„A túloldalra születni kell” - útnak indultunk percekkel az évszázad vihara után, ami a fél országot megbénította
Apró dolgom akadt egy pilisvörösvári intézménynél, az autómmal parkolóhelyet kerestem. Lett volna egy, de úgy éreztem, macerás lenne onnan kitolatni, megálltam inkább kicsit odébb, kis gyaloglás belefér. Ügyem intézése közben ért a vihar, természetesen kényszerű várakozás lett a dologból.
No nem nagy, de arra pont elég lett volna, hogy összezúzza az autót. Nem hiszek az égi jelekben, ez tehát véletlen volt, de micsoda véletlen. Közben az otthonomban el is ment az áram. Illetve hát: hol visszajött, másodpercekre, aztán megint el. Majd végleg elszállt. Mivel ezek a lökésszerű vissza-visszakapcsolások nem tesznek jót az eszközöknek, lekapcsoltam a biztosítékot, mentsem, ami menthető. De hát mit tehet az ember, ha otthon úgysincsen áram? Persze nekivág a környéknek, mert kezdtek érkezni a hírek, hogy a hirtelen jött vihar amilyen rövid volt, olyan pusztító is. Az első úticél Solymár, vasútállomás, ahol egy fa dőlt az egyik vágányra, a felsővezetéket is leszakítva. Már útközben is találkozni itt-ott kidőlt fákkal.
Az állomásnál már el van kordonozva a baleset helyszíne, rendőr vigyázza, érthető is, hiszen a felsővezetéket teljesen a földig húzta le a hatalmas fa. Vitt mindent.
Látszik, hogy a fa nemcsak kidőlt, de a zuhanás energiájától darabokra is tört. Ami feltűnt, hogy a másik, szabad vágánynál viszont sokan várakoznak a vonatra. Pár szót sikerült váltanom az állomáson dolgozó vasutassal, aki magát az eseményt nem látta, a felhőszakadás miatt senki sem volt kint akkor, ami nagy szerencse is egyben.
Óbuda és Pilisvörösvár között egy vágányon megy a forgalom, ami miatt ritkábban tudnak járni a szerelvények. „Nyilván ritkábban” – mondja, de menetrendet mondani nem tud, jön a vonat, amikor tud. Nem értem, hogyan lehet átjutni a túloldalra, mert a fa az átjárót is elbarikádozta. Oda születni kell, vetem fel. Kiderül, hogy szerencsére van másik átjáró, igaz, jó messze, a szemközti peron végénél, oda terelik az embereket.
Mindez jól hangzik, de amott tanácstalan utazni vágyók ácsorognak, értetlenkednek, nem tudják, mitévők legyenek, amikor meglátják a kordont. Egy férfi kérdezősködik a rendőrtől, ő mondja el, hol lehet átjutni. Mellé szegődöm. Budapestre menne, most már késni fog, így hát tartom vele a tempót. Több mint tíz éve lakik itt, ilyen esettel még nem találkozott. Idegesen telefonál egy nő, ő sem érti, hol kell átmenni, de aztán a többiek után indul.
Mivel menetrendről szó sincsen, ilyenkor legalább fél órát kell várni a következőre.
Mindeközben kollégám az alábbi történetet osztotta meg velem: „Hat körül indultam Rákospalota-újpestről, Szob volt a célállomás. Azt nem tudom, mikor kellett volna indulnom, mert sem az app, sem a mavcsoport.hu nem jelezte a valós helyzetet. Kiderült, hogy Gödtől Vácig vonatpótló busz jár. Kb 10 percet várt a tömött emeletes vonat közönsége, mire szólt egy alkalmazott, hogy ki kell sétálniuk a főútig, majd oda érkezik a busz. És valóban, pár perc múlva jött egyetlen pótlóbusz, még jó, hogy Volán menetrendszerinti járata is akkor érkezett a megállóba. Persze ez a két jármű még mindig csak a töredékét tudta elvinni az egész szerelvény utasmennyiségének. Félóra után küldtek még kettőt, kijött az állomásfőnök szólni, hogy bocsi, az egész országban ez van. 19.10-re Vácra érkeztünk. A 19.33-mas vonatot (bent állt, zárt ajtókkal) egyszerűen törölték a kijelzőről, majd a 22.33-mast merték kiírni.
Közben beérkezett a prágai vonat is (az sem tudott továbbjutni Váctól), és az onnan lekecmergő turistákat egy síppal felszerelt vasutas terelte a buszok felé „Budapest come come” kiáltásokkal.”
