Advesz, hoppol, nyommant – így újult meg a magyar sportnyelv
Ha azt a szót hallják, hogy nyelvújítás, a legtöbben egyből rávágják Kazinczy nevét. Kevesen tudják azonban, hogy többféle nyelvújítás is létezett. A különböző korokban létrejövő új tudományok, a felfedezések mind új és új kihívások elé állítják a nyelvet, amelynek muszáj lépést tartania a korral. Ebben a cikkben egy rétegnyelvvel, a sporttal és annak nyelvújításával fogunk foglalkozni.
A sport a XIX–XX. század fordulójára egyre inkább beépült a magyar közéletbe. Klubok, tornaegyletek sora alapult, megjelentek a kezdetleges szabálykönyvek, majd 1904-ben megalakult a Nemzeti Sport, amely mind a mai napig a sportsajtó legfontosabb termékeinek egyike. A sportnyelv ekkoriban leginkább külföldi, főleg angol, szavakból állt, a sportnyelvújítás szükségességére a lap már az első évfolyamában felhívta a figyelmet:
„A szaklapokat, a napi lapok sportrovatát, a sportűző társaságok nyelvét magyar ember meg sem érti, ha csak nem tud sport-nyelven.”
Sportnyelvünk tele volt idegen eredetű szavakkal, miközben a magyar sport egyre jobb és elterjedtebb lett. A magyar nyelvet beszélők számára egyre inkább igény lett egy közös, jól érthető, egyértelmű magyar sportnyelvre. A sportolók, szurkolók egymás között egyre több magyar kifejezést dolgoztak ki.
Fokozatosan és megfontoltan végezték a lap újságírói sportnyelvünk magyarosítását, ez volt a legcélravezetőbb módszer, hiszen ha egyszerre használták volna az összes új kifejezést, akkor a közönség nem értette volna azokat, így a kísérlet valószínűleg kudarcba fulladt volna. A Nemzeti Sport sokáig teljesen egyedül, magától végezte a sportnyelvújítást, olvasóira támaszkodva, akik számára pályázatokat hirdettek meg, hogy mindenki beszállhasson saját ötleteivel, a legjobbakat pedig díjazták. 1936-tól azonban a Magyar Tudományos Akadémia nyelvművelő folyóirata, a Magyarosan is állást foglalt a sportlap munkája mellett.
Na de elég a történelemből, lássunk néhány példát!
Kétségtelen, hogy mivel a Nemzeti Sport az olvasókra (is) bízta az új szavak alkotását, született néhány egészen humoros vagy torz megoldás is. Amikor például a hendsz szónak kerestek megfelelőt (a fociban nem szabad kézzel érni a labdához), akkor az olvasók beküldték a kézsuram, a kézcsíny, a mancs vagy a balmaz szót is, ez utóbbi szót e sorok írója még nem is hallotta soha. A kézbűn vagy a kézhiba még kifejezetten logikusnak is tűnnek, utóbbi más sportágaknál el is terjedt: a lábhiba a teniszben vagy a lépéshiba a kézi- és kosárlabdában mára elfogadottak. A nyertes, ma elfogadott szavak végül a szimpla kéz és a kezezés lettek.
Szintén megoldást kerestek az angol passz, passzol szavakra is, ezek azonban önmagukban is benne maradtak a használatban, de azért születtek vicces megoldások: az advesz például nagyon szépen hangzik, de használhatnánk az áthidal vagy a guri szavakat is a passz helyett. A passzolásra azonban sok olyan szó született akkor is és azóta is, amely elterjedt a köznyelvben, a teljesség igénye nélkül megemlíthetjük az áttol, lead, bead, továbbít, átjátszik szavakat, ezek mind a sportnyelvújítás termékei.
A labda átvételét akkoriban még a stoppol szóval mondták, erre a hoppol, toppol, roppol megoldások valószínűleg mind az eredeti szóra rímelőként találhatták ki, de hogy a torpant és a nyommant szavak hogy kerültek be egyáltalán a végső, szavazási fázisba, senki sem tudja. A fojtás és annak változatai viszont egész ötletesek ebben az esetben, a ragasztáséi viszont a magyar pályákon látott labdakezelési (szintén egy nyelvújítás kori szó!) hibák miatt ma talán nem állnák meg a helyüket.
Következő példánk a derbi szó, amely ma is használatban van, különösen az Újpest és a Fradi meccseit nevezik így a szurkolók, de erre is jött sok megoldás a logikustól az egészen elrugaszkodottig. A rangadó ugyebár széles körben elterjedt, a vezérmérkőzés, a főharc, a csúcsmérkőzés mind jól hangoznak, a bombadöntő már talán egy kicsit túlzás, az aranynap viszont más megközelítés, az ilyenkor szokásos felfokozott hangulatot igyekszik átadni. A gerincmérkőzés vagy az éltusa már inkább vicces, a dörgő, az újudvar, a „szentistván” és a vonza pedig már az érthetetlen kategória, a verdki elemzésétől pedig most inkább eltekintünk...
Ennek a munkának tehát kétségtelen voltak vicces elemei, de a mögötte lévő komoly munkát is illik elismerni. A fent már emlegetett, elfogadott szavakon kívül még
a fejel, a kapufa, a tizenegyes, vagy a más sportágakban is elterjedt büntető is mind a sportnyelvújítás terméke.
A posztok megnevezései szintén idetartoznak a kapustól a védőn át a csatárig. Érdekes módon voltak olyan szavak is, amelyet az Akadémia lapja kifogásolt, a Nemzeti Sport viszont annak ellenére továbbra is használt, mára pedig teljesen elfogadottakká váltak, ilyen a labdabiztos, a harcképtelen, a kapura vág, az emel, vagy a lő.
A sportnyelvújításnak a kutatások szerint körülbelül 200 új szót köszönhet a magyar nyelv, a fenti példákon keresztül talán sikerült érzékeltetni azt a rendkívül fontos folyamatot, amely során a magyarok által oly nagyrabecsült sport megtalálta saját szavait. A munka azonban soha nem lehet teljes, gondoljunk csak például az amerikai futball feltörekvő népszerűségére és az abban használt számtalan angol kifejezésre.
A magyar nyelv azonban egy elképesztően gazdag, sokszínű és kreatív nyelv, erre a Kazinczy-féle nyelvújítás is jó példa.
A sportnyelv újítását azonban nem is egy szűk, vezető réteg csinálta, hanem az olvasók, a rajongók.
Ennek köszönhető, hogy a „center brilliánsan plasszírozott penaltyját a goalkeeper bravúros robinzonáddal kiboxolta kornerre” mondat ma már így hangozhatna: „a csatár remekül helyezett büntetőjét a kapus a levegőben úszva szögletre öklözte.”
Forrás: Pottyondy Nóra: A labdarúgás szakkifejezéseinek változása a magyar nyelvben, In: Magyar Tudomány, 1999/11., Bp., 1999. http://epa.oszk.hu/00700/00775/00012/1999_11_13.html
Ha érdekesnek találtad a cikket, nyomj egy lájkot!
