KULT
A Rovatból

„Elkezdtük élvezni, hogy mi magunk se tudjuk, milyen stílusú lesz a következő dalunk” – Interjú az Elefánt zenekarral

Tudatosan írnak szomorú és nem túl populáris számokat? Mennyire állnak hadilábon a magyar alter jelzővel? Lesz-e nekik is arénakoncertjük? Új lemezük apropóján beszélgettünk a zenekarral.


Néhány hete jelent meg az Elefánt 5. nagylemeze Semmi címmel, amit június 7-én mutatnak be a Budapest Parkban. Az album több ponton is visszautal a 2017-es Mindenre, rádióbarát sláger kevés, szimbolika viszont annál több van a dalok között. A zenekar két tagjával, Szendrői Csaba énekes-szövegíróval és Tóth András gitárossal próbáltuk megfejteni a koncepciót, valamint azt is, mi a titka, hogy immár 12 éve működnek tagcsere nélkül, és a műfajukban mára nekik van a legnagyobb rajongótáboruk.

Az eddig megszokotthoz képest több idő telt el az előző lemezetek és a mostani között. Nehezebben jöttek az ötletek?

Tóth András: 2019-ben adtuk ki az EL-t, 2020-ban volt egy Covid, ami eltartott 2021 közepéig. Mivel felelősségteljes zenekar vagyunk, betartottuk azt a szabályt, hogy ne menjünk közösségbe, ezért egymással sem találkoztunk. És mivel a lemezbemutató turné is félbeszakadt a járvány miatt, amikor újra lehetett koncertezni, inkább azt folytattuk.

Mindazonáltal 2021-ben és ‘22-ben kiadtunk négy single-t is, ami ennek a két évnek a lenyomata, de előre megbeszéltük, hogy a soron következő nagylemezre nem tesszük majd fel őket, mert nulláról akartunk indulni.

Szendrői Csaba: Szerintem ezzel a négy dallal kitöltöttük a tátongó űrt annak ellenére is, hogy nem jelent meg lemezünk. De mivel alapvetően a koncertezésből élünk, a lezárások után az volt a prioritás, hogy az elmaradt koncerteket bepótoljuk.

T. A.: A négy single-nek köszönhetően viszont azt vettük észre, hogy kifejezetten növekszik a hallgatottságunk és a közönségünk is…

Sz. Cs (közbeszól): Igen, hirtelen 190 centisek lettek.

T. A.: Köszi, most elfelejtettem, mit akartam mondani… Na szóval, ráadásul volt egy tizedik évünk is 2022-ben, amire külön szerettünk volna fókuszálni a Budapest Park-tematika szempontjából. Végül tavaly év elején határoztuk el, hogy szeretnénk csinálni egy új nagylemezt, és neki is álltunk. Ha nem is egy teljes év, de 8-10 hónap kemény munka mindenképp kellett ahhoz, hogy összeálljon.

A teljes új album:

Az volt a benyomásom a Semmi dalait hallgatva, hogy talán még az eddigieknél is szomorúbbak és kevésbé populárisak. Tudatosan mentetek el ebbe az irányba, vagy egyszerűen ez jött belőletek?

Sz. Cs.: Nem szoktunk gondolkodni ezen, ha eleve tudnánk úgy írni, hogy rohadtul populáris legyen, már nyilván Rolls Royce-okkal járnánk. Nem az volt a célunk, hogy 11 dalból 11 világsláger legyen, hanem az, hogy a megfelelő helyre tegyék az emberek.

T. A.: Ha megnézed, mik a populáris műfajok manapság – például a trap vagy a hiphop –, akkor nyilvánvaló, hogy nem célunk ezeket lekövetni és az éppen aktuális trendek után menni. Ami tetszik nekünk bizonyos műfajokból, azt néha megpróbáljuk beépíteni a zenénkbe, de sosem görcsösen.

Azt viszont régóta tudtuk, hogy szeretnénk csinálni egy Semmi című lemezt, ahogy azt is, hogy ezt nem közvetlenül a Minden után szeretnénk. Most érett be annyira a gondolat, hogy kidolgozzuk a koncepciót, a dalok hangulata nyilván közben is alakult.

