ez a fajta düh, az nem kizárólag bennem él, hanem ez tényleg egy valid érzés a fiatalok többségében. Az az igazság, hogy

nemcsak én, de a legtöbb barátom is ugyanazt éli át: nincs hol laknia, nagyon drága az albi, rossz az oktatás, szar az egészségügy... Igazából ez a dal kigurult belőlem, szóval nem kellett sokat gondolkoznom rajta, könnyen jöttek a szavak.

A legnehezebb része inkább az volt, hogy mi az, amit kiveszünk belőle, merthogy van legalább 50 sor, ami nem került bele, hiszen túl hosszú lett volna. De ezek megvannak, és talán majd egy másik dalban még előveszem. De egyébként most úgy érzem, hogy nem feltétlen szeretnék több hasonló jellegű, kimondottan politika tartalmú dalt.

– Miért?

– Elsősorban azért, mert nem akarom, hogy ez öncélúvá váljon.

Én nem pénzt akarok ezen keresni. A zene számomra a művészetről szól, meg arról, hogy elmondjam, amit érzek, és nem arról, hogy felüljek erre a hype-vonatra.

Egyszer elmondtam, amit akartam, meg ami bennem volt, de számomra egy kicsit furcsa lenne, ha innentől újra és újra arról írnék dalt, ami szar az életben.

– Mondtad ezt a hype-vonatot, és az tény, hogy az utóbbi időben egyre több olyan előadó van, akik akár a zenéikben, akár a színpadi megnyilvánulásaikban foglalkoznak a politikával. A propaganda ezekre művészekre rendre reagál. Te is így jártál. Sőt, téged a nyíltan fideszes Nagy Feró is bekóstolt. Benned hogyan csapódott ez le?

– Az ő esete elég érdekes...

Nem akarom megbántani sem őt, sem a korosztályát, de ő végső soron egy idős ember, akinek a korát szépen kihasználják. Kicsit olyan, mint egy báb, és rossz ezt látni.

Én találkoztam vele, és ő egyáltalán nem egy rosszindulatú figura, csak egy megvezetett idős ember, aki ráadásul valószínűleg még pénzt is kap azért, hogy hülyeségeket beszéljen a tévében. Egy eseményen előttük léptünk fel, és mondtam neki, hogy nyugodtan nézze végig a koncertünket. Ott állt a színpad szélén végig, láttam rajta, hogy amúgy meg élvezi a zenéinket... és közben a médiában meg tök mást kell mondjon, vagy csináljon. Persze ettől még nem akarom az ő felelősségét tompítani ebben az ügyben, de baromi szomorú ezt látni. És

az a legrosszabb az egészben, hogy ő olyan ember, aki egy időben szép dolgokért és nemes célokért lázadt, és most egy nagyon hasonló rendszernek a katonája.

– Egyébként szerinted egy zenésznek mennyire dolga az, hogy politikával foglalkozzon?

– Szerintem egy alkotó embernek mindig kritikusnak kell lenni, hogy képezzünk valamilyen fajta ellenpólust. Én azt gondolom, hogy egy jó zenész örök ellenzéki, akkor is, hogyha egy olyan kormány van éppen hatalmon, akiknek az irányítása alatt jól működik az ország.

Szerintem Magyarországon egy kicsit el vannak csúszva a dolgok, mert azt gondolják az emberek, hogy a politikusok a mi főnökeink. Holott ez pont fordítva van, mert a politikusokat az emberek választják meg, tehát ők vannak értünk, és az volna a feladatuk, hogy azokat a dolgokat, amiket a társadalom szeretne, vagy ami a társadalom számára jó, megtegyék.

A politikusok nem azért vannak ott, hogy majd ők megmondják, mi legyen, ők az átlagembert kellene, hogy képviseljék. De az a probléma, hogy mi magyarok nem ebben szocializálódtunk, és szerintem nekünk, fiataloknak az az egyik fontos feladatunk, hogy ezen a gondolkodásmódon változtassunk.

– Milyennek látod a saját generációdat?

– Alapvetően nagyon fekete-fehérnek. Van az egyik oldal, a teljes nihil, akiknél azt látom, hogy amit érzékelnek a világból, az arra sarkallja őket, hogy semminek semmi értelme, és belecsúsznak ebbe a minden szar állapotba. Ezzel ők elvannak. Emellett pedig ott a másik oldal, akik nagyon ambíciózusak, céljaik vannak, amikor meg akarnak valósítani. Tenni akarnak, jobb emberekké válni és egy jobb helyet csinálni az országból, a világból. Szóval szerintem a mi generációnk ilyen, két véglet, és nem igazán van átmenet. De azt gondolom, hogy az ambíciózus fiatalokból, az akaraterőből szerintem sokkal több van. Illetve

mi fiatalok talán sokkal inkább abba az irányba húzunk, hogy valamiféle kollektív egyetértésben tudjunk majd együtt létezni. Szerintem sokkal kevésbé vagyunk önzőek már, kevesebb az egyén, és sokkal több a kollektíva a fiataloknak a fejében.

