KULT
A Rovatból

„Elkezdtük élvezni, hogy mi magunk se tudjuk, milyen stílusú lesz a következő dalunk” – Interjú az Elefánt zenekarral

Tudatosan írnak szomorú és nem túl populáris számokat? Mennyire állnak hadilábon a magyar alter jelzővel? Lesz-e nekik is arénakoncertjük? Új lemezük apropóján beszélgettünk a zenekarral.


Néhány hete jelent meg az Elefánt 5. nagylemeze Semmi címmel, amit június 7-én mutatnak be a Budapest Parkban. Az album több ponton is visszautal a 2017-es Mindenre, rádióbarát sláger kevés, szimbolika viszont annál több van a dalok között. A zenekar két tagjával, Szendrői Csaba énekes-szövegíróval és Tóth András gitárossal próbáltuk megfejteni a koncepciót, valamint azt is, mi a titka, hogy immár 12 éve működnek tagcsere nélkül, és a műfajukban mára nekik van a legnagyobb rajongótáboruk.

Az eddig megszokotthoz képest több idő telt el az előző lemezetek és a mostani között. Nehezebben jöttek az ötletek?

Tóth András: 2019-ben adtuk ki az EL-t, 2020-ban volt egy Covid, ami eltartott 2021 közepéig. Mivel felelősségteljes zenekar vagyunk, betartottuk azt a szabályt, hogy ne menjünk közösségbe, ezért egymással sem találkoztunk. És mivel a lemezbemutató turné is félbeszakadt a járvány miatt, amikor újra lehetett koncertezni, inkább azt folytattuk.

Mindazonáltal 2021-ben és ‘22-ben kiadtunk négy single-t is, ami ennek a két évnek a lenyomata, de előre megbeszéltük, hogy a soron következő nagylemezre nem tesszük majd fel őket, mert nulláról akartunk indulni.

Szendrői Csaba: Szerintem ezzel a négy dallal kitöltöttük a tátongó űrt annak ellenére is, hogy nem jelent meg lemezünk. De mivel alapvetően a koncertezésből élünk, a lezárások után az volt a prioritás, hogy az elmaradt koncerteket bepótoljuk.

T. A.: A négy single-nek köszönhetően viszont azt vettük észre, hogy kifejezetten növekszik a hallgatottságunk és a közönségünk is…

Sz. Cs (közbeszól): Igen, hirtelen 190 centisek lettek.

T. A.: Köszi, most elfelejtettem, mit akartam mondani… Na szóval, ráadásul volt egy tizedik évünk is 2022-ben, amire külön szerettünk volna fókuszálni a Budapest Park-tematika szempontjából. Végül tavaly év elején határoztuk el, hogy szeretnénk csinálni egy új nagylemezt, és neki is álltunk. Ha nem is egy teljes év, de 8-10 hónap kemény munka mindenképp kellett ahhoz, hogy összeálljon.

A teljes új album:

Az volt a benyomásom a Semmi dalait hallgatva, hogy talán még az eddigieknél is szomorúbbak és kevésbé populárisak. Tudatosan mentetek el ebbe az irányba, vagy egyszerűen ez jött belőletek?

Sz. Cs.: Nem szoktunk gondolkodni ezen, ha eleve tudnánk úgy írni, hogy rohadtul populáris legyen, már nyilván Rolls Royce-okkal járnánk. Nem az volt a célunk, hogy 11 dalból 11 világsláger legyen, hanem az, hogy a megfelelő helyre tegyék az emberek.

T. A.: Ha megnézed, mik a populáris műfajok manapság – például a trap vagy a hiphop –, akkor nyilvánvaló, hogy nem célunk ezeket lekövetni és az éppen aktuális trendek után menni. Ami tetszik nekünk bizonyos műfajokból, azt néha megpróbáljuk beépíteni a zenénkbe, de sosem görcsösen.

Azt viszont régóta tudtuk, hogy szeretnénk csinálni egy Semmi című lemezt, ahogy azt is, hogy ezt nem közvetlenül a Minden után szeretnénk. Most érett be annyira a gondolat, hogy kidolgozzuk a koncepciót, a dalok hangulata nyilván közben is alakult.