Sz. Cs.: A kiszámíthatatlanság és a lemezeken belüli változatosság már amúgy is jellemző volt ránk, de most egy kicsit még jobban rájátszottunk: elkezdtük élvezni, hogy mi magunk se tudjuk, milyen stílusú lesz a következő dalunk. Ez már az elmúlt két lemezre is igaz volt, ezúttal viszont a dalsorrend összeállításánál is kifejezetten figyeltünk arra, hogy az egymástól a lehető leginkább eltérő hangulatok kövessék egymást. Egyszerűen azért, mert ilyenek a zenehallgatási szokásaink. Nálam például a kocsiban egymás után jön Chopin, Kendrick Lamar, vagy éppen Lola Young.

Cikkben szereplő fotók: Tihanyi Anna

Nem húz le nagyon benneteket, ha csupa szomorú dalt játszotok a koncerteken?

Sz. Cs.: Vegyük ketté a dolgot: vannak egyrészt a szomorú témájú dalok, másrészt a szomorú hangulatú zenék. Szerintem ezen a lemezen szerepel legalább három vidám hangulatú zene, attól függetlenül, hogy témáját tekintve akár szomorú is lehetne. Amúgy szerintem nemcsak kétbites, vidám és szomorú zenék vannak. Például ha a Van harag című számot nézzük, a harag egy teljesen különálló érzelem.

T. A.: Persze van olyan dal is, ami kontraszt nélküli, például a Paripa szövegében és hangulatában is szomorú. Amikor elkezdtünk beszélni a semmiről, mint koncepcióról, először azt vázoltuk, mennyiféle lehet. Ez az anyag nyilván nem a nagy tömegeknek szól, eleve tudtuk, hogy nem szeretnénk feláldozni a dalokat a popularitás érdekében, mert a cél a téma alapos körüljárása volt. Nem akartunk belerakni egy számot se valamiféle könnyebben fogyasztható formátumba csak azért, hogy többekhez eljusson.

Sz. Cs.: A legtöbb nagy zenekarnál azt tapasztaltam, hogy minél későbbi egy albumuk, annál kevésbé érdekes számomra. Mi szeretnénk ennek az ellentéte lenni, és a növekvő ismertségünket nem arra használni, hogy még sokkal többen megismerjenek bennünket. Ehelyett inkább megteremtjük a feltételeit annak, hogy a számunkra legérdekesebb zenéket csinálhassuk.

Szerintem a Semmi a legizgalmasabb lemezünk, attól függetlenül, hogy nem a legvidámabb vagy legkönnyebben fogyasztható. Azt szeretném, ha a közönségünk mindig várná a következő albumot, mert meglepetés neki, hogy milyen lesz.

Nyilván előfordulhat, hogy valamelyik épp nem tetszik nekik annyira, de ez még mindig jobb, mintha pont ugyanolyan lenne, mint az előző. Persze biztos van olyan, hogy egy zene „elefántos”, ebbe viszont férjen bele a lehető legtöbb minden.

T. A.: Szerencsére nekünk mindig viszonylag nyitott közönségünk volt. Sokszor azok az emberek okozzák a legnagyobb meglepetést, akikből egyáltalán nem néznéd ki, hogy tetszeni fog nekik a zenéd. A megosztó faktor egyébként abszolút jellemző ránk: nem az a cél, hogy mindenki szeresse, amit csinálunk, sokkal inkább az, hogy aki szereti, az szeresse nagyon.

A Semmi több dalában is visszautaltok korábbi számaitokra, illetve szövegeitekre. Ez hogy jött?

T. A.: Amikor eldöntöttük, hogy a Minden párjaként elkészítjük a Semmit is, adódott a lehetőség, hogy egyes dalokat, illetve tematikákat tovább írjunk, egyfajta komplementer jelleget adva nekik. Ez leginkább nekünk volt izgalmas alkotói folyamat, hiszen ha mondjuk 5 év elteltével meghallgatod újra egy dalodat, közel sem biztos, hogy ugyanaz fog eszedbe jutni róla, mint amit akkor éreztél. Természetes, hogy hozzááadódnak dolgok, amelyek azóta történtek veled.

Egyike vagytok azon kevés zenekarnak, akik (egyetlen kiválást leszámítva) ugyanabban a felállásban játszanak, mint az alakuláskor. Mi a titka, hogy több mint 10 éve ilyen jól kijöttök egymással?