Közben hír érkezik, hogy a HÉV Rómaifürdő megállójánál is egy fa vetett véget a forgalomnak. Indulok hát tovább. Az utat végestelen végig, mintha szőnyeg lenne, leszakadt gallyak borítják. Minden fát megtépett a vihar. Van, ahol az út szélére zuhant nagyobb ágak miatt egy sávra szűkül a forgalom. Aggódva vezetek, elképzelhető, hogy akad olyan fa, amit kigyengíthetett annyira a szél, hogy bármikor kidőlhet. Szerencsére ilyen nem történik. Bár rövidebb úton is jöhettem volna, de Aquincum felől közelítek a Szentendrei úton.
Megérkezve a strandfürdőhöz vezető utcában parkolok le, óvatosságból ott, ahol nem a százados jegenyék állnak, hanem egy kis facsemete mellett. Persze tudom én is, hogy azok a nagy fák még onnan is rádőlhetnek az autóra, de most ezzel nem foglalkozom.
Az állomáshoz egy nem túl kellemes illatú aluljárón át vezet az út: Magyarország fővárosának e festői kerületében nyilván nincs pénz a rendszeres fertőtlenítő takarításra, marad a húgyszag. Felszíni zebra nincs a közelben, képzelem, milyen érzés lehet nap mint nap átsétálni itt. Fent, az állomáson tanácstalankodók. HÉV sehol, tájékoztatás szintén sehol. Egy nő nézegeti a telefonján az információkat, ahonnan láthatóan információt próbál kinyerni. Egy fiatalabb férfi próbál segíteni neki, amikor megszólítom őket.
– mondja a nő éppen. Azon tanakodnak, mi éri meg jobban. A vélhetően fél kilométerrel feljebb lévő buszhoz kisétálni, vagy akkor már elsétálni Aquincumig. Tőlem kérdi a nő, milyen messze van az aquincumi megálló. Megmutatom a távoli gyalogoshidat, az van innen félúton, nem vészes. Azért az elég messze van, szerinte. A férfi szerint a Papírgyár utca mellett van egy lámpás átkelő a síneken, és annak a túloldalán van a buszmegálló. A nő onnan jött. Visszafelé menni nincs kedve, egyszerűbb akkor már lesétálni, legalább előre megy. Közben elhúz a Szentendrei úton egy zsúfolt HÉV-pótló busz, sóvárogva nézik a peronon rekedtek. Én jó utat kívánok nekik, és tovább sétálok, mert arrafelé lesz a fa, ami rádőlt a felsővezetékre. Meg is találom.
A solymárival ellentétben ez a fa, bár kifordult a földből, de nem szakította le a vezetéket, csak rádőlt. Közlekedni így sem lehet. Az az autó sem tud moccanni, amit ezzel sorompóként zárt el a külvilágtól a fa törzse. Egy férfi és egy nő áll az autónál, idegesen telefonálnak. A férfié az autó, menne már, de egy centit sem engedi a fa. Tűzoltókat hívnak (szakszerűen: katasztrófavédelmet), hogy segítsenek szabadulni. Tudják ők is, hogy rengeteg helyre kell menniük most, nem valószínű, hogy egyhamar pont egy úrvezető kiszabadítására lesz idejük.
– mutat rá a nő a foglyul esett autó mellett parkoló kocsira. „Vagy felgyújtjuk a fát, leég, és akkor kész, utána el tudunk menni.” – ereszt meg egy sötét poént a férfi. Nyilván marad a várakozás. Ki tudja, meddig. Próbálom vigasztalni őket, nézzék a félig teli poharat: dőlhetett volna az autóra is a fa, ami azonban sértetlen maradt, ami nagy szerencse. „Nyilván” – mosolyog kényszeredetten a férfi, és a telefonjába temetkezik.
Ennyi lenne, gondoltam naivan, és az autóm felé vettem az irányt. Még egyszer át a sajátosan illatosított aluljárón, majd indulás haza. Ez egyirányú utca, a part felé kell kerülni, úgy lehet lejjebb visszajutni a Szentendrei útra. Pár száz méter után kordon:
Szemben is áll egy autó. Megfordul, ahogy én is, és teljesen szabálytalan módon, a kijáraton keresztül hajtok rá az útra, nyilván mindenki azt gondolja rólam, hogy eszetlen vagyok, büntetnek is rendesen, alig akarnak beengedni. Közben két autó is csúnyán összeütközött a szemközti sávban. Megúszták a ledőlő fákat, ők egymást intézték el.
Hazaérve várt a fekete leves. Már lassan sötétedett, és még mindig áramszünet volt. Majd megjött az áram, és akkor derült ki, hogy bár a ledőlő fát megúsztam, de az áramlökéseket az eszközeim nem:
Néhány óra gépészkedés után a légkondi kommunikációját helyre tudtam állítani, de maga a készülék szintén károsodott: hol lekapcsol, hol visszakapcsol, valami nem stimmel nála sem. Kedden tehát már csak azt kell kitalálnom, milyen sorrendben hívom fel a szerelőket.
