Cigány származása miatt rúgták ki első munkahelyéről, ma az ENSZ-ben küzd a kisebbségek jogaiért
– A 2010-es választások után viszont egy időre hazaköltöztél.
– Igen, úgy gondoltak rám a kormányban, hogy közvetlenül senkivel nem álltam kapcsolatban közülük. Járóka Lívia (cigány származású fideszes EP-képviselő – a szerk.) ajánlott be, akit már régóta ismertem, gyakornok is voltam nála Brüsszelben. Balog Zoltán hívott fel telefonon, hogy el tudnék-e menni hozzá beszélgetni. Bevallom, addig nem sokat tudtam róla, de kocsiba ültem, és a képviselői irodaházban találkoztunk.
Elárulta, hogy emberi jogokkal foglalkozó szakértőt keres, és két pozíciót ajánlott fel: egy helyettes államtitkárit és egy kabinetfőnökit.
Nagyon imponált, hogy teljesen ismeretlenül, politikai hátszél nélkül – egy tévészerelő és egy óvónő gyerekeként – ilyen bizalmi állásokban számítana rám.
Több emberrel beszéltem a döntés előtt, és mindannyian azt mondták, hogy a helyettes államtitkárság inkább politikai kinevezés, a kabinetfőnök viszont sokkal szakmaibb munkát végez, ezért ezt választottam. A társadalmi felzárkózásért felelős államtitkárságra kerültem, én feleltem a magyar EU-elnökség alatt az európai roma keretstratégiáért, amit sikerült is elfogadtatni – ez lett az egész elnökségünk egyik legnagyobb eredménye.
2018-ban Rita elnökölte az ENSZ Kisebbségi Fórumát, amelynek szakmai vezetését egyébként 2011-2017 között ő látta el
Rita Kisebbségügyi Különleges Jelentéstevőként az iraki külügyminiszterrel tárgyal 2016-ban Bagdadban
– Meddig voltál kabinetfőnök?
– Pont az EU-elnökség vége felé felhívtak más kisebbségi aktivisták, hogy meg fog ürülni egy special rapporteur (különleges jelentéstevő) pozíció kisebbségi ügyekben az ENSZ-ben és szerintük alkalmas jelölt lennék, bátorítottak, hogy jelentkezzek. Viszont az is kiderült, hogy ez összeférhetetlen a kormánytagsággal, tehát ha elvállalom, ki kell lépnem.
Végül hosszas gondolkodás után bevállaltam a rizikót és kiléptem a kormányból, egyben elvállaltam a budapesti Tom Lantos intézet vezetését is, aminek én voltam az első igazgatója a megalakulás után.
Időközben azonban megszületett az első gyerekem, és beláttam, hogy nem lehet a special rapporteurséggel járó állandó utazás és a család mellett egy ilyen felelősségteljes munkát is hatékonyan betölteni. Ezért aztán innen kiléptem.
– A férjeddel hogy ismerkedtél meg?
– Még az ERRC-ben dolgoztam nagyjából 15 éve, amikor egy vacsora alkalmával egymás mellé ültünk. Aztán kapcsolatban maradtunk, ő Genfben élt, én pedig Budapesten, de persze rengeteget kellett utaznom Japántól Irakon, Kamerunon át Costa Ricáig. Egy hónapból legalább két-három hetet biztosan úton voltam, a lányainkat pedig az első hónapokban mindenhová vittem magammal. Végül a kisebbik megszületése után, öt éve határoztuk el, hogy kiköltözünk Dakarba, ahonnan a férjem származik. Azóta innen ingázok, főleg az ENSZ-ülésszakok idején Genfbe és New Yorkba.
– Milyen volt a beilleszkedés?
– A francia nyelvismeret hiánya miatt nagyon nehéz, igazából még most se beszélek rendesen, pedig már öt éve itt élek. A költözés előtt naivan azt gondoltam, hogy hiába frankofón ország, azért csak el lehet boldogulni angolul is, de hamar rájöttem, hogy nagyon nincs így.
Az emberek nagy része még alapszinten sem beszéli, például egy boltban, vagy taxiban esélytelen megértetned magad, ha nem tudsz franciául. Nagyon jellemző az a fajta büszke identitás, hogy „te jöttél ide, tanuld meg a nyelvünket!”
New York, 2015: Rita es az ENSZ különleges jelentéstevőinek megválasztott koordinációs testülete Ban Ki Munnal tárgyal
Kamerun, 2013: Rita egy pasztoralista Mbororo közösség tagjait hallgatja meg mindennapi nehézségeikről Bamenda térségében
– A házasságodban mik a legfőbb kihívások, amelyek az eltérő kultúrából adódnak?