Sz. Cs.: A zenekar nekünk elsősorban a személyes kapcsolatokról szól, és csak másodsorban minden másról. Ha bármi történik velem az életben, ők az elsők, akik tudnak róla, hamarabb mint anyám, a nőm, vagy bárki más. Én személy szerint így vagyok vele, és szerintem a többiek számára is egyfajta védőháló ez az egész: nemcsak közhelyes család, hanem tényleg betölti a család funkcióját, ha szükséges.

T. A.: Amikor épp nem is vagyunk annyira jóban egymással, a zenei kommunikáció ettől függetlenül működik köztünk.

Ha felmegyünk a színpadra vagy a próbaterembe zenélni, az egy olyan érzés, amit nem szívesen engedsz el 10 év után. Bármilyen problémára tök jó válasz lehet, ha pedig valamire mégse, akkor elmegyünk terápiába zenekarilag, erre is volt már példa.

Kiégést éreztetek már a folyamatos koncertezés miatt?

Sz. Cs.: Szerintem inkább elfáradni tudunk a zenélésben, nem kiégni. Akkor égnénk ki, ha nem zenélnénk. Illetve ha csak annyit kapnánk vissza az emberektől, hogy „hú, ez a lemez tök jó, pont ugyanolyan, mint az előző volt!” Akkor már inkább mondják azt rá, hogy ez a legszarabb lemez a világon.

Nem tudom, a magyar alter jelzővel mennyire álltok hadilábon…

Sz. Cs.: Én már büszke alteres vagyok! Úgy érzem, meguntam a harcot ez ellen, szóval mostantól mi vagyunk „a” magyar alternatív rockzenekar.

T. A.: Egyébként szerinted mit jelent ez a jelző?

Én leginkább a szövegközpontúságot mondanám.

Sz. Cs.: Érdekes kérdés, én inkább úgy gondolom, hogy ami nem sorolható be egyértelműen egy adott stílusba (például rock, punk vagy elektronikus), az automatikusan alternatív lesz. Bárcsak úgy lenne, ahogy mondod, de szerintem attól még lehet valami alternatív, hogy nagyon szar a szövege, vagy egyáltalán nem szövegközpontú. Inkább az a kérdés, mi vajon tudnánk-e olyan zenét csinálni, hogy ne így címkézzenek bennünket. Én mindenesetre időnként csinálok feateket rapperekkel, és akkor megnyugszom, hogy nem kell megfelelnem az elvárásoknak.

Az eredeti kérdésem úgy szólt volna, hogy milyen összetevői lehetnek szerintetek a sikereteknek, mármint annak, hogy ebben a műfajban mára nektek van a legnagyobb közönségetek?

T. A.: A sikernek mindig annyi az alapja, hogy rohadt sok energiát raksz bele valamibe.

Például van egy összetartó zenekarod, akikkel olyan helyeken is hajlandó vagy felmenni a színpadra, ahol előre tudod, hogy nem biztos, hogy meg fogja érni. Mégis csináljátok, és egyszer csak – akár évek múlva – eljön a pont, amikor azt mondjátok, hogy basszus, ez megéri. Mert mondjuk egyre többen lesznek, akik értik és értékelik a zenédet.

Sz. Cs.: Szerintem azért óriási szerencse is kell hozzá.

A Budapest Parkot már megtöltöttétek egyszer, és a lemezbemutatón is jó esély van a teltházra. Adja magát a kérdés: a következő cél az Aréna vagy az MVM Dome lesz?

Sz. Cs.: Van ilyen célunk, igen.

T. A.: Most pont két olyan taggal beszélgetsz, akik a stratégiai tervezésbe annyira nem vonódnak be, de ha létre is jön ez a koncert, biztosan az lesz a célunk, hogy olyan műsort adjunk, ami maximálisan helyt áll abban a térben. Fontos, hogy ezt az univerzumot úgy tudd oda felrakni, hogy élvezhető legyen és kihasználja a hely adottságait.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Véresre kaparta a falat a 27 éves Soós Imre, mégis öngyilkosságnak zárták le a halálát
A Jászai Mari-díjas színészt 1957-ben feleségével együtt találták holtan egy budai lakásban, gázmérgezés végzett velük. A helyszíni nyomok és egy későbbi ügynöki jelentés azonban idegenkezűségre utalnak.


