A magyar, aki 480 kilométert futott a Himalájában – és nem ez a legdurvább eredménye
A legtöbben csak Racemachine-ként, vagyis versenygépként emlegetik Szőnyi Ferencet, nem véletlenül. A komáromi férfi teljesítményére nem sokan lennének képesek: bár alig tíz éve sportol versenyszerűen, már többet is maga mögött tud a világ legkeményebb erőpróbái közül. Ráadásul ezek nagy részén győztesként ért célba.
Legutóbb a Great Himalayan Ultra Running nevű versenyen tett meg közel 500 kilométert szélsőséges viszonyok között, de túl van már több mint 100 Ironmanen, amelyek közül 30-at egymás utáni napokon teljesített.
Arról beszélgettünk, mi motiválja nem mindennapi életformájában, hogyan tud túllendülni egy verseny során a holtponton, és mit tanácsol azoknak, akik követnék a példáját.
– 40 éves kora felett kezdett el aktívan sportolni. Mi adta meg a kezdőlökést?
– Negyven felett bizony elkezd nyikorogni az ember... A munka által okozott stressz, illetve a pocakosodás egyaránt olyan jelek voltak, amikre oda kellett figyelnem. Ráadásul vidéken élek, és az ottani életmódnak a táplálkozásomra is erőteljes hatása volt, nem feltétlenül pozitív értelemben. Ez volt az egyik első dolog, amin változtattam, miután sportolni kezdtem, és nagyon hamar meg is látszott az eredménye, például a testtömeg-indexemen.
– Fokozatos átmenet nélkül szinte azonnal a legkeményebb versenyeken indult. Próbálták lebeszélni róla? Illetve önben voltak kétségek, jó döntés-e ez?
– Hogy eloszlassam a félreértéseket: azért volt benne fokozatosság, bár hozzátartozik a dologhoz, hogy eleve elég magasra tettem az alapszintet. Még mielőtt nagyjából 10 évvel ezelőtt komolyabbra fordult volna a dolog, foglalkoztam távolsági kerékpározással, valamint egy maratont is teljesítettem.
Tulajdonképpen a hozzáállásom változott meg: korábban kimondottan nehezemre esett a mozgás, eléggé szuszogósan teljesítettem a távokat. Aztán a baráti társaságom, akikkel elkezdtünk egyre gyakrabban futni járni, valahogy feladattá tette számomra az egészet.
Elindultam egy 12 órás versenyen, majd egyből jött egy dupla Ironman. Kezdésnek ez valóban húzós, de azután szépen felépített és valóban progresszív sportkarrier lett a dologból. Azonban ha be kell sorolni magam valahová, még mindig inkább csak lelkes amatőr vagyok.
– Mennyire van lehetőség regenerálódni (akár alvás, akár csak pihenés formájában) egy több napon át tartó verseny alatt?
– Szigorúan beosztott napirendet kell követni, gyakorlatilag 0-tól 24 óráig. Egy tízszeres Ironman során ugyebár zsinórban tíz napon át kell teljesíteni az előírt távot. A rajt háromnegyed 8-kor van, ekkorra túl kell lenni a bőséges reggelin, de úgy, hogy emésztésre is maradjon idő. Az úszás az első szám, 3,8 kilométer a táv, ezalatt csak minimális folyadékpótlásra van lehetőség. Ezután jön 180 kilométer kerékpározás, eközben szerencsére lehet táplálkozni, főleg banán, müzliszeletek és izotóniás italok formájában. A maratoni futás alatt megint inkább csak a folyadékpótlás van előtérben, esetleg egy-egy gyümölcs beleférhet.
A célba beérve nagyon fontos időszak veszi kezdetét, ugyanis azonnal el kell kezdeni enni. Levest, pörköltet, sajtot, mindent. Ez a táplálkozási szakasz eltart legalább este 10-ig, sőt 11-ig is, a célvonal után a szállodában is folytatva. Ha jut alvásra nagyjából 5 óra, az már jónak számít. Majd az egész kezdődik elölről.
– Csak az nyerhet Ironmant, aki egyformán jó mindhárom versenyszámban, vagy enélkül is lehetséges, ha valamelyikben kiugróan el tud húzni?
– Ez sem egyszerű kérdés.
A klasszikus Ironman legjobbjai hazánkban is 9 órán belül vannak. Mi, akik ultratávokon indulunk, ezen bőven túl vagyunk. Valahogy épp ezért, sokkal fontosabb a sebességnél az állóképesség.
Pláne az életkor előrehaladtával. Nekem például már a 170-es pulzus is gyilkos, ezt napokon keresztül tartani jóformán lehetetlen. Itt jön képbe az állóképesség és a vitálkapacitás. Ezek a legfontosabbak ebben a sportágban.
– Minek van nagyobb szerepe, az állóképességnek, vagy hogy fejben ott legyen az ember?