Szerintem többet törődünk egymással, szociálisan érzékenyebbek vagyunk, elfogadóbbak és, sokkal jobban érdekel minket környezetük.

– Te, mint Mehringer Marci, egy 23 éves zenész, milyen országban szeretnél élni, milyen Magyarország lenne számodra az ideális?

– Elég egyszerűen meg tudom fogalmazni: egy olyan országban, ahol mindenki embernek érezheti magát, teljesen mindegy, hogy honnan jön, hogy milyen a bőrszíne, milyen a vallása, milyen a szexualitása. Egy olyan szép és szabad Magyarországon szeretnék élni, ahol mind egymásért vagyunk. Ez egy nagyon egyszerű, meg nagyon klisés gondolat, de közben azt gondolom, hogy ennél tényleg semmi sem fontosabb.

Mostanra magyar ember lett, magyar embernek farkasa, ez így nem járja.

Mi nem fideszesek, meg tiszások, meg mi hazánkosok, meg nem tudom, kik vagyunk, hanem a hogy egytől egyig mind magyarok vagyunk. Mindannyian ugyanabban az országban élünk, és bárki is van kormányon, mindenkiért felel. Szomorú, hogy ennyire szét lett szakítva ez a kis ország, ez a kis nép. Szóval egy olyan országban szeretnék élni, ahol ez nincs jelen. Egy szabad Magyarországot szeretnék, ahol mindannyian embernek számítunk.

– Mik a terveid a következő időszakra, várhatóak például új dalok?

– Idén még biztosan kiadunk két dalt, és tervezünk egy nagykoncertet is, de erről egyelőre nem szeretnék többet elárulni. Jövő tavasszal pedig tervben van egy fullos nagylemez is, amit télen fogok tudni befejezni, mert akkor lesz rá időm. Számomra az a legfontosabb, hogy ezzel a lemezzel össze tudjam foglalni az elmúlt időszakot, meg mindent, ami bennem van, az érzéseimet. Hogy ez pontosan mit takar, vagy, hogy lesz-e benne még társadalmi kérdésekkel, problémákkal kapcsolatos gondolat is, az egyelőre maradjon titok.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SZEMPONT
A Rovatból
„Aki embernek hitvány, az politikusnak is” - Civil demonstráció volt a Parlament előtt
A rendezvényt Felföldi József és Tóth-Beeri Szilvia szervezte, felhívásukban jelezve, hogy nem pártpolitikai eseményről van szó.


Nagyjából 60-80 érdeklődő gyűlhetett össze a parlament előtt a szombaton 15 órára meghirdetett demonstrációra. A rendezvényt Felföldi József, a néhány éve még a Fidesszel országos szinten is szimpatizáló debreceni nagyvállalkozó és Tóth-Beeri Szilvia operaénekes, civil aktivista szervezte.

Felhívásukban leírták, hogy az esemény nem pártpolitikai rendezvény, hanem közös kiállás azok mellett az ügyek mellett, amelyek minden magyar embert érintenek.

A tiltakozók többek között a gyermekek jövőjének veszélyeztetését, az iskolák rossz higiéniai állapotát, az állam által ki nem fizetett devizahiteles kártérítéseket, a földmutyikat, az akkumulátorgyárak terjeszkedését és a hazai vállalkozások háttérbe szorítását kifogásolták. A rendezvényen több közéleti szereplő is felszólalt.

A demonstrálók között akadt olyan, aki egy

„Aki embernek hitvány, az politikusnak is” feliratú papírlapot lobogtatott.

Másvalaki azt írta a pólójára, hogy „Tüneti helyett HOLISZTIKUS OKI kezelést!”. A legkarcosabban talán az a férfi fogalmazott, aki egy jókora táblára írva üzent: „Inkább vagyok balsors a Himnuszban, mint balfasz a PEDOFIDESS-ben!”

A rendezvényről fotósunk több képet is készített, amiket itt lehet megnézni:


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Egy kicsit bolondos, de kedves srác volt” – Templomba járó, Trump-rajongó mormon család kiválóan tanuló gyereke Charlie Kirk merénylője
A 22 éves Tyler gyerekkora óta templomba járt, okos volt, kedves és csendes az ismerősei szerint. Most egész Amerika róla beszél – és a különös üzenetekről, amiket a golyókra vésett.


Egészen más jövő várt volna Tyler Robinsonra, ha minden a tervei szerint alakul. Charlie Kirk 22 éves merénylője Utah államban, St. George közelében nőtt fel, és már középiskolásként is kitűnt tanulmányi eredményeivel: a közösségi médiában megosztott posztok szerint nagyon jó tanulmányi átlaggal zárt. A Pine View középiskola elvégzése után a Utah Állami Egyetem négyéves ösztöndíjat ajánlott neki, amit egy videóban büszkén fel is olvasott.