Egy 27 éves filmsztár, akit egy ország imádott, és akinek a nevét a cannes-i filmfesztivál után a nemzetközi sajtó is megjegyezte, holtan fekszik egy budai lakás teakonyhájában. A levegő sűrű a gáztól. A hivatalos közlemény szerint Soós Imre és felesége, dr. Perjési Hedvig 1957. június 20-án önkezével vetett véget életének. A kortársak és a későbbi nyomok azonban egy egészen más, sötétebb történetet mesélnek: a színész körmei véresek voltak, az ajtót, a küszöböt és a falat kaparta, mintha utolsó erejével is menekülni próbált volna. Ma, születésének 96. évfordulóján, február 12-én az ő pályája és máig lezáratlan tragédiája elevenedik fel.

Ki volt ez a fiatalember, aki ilyen rövid idő alatt a magyar filmtörténet kultikus alakjává vált?

Soós Imre 1930. február 12-én született Balmazújvároson. A legenda szerint a Szabad Nép hirdetésére jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, ahol mezítláb, elementáris erővel szavalta Petőfit. Ezzel az ösztönös, mégis fegyelmezett játékkal, jellegzetes, fátyolos hangjával robbant be a köztudatba. Pályája üstökösként ívelt felfelé: 1952 és 1955 között a Debreceni Csokonai Színház, majd haláláig a budapesti Madách Színház tagja volt.

1954-ben, mindössze 24 évesen Jászai Mari-díjjal tüntették ki. Olyan klasszikus szerepekben bizonyított, mint Shakespeare Rómeója vagy Benedek a Sok hűhó semmiért-ből.

A filmvászon tette országosan ismertté. Olyan alkotásokban játszott, mint a Talpalatnyi föld, a Lúdas Matyi és a Liliomfi. A csúcsot és a nemzetközi áttörés lehetőségét Fábri Zoltán 1955-ös remekműve, a Körhinta hozta el. A filmben Törőcsik Marival alkotott párosa a magyar filmtörténet egyik legemlékezetesebb kettőse. A film ikonikus táncjelenete a felszabadulás és a szerelem szimbólumává vált.

A Körhintát 1956-ban a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjába is beválogatták, ahol a fiatal francia kritikus, François Truffaut is lelkendezve írt róla. Törőcsik Mari évtizedekkel később egy rövid mondattal utalt a forgatáson szövődött különleges kapcsolatra: „…kicsit egymásba is szerettek.”

A sikerek mögött azonban egyre mélyülő belső vívódás húzódott. A Rákosi-korszak kultúrpolitikája ráerőltette a „paraszti hős” skatulyáját, amiből kétségbeesetten próbált kitörni. Az 1956-os forradalom utáni légkör, szerelme, Ferrari Violetta disszidálása és a szakmai mellőzöttség érzése idegösszeomláshoz vezettek.

A János Kórházban kezelték, itt ismerkedett meg a nála tíz évvel idősebb orvossal, dr. Perjési Hedviggel, akit hamarosan feleségül vett. Ez a kapcsolat pecsételte meg a sorsát.

A hivatalos verzió, amit a Népszabadság 1957. június 22-i száma is közölt, egyértelmű volt: „…holtan találták Soós Imre 27 éves színművészt és feleségét… a rendőri bizottság megállapította, hogy … világítógázzal öngyilkos lett.” A lakás belülről volt bezárva. Az Index által feltárt későbbi visszaemlékezések és dokumentumok azonban rémisztő részleteket tártak fel.

A helyszínen egy cédulát találtak, amelyen állítólag ez állt: „Anyu, ne bántsatok senkit, én vagyok a gyilkos.” A mondatot Perjési Hedvig testvére idézte fel. Egy, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött ügynöki jelentés még sötétebb képet fest a nőről, aki a jelentés szerint korábban már megpróbálta megölni előző vőlegényét.

„Már régen az öngyilkosság volt a mániája… Altatót fecskendezett vőlegényébe, de annak volt annyi ereje, hogy a kinyitott gázcsapot elzárja” – áll a dokumentumban.

