A Szovjetunió sírásója, a kelet-európai rendszerváltások atyja volt – Mihail Gorbacsov halálára
Egy szovjet pártvezető, aki hitt a hidegháború végében, és a szocialista/kommunista rendszer megreformálásában. A 20. század egyik legnagyobb történelmi fordulatát idézte elő nemzetközi téren, csak közben az általa vezetett világbirodalom összeomlott.
Nem tudom, hogyan élhette meg a 91 éves korában elhunyt Mihail Gorbacsov utolsó hónapjait, mit érzékelt az újabb esztelen orosz háborúból, amelyhez hasonlóból, az afganisztániból, neki annak idején sikerült kivezetnie a Szovjetuniót. Vajon mennyire tudatosult benne az, hogy kései utóda, Vlagyimir Putyin már-már sztálini mélységekbe vezeti az országot, miközben őt tette felelőssé a Nyugat felé nyitás okozta „katasztrófáért”, és hogy a világban az „orosz” megint szitokszóvá vált?
Amikor tavaly decemberben, a Szovjetunió megszűnésének 30. évfordulóján az orosz Interfax hírügynökség készített vele egy interjút és megkérdezték tőle, hogy érez-e valamilyen haragot, sértettséget azért, mert sokan nem értették meg a jó szándékát, hogy az emberek szabadabbak legyenek, így válaszolt:
„Peresztrojka” (átalakítás), „glasznoszty” (átláthatóság) – ezeket az orosz szavakat az egész világ megtanulta 1985 márciusa után, amikor egy mindössze 54 éves, dinamikus, jogvégzett ember lett a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára. Mihail Szergejevics Gorbacsov szó szerint a lehetetlenre vállalkozott: már puszta személyével megtörte a pártvezetésben eluralkodott gerontokráciát, de ezen túllépve friss vért próbált injekciózni a kommunista szuperhatalom bel- és külpolitikájába.
Gazdasági reformjai, mint például a magánvállalkozások támogatása, a szabadabb, kritikusabb sajtó engedélyezése, az ellenzékieknek adott amnesztia nem elégítette ki a változást igénylőket, a hatalom birtokosainak viszont ez is sok volt.
Ugyanez az állandó két tűz közötti állapot jellemezte Gorbacsov külpolitikai lépéseit: Nyugaton hamarosan komoly tekintélyre tett szert, az addig ugyancsak kardcsörtető Ronald Reagan amerikai elnökkel eljutottak a hidegháború lezárásáig és olyan „örök érvényűnek” hitt helyzetek megváltoztatásáig, mint a Berlini Fal és Európa kettéosztottsága. A brit „Vaslady” Margaret Thatcherrel szinte baráti viszonyba kerültek. 1987 júliusában a Time magazin címlapot szentelt neki. Népszerűségében komoly szerepet játszott az amerikai First Ladyket is megszégyenítő felesége, Raisza Titarenko, akit Gorbacsov a jobbik felének tekintett és akinek 1999-ben bekövetkezett halálát soha nem heverte ki.
Nálunk még egy sláger is született róla angol nyelven a Neoton Familiától, OK Gorbacsov címen.
A szovjet-amerikai csúcstalálkozók nyomán nem csupán a két legnagyobb atomhatalom csökkentette arzenálját, hanem megindult az erjedés a kétpólusú világ lebontására. 1988-ban, miközben sikerült a szovjet hadsereget 9 év után kivonnia Afganisztánból, érvénytelenítette a 20 évvel korábban meghirdetett „Brezsnyev-doktrínát”, amely fenntartotta Moszkva jogát a beavatkozásra a Varsói Szerződés országaiban, ha „a szocialista rendszert veszély fenyegette.” Ez gyorsította fel a reformtörekvéseket és vezetett el a rendszerváltásokig.
Közben a Szovjetunióban is megtartották 1989 márciusában az első szabad választásokat, egy évvel később pedig Gorbacsovot elnökké választották. 1990-ben megkapta a Nobel-békedíjat is. Csakhogy a „testvéri országokban” elindult folyamat hamarosan elérte a szovjet tagköztársaságokat is és a történelem kerekét nem lehetett sem visszaforgatni, még kevésbé megállítani. 1991 augusztusában még a Gorbacsovhoz hű erők levertek egy puccskísérletet, de a Szovjetuniót ez sem menthette meg: 1991 karácsonyán maga az elnök jelentette be megszűnését.
Mihail Gorbacsov, miután visszavonult a politikától, szívesen látott vendég volt szerte a világon, előadásokra hívták, élete végéig kiállt a demokrácia, a béke ügye mellett, sőt, az utolsó éveiben a klímaváltozás elleni harc is foglalkoztatta.
Önéletrajzában a nyitás politikáját azzal indokolta, hogy csak így lehetett megállítani a világot fenyegető nukleáris veszélyt. Önmagát pedig így értékelte: „Bár az embernek nehéz beismerni saját hibáit, egyet feltétlenül be kell ismernem: túl nagy volt az önbizalmam, meg is fizettem érte.”
