Akik bőrszín és nemi indentitás alapján ítélik meg egy fordító alkalmasságát, semmivel sem különbek Dr. Gődény vírustagadóinál
Talán ismerik a The Expert (A szakértő) című, interneten terjedő jelenetet. Ebben a megrendelő arra kéri a „piros vonalak szakértőjét”, hogy rajzoljon 7 piros vonalat, egy részét zöld tintával, más részét áttetszővel. Ráadásul olyan párhuzamos vonalakat szeretne, amelyek metszik egymást. A szakértő persze közli, hogy ez lehetetlen, amire a megrendelő és a főnöke letorkolják: ne vágja rá egyből, hogy lehetetlen, gondolja át alaposan.
Ez jutott eszembe, amikor olvastam az Amanda Gorman verse holland fordítása körül kipattant botrányt a The Guardianben.
Amanda Gorman afro-amerikai költő, aki Joe Biden elnök beiktatásán előadott versével tett szert világhírre. A Meulenhoff kiadó most szeretné kiadni a verseit hollandul. A fordítására a tavalyi Nemzetközi Booker-díjas Marieke Lucas Rijneveldet szemelték ki, aki nem bináris identitása miatt női keresztneve mellé felvett egy férfinevet is.
A döntés azonnal tiltakozást váltott ki, még pedig egészen abszurd indokkal:
Janice Deul aktivista egyenesen elszalasztott lehetőségnek nevezte Rijneveldre bízni a fordítást, aki „fehér, nem bináris, és nincs is elegendő tapasztalata ezen a területen.” A tiltakozások hatására Rijnveld sajnos úgy döntött, visszalép, nem vállalja a felkérést.
Sokan régóta aggódva figyeljük a politikai korrektség és az ún. „cancel culture” művészi szabadságra gyakorolt, káros hatását, de úgy érzem, ebben a történetben szintet lépett a jelenség, ezért mindenképpen foglalkozni kell vele. Az ugyanis, hogy egy adott verset ki tud lefordítani, teljes egészében szakmai kérdés. Egy laikusnak persze lehet róla véleménye, amely véleményt bizonyos mértékig a szakemberek akár figyelembe is vehetnek, de ennyi.
A laikusok azt képzelik, az ő véleményük kellően megalapozott ahhoz, hogy erőszakkal szerezzenek érvényt neki. És ez nagyon ijesztő.
Több mint 25 éve foglalkozom hivatásosan fordítással, ebből több mint 15 éve műfordítással. 100 kötethez közelít az általam fordított könyvek száma. Ezt csak azért írom le, hogy érzékeltessem, van némi tapasztalatom a műfordítás kérdésében.
Higgyék el nekem, ha azt mondom, ahhoz, hogy valaki lefordítson egy művet, semmiben nem kell hasonlítania a szerzőre. Nem kell ugyanolyan bőrszínűnek lennie, nem kell ugyanolyan neműnek lennie, nem kell osztoznia a sorsában. „Csupán” jó műfordítónak kell lennie.
A jó műfordító ismérve, hogy ismeri a forrásnyelvi kultúrát, mestere az anyanyelvének, tudja, hol nézhet utána mindannak, amit esetleg nem tud csípőből, és képes az anyanyelvén visszaadni az eredeti mű stílusát, finomságait. És még egy: a jó műfordító fel tudja mérni, hogy a konkrét műalkotást képes lefordítani, vagy sem, bár ebben már az őt felkérő kiadónak is van felelőssége.
Deul érvei között egyetlen egy olyan található, ami releváns lehet: a tapasztalat hiánya. Ez viszont, mint az imént utaltam rá, a fordító és a kiadó felelőssége. Nekik kell mérlegelni. Nem kétlem, hogy megtették.
Amikor a tiltakozók azt sugallják, hogy Gormant csak egy másik fekete nő tudná hitelesen fordítani, azzal a költőnőt alázzák meg.
Ráadásul elvitatják azt a jogát, hogy alkotóként eldönthesse – ha erre lehetőséget kínálnak neki –, hogy ki fordítsa a verseit. A kiadó állítása szerint ugyanis a 22 éves Gorman maga választotta a 29 éves holland alkotót fordítójául.
Ízlelgessük az alábbi állítást: „fekete nő versét csak fekete nő fordíthatja”. Nem hangzik abszurdan? Nem pont ellenkezője ez annak, amire a feminizmus és az emberjogi mozgalmak törekednek?
Gondoljuk végig, hová vezet ez a gondolatmenet. Sapphót ezentúl csak leszbikus nők fordíthatnak? Ki fordíthatja Shakespeare-t, akinek a nemi indentitása a mai napig vita tárgya?
Vallomással tartozom: több mint 10 P. G. Wodehouse kötetet fordítottam le úgy, hogy nem vagyok Amerikában élő brit író.
De van rosszabb is: Sue Townsend, Ursula LeGuin, Nora Roberts és még számos írónő könyvét fordítottam magyarra, és képzeljék,
egyszer sem játszottam el a gondolattal, hogy előbb nővé operáltatom magamat és lehúzok pár évet úgy, hogy jobban megismerjem a női lélek rejtelmeit.
A kiadók sem kértek ilyesmire, ami szerencse, mert biztos feszültséget okozott volna köztünk.
Ha már Wodehouse-t említettem: a legjobb magyar Wodehouse-fordítót úgy hívták: Devecseriné Guthi Erzsébet. Szőllősy Klára sem szégyellte briliáns Thomas Mann- és Bulgakov-fordításokkal gazdagítani a magyar olvasókat. Hollandiában ma már ezt sem lehetne?
Azok, akik bőrszín és nemi alapon szeretnék megállapítani egy műfordító alkalmasságát, semmivel nem különbek, mint Dr. Gődény vírustagadói, a laposföldhívők, a Brian élete betiltói, vagy Madách falanszterének szereplői.
Pontosan olyanok, mint a viccbeli Józsi bácsi, akinek mindenről az jut eszébe. Ha valamiben színes bőrű nő érintett, ott nekik csinálni kell valamit, különben hiába éltek.
Nincs rosszabb, mint a megideologizált dilettantizmus. Talán csak ha mindez még küldetéstudattal is párosul.
Legyen nyugodtan mindenkinek véleménye, de hagyjuk, hogy a döntéseket a szakemberek hozzák. Egyszerűen azért, mert ők értenek hozzá.