A jelek arra utalnak, hogy a felesége beadott neki valamilyen szert, majd megnyitotta a gázcsapot. Soós Imre felébredhetett a kábultságból, és utolsó erejével próbált menekülni, de a bezárt ajtón már nem jutott ki. A gondos, teljes körű vizsgálat elmaradt, a halálesetet gyorsan lezárták kettős öngyilkosságként. Soós Imre sírja a Farkasréti temetőben található, a Nemzeti Sírkert részeként védelem alatt áll. Rövid, de annál fényesebb pályája, a Körhinta nemzetközi sikere és halálának máig tisztázatlan körülményei legendává tették.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Még nincs vége A Nagy Ő-nek: a finálé után kibeszélőműsor indul, Kiara Lord is visszatér
Az utolsó adás után a párkereső műsor főszereplői utoljára gyűlnek össze, hogy egymás szemébe mondják az igazságot. Kiderül az is, milyen kapcsolatban van a forgatások óta Stohl András a végső választottjával.


Péntek este véget ér A Nagy Ő legújabb évada, a nézők pedig végre megtudják, hogy a népszerű színész-műsorvezető, Stohl András kit választ: Kiara Lordot vagy Kiss Krisztát.

Az utolsó epizód után azonnal indul a kibeszélőműsor, amelyben a főszereplők együtt idézik fel a forgatások legemlékezetesebb pillanatait és a végső döntésig vezető utat.

A műsor lehetőséget ad arra is, hogy a párjelöltek és Stohl András egymás szemébe mondják az igazságot. A beszélgetéseket a realityhez hasonlóan Lékai-Kiss Ramóna vezeti majd, a nagy Ő mellett pedig Kiara, Kriszta, Böbe és Gina térnek vissza egy utolsó közös szereplésre.

Az előzetesből kiderül, hogy a hölgyek nem fognak finomkodni egymással. Böbe például elmondja, hogyan élte meg a sárga rózsás incidenst, és kiderül az is, hogy Kiara megsajnálta-e őt az ellopott randi miatt. A nézők arra is választ kapnak, mi lehetett volna András és Gina között, ha a szőkeség megnyílik a férfinak. Kiderül, melyik nővel kapcsolatban ismeri el Stohl András, hogy rengeteg hibát követett el vele szemben, és még csak észre sem vette, hogy hibázik.

A színész-műsorvezető azt is elárulja majd, milyen kapcsolatban van a forgatások óta a választottjával, akit a péntek esti fináléban fog megnevezni.

via Blikk


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Imádtad a Stranger Things-et? A Duffer Brothers most előjött egy új, nagyon nyugtalanító sorozattal
Új sorozatukban a menyasszonyt egyetlen, kegyetlen kérdés gyötri az oltár felé menet. A Netflix hátborzongató előzetese szerint a válasz egy rémálomba taszít. Mutatjuk a videót.


Volt már olyan borzalmas érzésed, hogy valami szörnyűség leselkedik rád a sarkon túl? Pontosan erről szól a Netflix legújabb, nyolcrészes horrorja, a Something Very Bad Is Going To Happen, magyarul valószínűleg a Nagyon rossz előérzetem van címmel megy majd, amelynek mind a 8 epizódja március 26-án érkezik. A főszerepben Camila Morrone és Adam DiMarco látható, a kreatív felügyeletet pedig a Stranger Things alkotói, a Duffer fivérek biztosítják – írta a LADbible.

A történet egy fiatal pár esküvője körül bonyolódik, ahol a menyasszony, Rachel egyre inkább retteg attól, hogy élete legrosszabb döntését készül meghozni.

A sorozatot a házasság Carrie-jeként és Rosemary gyermekeként emlegetik, ami egy fokozódó paranoiára épülő pszichológiai horrort ígér. Az első, egyperces előzetes ezt a nyomasztó hangulatot erősíti: miközben a menyasszony az oltár felé vonul, a képeket nyugtalanító látomások, torz, vészjósló mosolyok és különböző szereplők ismételt bocsánatkérései szakítják meg. A feszültség a csúcspontjára ér, amikor egy hang felteszi a kérdést: „Biztos vagy benne, hogy ő az igazi?”.

A sorozat mögött Haley Z. Boston áll alkotóként, a rendezői székben pedig a Baby Reindeer egyik rendezője, Weronika Tofilska mellett Axelle Carolyn és Lisa Brühlmann is helyet foglalt.

„Imádom a horrort. Teljesen természetes közeg számomra: így dolgozom fel a saját érzelmeimet, érzéseimet, és így értem meg a világot is.” – nyilatkozta Boston a Netflix Tudum nevű magazinjának. Hozzátette, a horror szerinte lehetővé teszi a tabunak számító érzések felfedezését.