– A legnehezebb az volt, hogy mivel a férjemnek itt él a családja, nekem meg nem, a vitás kérdésekben mindig ő kerekedik felül, hiszen nyilván hozzá hasonló álláspontot képviselnek, az én érveim mellett pedig nem tud kiállni senki.
Alapvető dolog mondjuk az, hogy itt szeretik a gyerekeket otthon tartani. Én tipikus „kulcsos gyerekként” nőttem fel, egyedül vagy hasonlókorú gyerekekkel jöttünk-mentünk az iskolába, tanítás után pedig a játszótérre, ameddig anyukánk le nem kiabált a panel ablakából, hogy kész a vacsora. Ehhez képest ebben a kultúrában biztonságosabbnak gondolják, ha inkább nem mászkálnak el otthonról a gyerekek. Én szívem szerint állandóan mennék velük, játszótérre, előadásra, vinném őket táborba, különórákra, folyamatosan nézem a programokat, a férjem pedig nem érti, mire jó ez. Persze próbálom neki elmagyarázni, hogy nálunk ez a normális, de mivel soha nem élt Magyarországon, elég nehéz meggyőzni. Neki ez a természetes.
– Mi a helyzet a vallási különbségekkel?
– Rögtön a házasságkötésünkkor volt egy elég erős élmény: Franciaországban adtak össze bennünket, én előtte nem is néztem utána a szenegáli családjognak. Valamiért azt gondoltam, hogy biztos ugyanúgy megy minden, mint otthon, hiszen polgári esküvő.
Aztán egyszer csak feltettek egy kérdést a férjemnek, hogy monogámiában vagy poligámiában szeretne élni, én meg csak néztem, hogy ez mi.
Mint kiderült, minden muszlim férfi szabadon dönthet erről az esküvőjekor, és utána örökre ez a választás lesz kötelező rá nézve. Szerencsére a monogámiát választotta, pedig már fontolgattam magamban, hogy ellenkező esetben felállok és hazáig futok... (nevet)
– A gyerekeket milyen vallás szerint nevelitek?
– A nagyobbik meg van keresztelve, de őt is arra biztatom, hogy tanuljon az iszlámról, mert azzal csak nyerhet. Szombatonként mindketten Korán-iskolába járnak, vasárnap pedig templomba megyek velük. Remélem, hogy ha így nőnek fel, ez a nyitottság lesz a természetes nekik, aztán felnőttként majd eldönthetik, melyik vallás áll hozzájuk közelebb.
Rita Dakarban 2019-ben
– Mi hiányzik a legjobban Magyarországról?
– Olyan apróságok, mint mondjuk a séta: itt egyáltalán nem tudsz gyalog menni, mert legtöbbször még járda sincs. A tömegközlekedés is teljesen kaotikus, nem lehet csak úgy felugrani egy buszra. Ha a férjem elviszi a kocsit, marad a taxizás, és az itt nem egy élmény...
Az évszakok váltakozása is hiányzik, meg persze az olyan ételek, mint a lángos, a méz, vagy a túró rudi. Bár Szenegálban ma már szinte mindent meg lehet kapni, az európai import iszonyú drága. Például amióta itt élünk, nem eszünk joghurtot, mert átszámítva 4000 forintba kerül négy kis doboz.
Múltkor néztem egy gombapörkölt-receptet egy magyar weboldalon, és oda volt írva, hogy az elkészítési költség kb. 1000 forint. Na, én csak a gombát 10 ezerért tudom megvenni.
– Ha tehetnéd, mert mondjuk a férjed is beleegyezne, visszaköltöznél velük?
– Legszívesebben ingáznék, például a nyarakat otthon tölteném, és akkor jönnék vissza, amikor ott hideg van. De egy dologban biztosan jobb Szenegál, mint Magyarország: félig afrikai gyerekeket sokkal egészségesebb itt nevelni az identitásuk szempontjából. Nem keltenek feltűnést, például nem fogdossák meg a hajukat, a bőrüket, nem rohanják le őket azzal, ki az apukájuk, hogyhogy ilyen jól beszélnek magyarul, és még sorolhatnám. Ebben nem feltétlenül van negatív él, de otthon akkor is szinte folyamatosan éreztetik velük, hogy ők mások.
Meg aztán az külön áldás, hogy a gyerekeim mar most franciául, angolul és magyarul is folyékonyan beszélnek. Talán otthon, egy sokkal homogénebb nyelvi környezetben ezt nehezebb lenne elérni.