– Az előbbi kérdésben ott a válasz erre is: ha van állóképesség, vitálkapacitás, és megfelelő tápanyagbevitel, onnantól fejben dől el a dolog. De ez túl általános. A lényeg, hogy valóban úgy néz ki, minél hosszabb egy verseny, annál inkább a vezérlés a döntő.
– Hogy zajlik a felkészülése, átlagosan mennyi időt vesz igénybe egy-egy verseny előtt?
– Egy barátom mondta: ebben a korban már nincsenek pihenőhetek. Ha megállsz, nem indulsz el. Valójában egy állandó szinten tartás van, tekintsük alapozásnak, majd egy-egy versenyre "hegyezés". Utóbbi általában 2 hónap intenzív szakasz, heti 15-20 óra edzésmunkával.
– Mikor jön el a holtpont egy ilyen versenyen, és hogy lehet átlendülni rajta? Előfordult olyan, hogy nagyon elege volt, és azt fontolgatta, inkább feladja?
– Ilyen bármikor előfordulhat. Hogy mikor és mitől, nos, ez a nehéz kérdés. Sok mindentől függ, nem vagyunk gépek: alvás, légnyomás, étel-ital, és még sorolhatnám. Legtöbbször a tempó túlfeszítése, illetve hidratációs probléma okozza a problémát. Sérülés miatt csak nagyon ritkán száll ki valaki idő előtt. A feladás egy nagyon intelligens és logikus döntés, természetesen az én esetemben is volt már rá példa, főleg a pályafutásom kezdeti szakaszában.
– Melyik eredményére a legbüszkébb az eddigiek közül?
– Mindegyik győzelemre jólesik visszaemlékezni, de
a legbüszkébb talán a 2010-es dupla dekára vagyok, ami 20 Ironmant jelentett zsinórban, tehát 76 kilométer úszást, 3600 kilométer kerékpározást és 844 kilométer futást.
Nagyon komoly kihívás volt számomra, és hatalmas élmény. Egy másik alkalommal pedig 30 Ironmant teljesítettem 30 nap alatt, ezen a versenyen második lettem. Aztán az indiai Himalájában 480 kilométert lefutni, hát igen... Jól esik visszagondolni erre is.
– Mennyivel volt nehezebb a Himalájában futni extrém körülmények között? Hogyan emlékszik erre a versenyre?
– Még friss az élmény. Az évszakok váltakozása akár egy napon belül is, aztán az az elképesztő látvány, ami szinte 4 dimenziós díszletként átölel... Borzongató érzés. Ezen a versenyen aztán nagyon ott kellett lenni fejben. Könnyen elszállhat az ember: nem a táv, inkább az időbőség az, ami csalfa. Valójában épphogy szűk az időkeret. Ergo, nyomni kell végig. Jövőre már könnyebb lesz!
A Híd televízió anyaga a himalájai versenyről:
– Hogyan tudja összeegyeztetni a civil munkáját a versenyzéssel és az erre való felkészüléssel?
– Kezdetben nehéz volt. Egy teljesen új életvitelt kellett megszoknom, megtanulnom. Mostanság, mióta kvázi felszámoltam a két működő vállalkozásomat, azért több az időm. Talán kicsit pótcselekvéssé is vált a sport. Igen, belegondolva határozottan hiányzik a munka által elérhető gazdasági siker. Azelőtt ment, most ezt keresem épp...
– A gyerekei hogyan élik meg az életmódját és a sikereit? Tervezi valamelyikük, hogy a nyomába lép?
– Négy lányom van, 31, 29, 18 és 14 évesek. Nem mentegetőzök, hisz mi sem voltunk követői szüleinknek, sőt büszkén váltunk mássá.
Nyilván a sportra szánt időm több másik dolog mellett a család rovására is ment, ezért érthető, ha számukra ez a dolog főként negatív éllel van jelen. Talán ami hiányzik, az az elismerés tőlük. De hát az élet már csak ilyen.
– Mit tanácsol azoknak, akik még csak kacérkodnak az Ironman, illetve az ultratávokon való indulás gondolatával?
– Sosem késő elkezdeni: ultratávokon még az is könnyen szép sikereket érhet el, aki a rövidebbeken labdába se rúghatna a tempója miatt. Egyáltalán nem a kor a legfontosabb, sokkal inkább az elhivatottság. És a sport az egész életet megváltoztathatja pozitív irányban, a táplálkozási szokásoktól kezdve a társas kapcsolatokig. Ha engem kérdeznek, mindenképp érdemes belevágni.
– Van kitűzött határidő, ameddig folytatni szeretné, vagy nem gondolkodik ezen előre?
– Amíg vannak, és lehetnek célok, addig megyünk az úton.
Egy barátom épp a napokban teljesítette a tizedik (!) tízszeres Ironmanjét. 69 éves most.
Mondjuk épp visszavonul, de így is nagyszerű példa! Ha valami, ez követendő számomra is.
Balogh Levente és Keserű Balázs, Az álommeló 1. évadának győztese. Fotó: RTL
Fotó: Ujvári Sándor