„Szerintem a horror lehetőséget ad arra, hogy tabunak számító érzéseket is megvizsgáljunk, és ezeknek a félelmeknek valódi formát, igazi súlyt adjunk.”

Az alkotó azt is elárulta, hogy az ihletet egy gyerekkori beszélgetés adta az anyjával. „Amikor gyerek voltam, anyukám azt mondta nekem: „Csak arra kell figyelned, hogy ne a rossz emberhez menj feleségül”

– mondta, majd elárulta: „A sorozat arról a félelemről szól, hogy az ember a rossz emberhez megy”

A rettegő menyasszonyt Camila Morrone, vőlegényét pedig Adam DiMarco alakítja. A szereplőgárdában olyan nevek is feltűnnek, mint Jennifer Jason Leigh, Ted Levine, Jeff Wilbusch, Karla Crome és Gus Birney. A közönség első reakciói alapján nagy az érdeklődés.

„A cím és a főszereplők korábbi munkái alapján egy hangulatos, pszichológiai thrillerre vagy egy sötét presztízsdrámára számítok” – írta egy kommentelő.

„Ennek az előzetesnek komoly esküvői horror energiája van. Nézni fogom” – fogalmazott egy másik, míg egy harmadik hozzátette: „Na, ez valami izgalmas és borzongató. Alig várom, hogy lássam.”

A gyártásért a Duffer fivérek cége, az Upside Down Pictures felelt, a Baby Reindeer-ből ismert Weronika Tofilska pedig a nyolc epizódból négyet rendezett. Aki kíváncsi, jelölje be a naptárában március 26-át – ez az esküvő garantáltan nem a boldog befejezésről fog szólni.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Daenerys Targaryen Mácsai Pállal kémkedik a Budapesten forgatott Poniesban – Hetvenes évek, összeesküvések, átverések, magyar színészek
Emilia Clarke és Haley Lu Richardson számunkra ismerős utcákon és tereken próbálják kinyomozni, kik és miért ölték meg CIA-s férjeiket.


Susanna Fogel író-rendező-producer főként női történetekkel, nőkről szóló, a nőket különféle, sokszor férfiak helyébe helyező sztorikkal pakolta tele a filmográfiáját. Hozzá kapcsolódik például A légikísérő és az Anne Frank bújtatója című sorozatok, az Éretlenségi című vígjáték forgatókönyve, vagy a Magyarországon forgatott, 2018-as A kém, aki dobott engem, amit egyúttal meg is rendezett. S úgy tűnik, megtetszett neki a kémtéma, sőt, kis hazánk is, ugyanis ezúttal újra ötvözte a kettőt. Ismét Budapestre utazott a stábjával, hogy leforgassa az íróként, producerként, rendezőként és kreátorként is jegyzett Ponies című hidegháborús dráma-thrillersorozatot (nálunk a SkyShowtime-on látható). S bár eddigi darabjai főként a nevettetés nemes céljával készültek, ezúttal Fogel komolyabb vizekre evezett, bár a humort így sem tudta teljesen mellőzni, úgy tűnik, az már mindig a lényének része marad. És ez jól is van így.

A Poniesban rengeteg budapesti helyszínt ismerhetünk fel, bár csodaszép fővárosunk ezúttal sem önmagát alakítja: mint oly sokszor, most is Moszkvának álcázza magát.

1977-ben járunk. Két „PONI”, azaz „person of no interest” (a hírszerzés nyelvén „érdektelen személy”) névtelenül dolgozik titkárnőként az amerikai nagykövetségen. Egészen addig, amíg férjeiket (John Mcmillan, Louis Boyer) rejtélyes körülmények között meggyilkolják, a két nő pedig úgy dönt, kiderítik, mi történt a párjaikkal, és beállnak CIA-ügynöknek. Bea (Emilia Clarke) egy komoly, túlképzett, szovjet bevándorlók oroszul is beszélő gyermeke. Társa, Twila (Haley Lu Richardson) pedig egy kisvárosi lány, aki ugyanolyan nyers, mint amennyire félelem nélküli. Együtt dolgoznak azon, hogy feltárjanak egy szerteágazó hidegháborús összeesküvést, és megoldják azt a rejtélyt, amely miatt özvegyek lettek.