Azonban csak egyetlen félévet töltött az egyetemen. A tanulmányi szünet után már nem tért vissza, ehelyett a Dixie Műszaki Főiskolán tanult tovább, ahol az elektronikai képzés harmadéves hallgatója lett. 2022-ben megszerezte a villanyszerelői engedélyt is. Legutóbb egy st. george-i lakóparkban lakott, ahol szomszédai szerint visszahúzódó, csendes fiatalemberként élt, és nem igazán beszélt politikáról.

Robinson korábban a Utah Technológiai Egyetemen is szerzett kreditpontokat középiskolás évei alatt, 2019 és 2021 között. A Utah Valley Egyetemre, ahol a lövöldözés történt, nem járt.

A nyilvántartások alapján pártonkívüliként regisztrált szavazó volt, de soha nem élt szavazati jogával. Szülei, Matthew és Amber Robinson a Republikánus Párt tagjai, és a helyiek barátságos, segítőkész családként ismerték őket. Az apa konyhapultokat és szekrényeket szerel be, az anya szociális munkás. A család aktív tagja a mormon egyháznak.

Egykori ismerősei szerint Robinson mindig csendes volt, de jó fej, aki főleg a videojátékok világában érezte otthon magát.

Egy volt osztálytársa így emlékezett rá: „Nagyon-nagyon benne volt a videojátékokban”, és érdekelte is a játéktervezés. Elmondása szerint ebédidőben kártyázni szoktak az iskolában, és Robinson „egy kicsit bolondos, de kedves srác volt”.

A szomszédságában élő Kristin Schwiermann – aki iskolai takarítóként és egyházi tagként is ismerte a fiút – így emlékezett vissza: „Azt tudom, hogy [Tyler] mindig rendesen viselkedett. Nagyon kedves volt. Okos volt. Úgy hallottam, teljes ösztöndíjat kapott a főiskolára… Teljesen megdöbbentem, hogy ezt tényleg ő tette.”

A rendőrség szerint Robinson szeptember 11-én lőtte le Charlie Kirket a Utah Valley Egyetem egyik rendezvényén. A konzervatív aktivista épp a mormon egyházról beszélt, amikor a tragédia történt. A rendezvényen többek között ezt mondta: „Imádom, hogy a mormonok misszionáriusokat küldenek a világ minden tájára, imádom, hogy milyen udvariasak... a csapatom fele mormon.” Hozzátette: „A mormonok nagyszerű emberek. Hadd mondjam el, hogy én evangéliumi keresztény vagyok, de nem vagyok olyan, aki gyűlöli a mormonokat.” Tyler Robinson és családja az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza mormon közösség tagjai.

A lövöldözés után a rendőrök egy csavarzáras puskát találtak az egyetem közelében, egy erdős területen. A fegyverben lévő lőszerhüvelyeken több felirat is szerepelt. Az egyiken ez állt: „Hé, fasiszta! Kapd el!” Egy másikon az olasz antifasiszta dal sora: „Oh bella ciao, bella ciao, bella ciao, ciao ciao.” Egy harmadik hüvelyen ez volt olvasható: „Ha ezt olvasod, meleg vagy LOL.” A hatóságok szerint a feliratok videojátékokra és mémekre is utaltak, köztük a Helldivers 2 és a Far Cry 6 játékokra, valamint egy Netflix-sorozatra.

Spencer Cox, Utah kormányzója elmondta, hogy a nyomozók egy családtagot is kihallgattak, aki szerint Robinson az utóbbi években egyre inkább a politika felé fordult. Egy nemrég tartott családi vacsorán szóba hozta Charlie Kirk közelgő rendezvényét, és a családtag elmondása szerint azt is kifejtette, miért nem ért egyet az aktivista nézeteivel. A hozzátartozó szerint „Kirk tele van gyűlölettel, és gyűlöletet terjeszt”.

Robinson egykori iskolatársa arról számolt be, hogy korábban ő és a családja is Donald Trump támogatója volt: „Amikor ismertem őt és a családját, igazi Trump-rajongók voltak. Amikor ez történt, azt se tudtam, mi változott meg.”

Pénteken az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyházának vezetői közleményt adtak ki: „Elítélünk minden borzalmas erőszakos cselekedetet világszerte, beleértve a mostani gyilkosságot is Utah államban. Ismételten arra kérünk mindenkit, hogy a különbségek ellenére is a békét és az egységet keressék.” A közlemény zárása így szólt: „Arra buzdítunk mindenkit, hogy utasítsa el az erőszakot, és inkább a megértésre törekedjen. Mindannyian Isten gyermekei vagyunk – ennek tudatában több méltósággal, együttérzéssel és tisztelettel kell bánnunk egymással.”

(via BBC, CNN, New York Post)


Link másolása
KÖVESS MINKET: