„Annyi minden elfért egy életben, most pedig kopogtat a harmadik világháború lehetősége” – Interjú Spáh Dáviddal
A közelmúltban jelent meg Spáh Dávid első, Még egyszer című regénye a Libri Kiadónál. Úgy gondolom, a könyv sok kortársamban ébreszt nosztalgiát, mivel gyerekkorunkba, a 80-as évekbe repít.
– Láttunk már színészként, aztán valahogy megbékéltünk a gondolattal, hogy a kamera másik oldalára álltál, például A séf meg a többiek című sorozatot is te rendezted Anger Zsolttal közösen. Most pedig egyszer csak regényt adsz ki. Hogy van ez?
– Nem olyan hektikus vagy hisztérikus ez a részemről, mint ahogy hangzik. Mikor legutóbb sorozatot csináltam az RTL-nél, akkor már dolgoztam ezen a könyvön. Ezek a dolgok átfedik egymást. A mi szakmánkban nem nagyon csinálhat csak egyvalamit az ember. Színésznek soha nem tartottam magamat.
Az utóbbinak jó esetben egy pontosan kitanult mestersége van, az előbbi pedig akkor jó, ha csak létezik, és meg sem próbál szerepelni. Egyébként ez a regény is összefügg a filmrendezéssel, mert eredetileg forgatókönyv tervet kezdtem írni, ez hízott aztán regénnyé.
– A regény nagyon filmszerű, abszolút el tudnék képzelni belőle filmváltozatot is. Van ilyen törekvés?
– Részemről van. A könyv a majdani producereknek is jó mérőeszköz lehet arra, hogyan rezonál a közönség a történettel.
– Rendezőként talán jobban ismered a megfelelő csatornákat és az előkészítő munkában is jobban ki tudod venni a részedet, mint más írók.
– Szakmai szinten igen, de csatornákat nem ismerek.
– Azt gondolná az ember, hogy egy gyakorló rendező azért csak kapcsolatban van producerekkel...
– Igen, de nagyon másról beszélünk, amikor egy ilyen alkotás fejlesztéséről és legyártásáról van szó, mint azoknál az – elsősorban kereskedelmi céllal létrejött – produkcióknál, amelyekben van szerencsém dolgozni.
– Bevallom, amikor először kezembe vettem a könyvedet, voltak előítéleteim, hiszen manapság boldog-boldogtalan könyvet ír. De aztán elolvastam a fülszöveget, hogy miről szól a könyv, és azonnal elkezdett érdekelni. A történet lényege, hogy a főszereplő kap egy esélyt az élettől, hogy átértékelje, bizonyos mértékig újraélje és megváltoztassa az életét. Adja magát a gondolat, talán onnan jött az alapötlet, hogy szeretnéd újraélni az életedet, vagy legalábbis bizonyos aspektusait megváltoztatni.
– Nyilván van egy ilyen vetülete. Már csak azért is, mert amikor hozzáláttam az íráshoz, akkor lettem negyven éves, ami még a kevésbé hiú férfiaknak is megrázó tud lenni. Hát még az én számomra.
Nem gondol saját magára gyerekként, olyan valakiként, aki az élete elején járna, sőt. Ilyenkor visszagondol az élete sorsfordító pillanataira és úgy érzi, most tudja igazán, mit kellett volna akkor tennie. Bennem az a kérdés fogalmazódott meg, hogy mi lenne, ha ez megtörténhetne.
– Kicsit nekem olyan ez a könyv, mintha egyszerre szeretnél kulcsregényt írni a mai korról és a 80-as évekről, a gyerekkorunkról. Én ugyan 4 évvel idősebb vagyok, de mondhatjuk, hogy ugyanabban a korban nőttünk fel.
– Ez a történet összefüggéseiből adódik. Nem volt célom belemerítkezni valamiféle 80-as évek nosztalgiába. Amúgy sem vagyok híve a nosztalgiának. Azt gondolom, hogy nagyon sok minden a 80-as években dőlt el. A ma gazdaságilag meghatározó nemzedék, az én nemzedékem életét nagyon meghatározta a rendszerváltás előtti utolsó évtized és a rendszerváltás maga is.
A kapitalizmus, az európai egység gondolata, és aztán az ezzel kapcsolatos szkeptikusság úgy, hogy a szocializmusból indulunk és minket még kisdobossá avattak, téged szerintem még úttörővé is.
Nagyon nehéz úgy beszélni a jelenről, hogy ezeket az időszakokat nem emlegetjük föl.
– Kaptál visszajelzést olyan fiataltól, aki nem élt még akkoriban, hogy mennyire tudta megérteni, megélni a 80-as éveket a regény segítségével?
– Nem tudom, hogy szerkezeti vagy nyelvi fogásnak minősül-e az a bizonyos zárójelezés, amit a regényben használok. Ebben többször felhívom a figyelmet rá, hogy tessék használni a Google-t. Nálam 10-15 évvel fiatalabb olvasóktól kaptam olyan visszajelzést, hogy megfogadták a tanácsot és ennek köszönhetően felfedeztek dolgokat, amik persze inkább a szüleik életét érintik, mint a sajátjukat. Próbáltam elmenni addig a határig, ahol még befogadhatóak ezek az ismeretmorzsák. Viszont úgy gondolom, hogy a könyv hangja az abszolút mai.
– A történetet a főszereplő meséli, aki sok tekintetben hasonlít rád. Hasonló korú, hasonló foglalkozású is. Mennyire jelentett nehézséget megkülönböztetni az ő hangját a te saját hangodtól?
– Sokkal modorosabb hangra törekedtem. Olyan hangot választottam, amit magamban nem tolerálnék. Az arrogancia, az önutálat folyamatos hangoztatása, ami valójában egy folyamatos nyafogás...
– Egy interjúban azt mondtad, írásfüggő lettél. Ez azt jelenti, hogy már dolgozol újabb regényen?
– Igen. Amikor befejeztem a Még egyszert, akkor már tudtam, hogy elő fogok venni egy történetet, amit jó tizenöt évvel ezelőtt vázoltam fel. Most ezzel kezdtem el foglalkozni. Vannak akadályai, ami miatt még nem tudom, ezzel fogok-e kijönni, de van egy másik tervem is, ami ugyanolyan érdekes és nagyon foglalkoztat. Tehát tulajdonképpen az a probléma, hogy legalább két dologgal foglalkozom a mindennapi munkám mellett, és el kell döntenem, mire szánom a következő egy-két évet.