A Poniesban tehát Susanna Fogel folytatja hagyományát, és érdekfeszítően mesél két nőről, akik egy abszolúte férfiak uralta világban (nem elég a kémes terep, a nőket lenéző tematikára még a korszak is rátesz egy lapáttal) kénytelenek boldogulni beépített ügynökökként, noha semmiféle ilyen képzésük nem volt korábban. Titkárnők voltak és feleségek. Viszont mindketten eszesek, elszántak és bátrak, mindez pedig már elég is ahhoz, hogy a KGB elleni életveszélyes játszmába kezdjenek, ráadásul szovjet felségterületen. Gyorsan be is indulnak az események, amikor felbukkan egy kegyetlen KGB-ügynök, Andrej (Artjom Gilz), és randevúra hívja Beát…

A Ponies alaphangon egy szórakoztató, fordulatos, időnként könnyed, máskor pedig meglepően erőszakos és komor kémjátszma. Nekünk, magyaroknak mégis sokkal emlékezetesebb és érdekesebb néznivaló lesz, természetesen a hazai vonatkozásoknak köszönhetően.

Valószínűleg kétszer kell majd megnéznünk az epizódokat, hiszen az első megtekintés minden bizonnyal azzal fog telni (a budapestieknek legalábbis feltétlenül), hogy próbáljuk felismerni vagy kideríteni, melyik külső jelenetet a főváros melyik pontján rögzítettek, mely idegen városelemeket tettek be az utómunka során CGI-jal a magyar látképbe (Kreml, sztálinkák stb.), s egyáltalán melyik utcát vagy teret látjuk épp? Így viszont lemaradunk a pergő párbeszédekről és a szereplők közti dinamikákról. Saját tapasztalat, újra kell nézni majd ezt-azt, higgyétek el!

Mivel itthon forgott, az is elkerülhetetlen volt, hogy feltűnjenek benne kiváló magyar színészek is, jöhet tehát az arcfelismerős játék is! A legnagyobb szerepeket Walters Lili (Senki szigete, Egynyári kaland, Drakulics elvtárs, Űrpiknik, Apatigris) és Mácsai Pál (Hanussen, Torzók, A temetetlen halott, Rokonok, Testről és lélekről, Terápia, A besúgó) kapták az összesen nyolc részt számláló Poniesban: előbbi a fiatal, szovjet piaci árust, Ivannát, utóbbi a kémkiképző Emile-t alakítja. Rajtuk kívül pedig olyan hazai arcokat lehet még felismerni kisebb szerepekben, mint Törőcsik Franciska (ő manapság sehonnan sem hiányozhat), Trokán Nóra, Fehér Panna, Ferencz Attila, Bartos Ágnes, Karácsonyi Zoltán, Holl Zsuzsanna, Schmidt Sára, Mészáros Piroska, Szóka Roland vagy Törköly Levente.

Mácsai és Walters egyébként nagyot is játszanak, abszolút egyenrangúak a nemzetközi sztárokkal és a főszereplőkkel. Emilia Clarke (Trónok harca, Solo: Egy Star Wars történet, Mielőtt megismertelek, Múlt karácsony, Titkos invázió) és Haley Lu Richardson (A Fehér Lótusz, Egy magányos tinédzser, Széttörve, Két lépés távolság, Nemterhes) egyébként emlékezetes páros, nyilván a karakterek, Bea és Twila elütő személyiségjegyei miatt is, jól kiegészítik egymást. Az egyik a laza, nagydumás és jól improvizáló, a másik a megfontolt, konszolidált és eltökélt.

Abban viszont megegyeznek, hogy mindkettejük számára új ez a kémesdi, így eleinte meg vannak rettenve, de szívesen vesznek részt benne eddigi életük után, amelyet főként a sarokban töltöttek. Így örömmel lépnek most az előtérbe, és veszik kezükbe az események irányítását.

A Ponies nem találja fel a spanyolviaszt, és nem is rukkol elő igazán forradalmi dolgokkal, de erős alapokról indul, amikből érdekes és izgalmas sztoriszálakat fejt ki. Igazából szinte ugyanaz a helyzet itt is, mint Susanna Fogel korábbi filmjében, A kém, aki dobott engemben Mila Kunisszal és Kate McKinnonnal, csak most a hetvenes években járunk, komolyabb az atmoszféra, és nagyobbak a tétek. S persze a színvonal is megugrott a pozitív irányba.


Link másolása
KÖVESS MINKET: