Amikor képtelen vagy kikelni az ágyból – élet depresszióval
Évek óta küzdök depresszióval, tudom, mivel jár, tudom, hogy nem tudom megúszni. Az életem része, ha úgy tetszik. Sok-sok lelki munka, önismeret, no és persze pszichológus kellett ahhoz, hogy megtanuljak ezzel együtt élni.
Már felismerem a jeleket, a hirtelen hangulatingadozást, a kvázi ok nélküli kimerültséget és levertséget. Ezzel pedig nem vagyok egyedül, ennyi év után a férjem is pontosan tudja, mikor számíthat arra, hogy kifordulok önmagamból.
Szerencsés vagyok, mert találtam valakit, aki elfogadja, és egészen jól kezeli a betegségemet. Ami nem könnyű. Én is tudom, hogy nem az.
Pokoli lehet látni, hogy valaki látszólag ok nélkül zokog a kanapén, hogy nem tudja rávenni magát a legalapvetőbb dolgokra sem, hogy folyton fáradt, kimerült, hogy az, hogy elugorjon valamiért a boltba, megugorhatatlan feladat. Borzalmas lehet ezt látni. Borzalmas ezt megélni is.
Sokan nem is tudják, hogy ezzel küzdök. Csak azt veszik észre, hogy az év egy adott részében eltűnök, nem válaszolok az üzeneteikre, nem keresem őket. Aztán egyszer csak bejelentkezem, és minden megy a maga rendje és módja szerint.
Nem mondom el, mert látom, hogy nagyon sokan vannak, akik a depressziót még mindig afféle hisztiként kezelik. Vannak, akik szentül meg vannak róla győződve, hogy az, hogy én éppen hogyan érzem magam, csak és kizárólag rajtam múlik.
"Ha boldog akarsz lenni, légy az" – ezt állítólag Tolsztoj írta. Bár ilyen könnyű lenne! Hogy elhatározod, hogy márpedig ma jól érzed magad, hogy ma vidám leszel, senki és semmi sem törhet le. Nem megy. Lehet, hogy van, akinek igen, de nekem nem. A depressziós periódusban semmiképp.
El tudom képzelni, mennyire bosszantó lehet, hogy valaki látszólag ok nélkül folyton szomorú. Hogy szükség lenne rá, de nem tud ott lenni. Dühítő dolog ez. Elismerem. Megértem a haragot, megértem a csalódottságot. Tudom, hogy csalódást okozok. Tisztában vagyok vele. Tudom azt is, hogy ebben az állapotban egy dolog tudna segíteni, az antidepresszáns és a szorongásoldó, de nem szeretnék gyógyszert szedni.
A magam módján tudom kezelni. A depressziós periódusnak esetemben van egy íve. Hirtelen üt be, vannak persze előjelek, mégis, ledönt a lábamról. Ilyenkor tényleg padlóra kerülök, és nem is tudom fenntartani a normális működést, életvitelt. Ez általában egy-két hétig tart. Aztán valahogy fokozatosan jobb lesz. Kis lépésekben haladva, egyre több feladatot tudok ellátni, rá tudom venni magam, hogy kimozduljak, csökken a sírógörcsök száma, visszatér az étvágyam. Évek óta ugyanaz a lemez, ugyanaz a séma.
Hatalmas türelem és őszinte, önzetlen szeretet kell ahhoz, hogy ezt valaki el tudja viselni. Mert tényleg nagyon nehéz. Nehéz mindenkinek.
A tartósan rossz közérzet, a levertség, az életöröm teljes hiánya mellé rendszerint erős bűntudat is vegyül. Tudom, hogy fájdalmat okozok másoknak. Tudom, hogy nem "normális", ahogy épp viselkedek, ahogy érzem magam.
Azonban az soha nem segített, ha elkezdtek velem még kiabálni is, amikor ebben az állapotban vagyok. Ami segít, az az, ha megkérdezik, miben tudnak segíteni (a válasz természetesen az, hogy semmiben, de jól esik, ha tudom, hogy megvan a szándék), ha megölelnek, és azt mondják, itt vagyok, nem vagy egyedül, és hidd el, jobb lesz. A megértés, az együttérzés hatalmas erőt tud adni, többet, mint egy szem antidepresszáns.
Olyan jó lenne, ha végre nem csak legyintene az emberek többsége arra, hogy ez egy népbetegség.
A WHO adatai szerint több mint 264 millió ember szenved a depressziótól világszerte. Magyarország népességének 26,4 szerese.