Sz. Cs.: A kiszámíthatatlanság és a lemezeken belüli változatosság már amúgy is jellemző volt ránk, de most egy kicsit még jobban rájátszottunk: elkezdtük élvezni, hogy mi magunk se tudjuk, milyen stílusú lesz a következő dalunk. Ez már az elmúlt két lemezre is igaz volt, ezúttal viszont a dalsorrend összeállításánál is kifejezetten figyeltünk arra, hogy az egymástól a lehető leginkább eltérő hangulatok kövessék egymást. Egyszerűen azért, mert ilyenek a zenehallgatási szokásaink. Nálam például a kocsiban egymás után jön Chopin, Kendrick Lamar, vagy éppen Lola Young.

Cikkben szereplő fotók: Tihanyi Anna

Nem húz le nagyon benneteket, ha csupa szomorú dalt játszotok a koncerteken?

Sz. Cs.: Vegyük ketté a dolgot: vannak egyrészt a szomorú témájú dalok, másrészt a szomorú hangulatú zenék. Szerintem ezen a lemezen szerepel legalább három vidám hangulatú zene, attól függetlenül, hogy témáját tekintve akár szomorú is lehetne. Amúgy szerintem nemcsak kétbites, vidám és szomorú zenék vannak. Például ha a Van harag című számot nézzük, a harag egy teljesen különálló érzelem.

T. A.: Persze van olyan dal is, ami kontraszt nélküli, például a Paripa szövegében és hangulatában is szomorú. Amikor elkezdtünk beszélni a semmiről, mint koncepcióról, először azt vázoltuk, mennyiféle lehet. Ez az anyag nyilván nem a nagy tömegeknek szól, eleve tudtuk, hogy nem szeretnénk feláldozni a dalokat a popularitás érdekében, mert a cél a téma alapos körüljárása volt. Nem akartunk belerakni egy számot se valamiféle könnyebben fogyasztható formátumba csak azért, hogy többekhez eljusson.

Sz. Cs.: A legtöbb nagy zenekarnál azt tapasztaltam, hogy minél későbbi egy albumuk, annál kevésbé érdekes számomra. Mi szeretnénk ennek az ellentéte lenni, és a növekvő ismertségünket nem arra használni, hogy még sokkal többen megismerjenek bennünket. Ehelyett inkább megteremtjük a feltételeit annak, hogy a számunkra legérdekesebb zenéket csinálhassuk.

Szerintem a Semmi a legizgalmasabb lemezünk, attól függetlenül, hogy nem a legvidámabb vagy legkönnyebben fogyasztható. Azt szeretném, ha a közönségünk mindig várná a következő albumot, mert meglepetés neki, hogy milyen lesz.

Nyilván előfordulhat, hogy valamelyik épp nem tetszik nekik annyira, de ez még mindig jobb, mintha pont ugyanolyan lenne, mint az előző. Persze biztos van olyan, hogy egy zene „elefántos”, ebbe viszont férjen bele a lehető legtöbb minden.

T. A.: Szerencsére nekünk mindig viszonylag nyitott közönségünk volt. Sokszor azok az emberek okozzák a legnagyobb meglepetést, akikből egyáltalán nem néznéd ki, hogy tetszeni fog nekik a zenéd. A megosztó faktor egyébként abszolút jellemző ránk: nem az a cél, hogy mindenki szeresse, amit csinálunk, sokkal inkább az, hogy aki szereti, az szeresse nagyon.

A Semmi több dalában is visszautaltok korábbi számaitokra, illetve szövegeitekre. Ez hogy jött?

T. A.: Amikor eldöntöttük, hogy a Minden párjaként elkészítjük a Semmit is, adódott a lehetőség, hogy egyes dalokat, illetve tematikákat tovább írjunk, egyfajta komplementer jelleget adva nekik. Ez leginkább nekünk volt izgalmas alkotói folyamat, hiszen ha mondjuk 5 év elteltével meghallgatod újra egy dalodat, közel sem biztos, hogy ugyanaz fog eszedbe jutni róla, mint amit akkor éreztél. Természetes, hogy hozzááadódnak dolgok, amelyek azóta történtek veled.

Egyike vagytok azon kevés zenekarnak, akik (egyetlen kiválást leszámítva) ugyanabban a felállásban játszanak, mint az alakuláskor. Mi a titka, hogy több mint 10 éve ilyen jól kijöttök egymással?

Sz. Cs.: A zenekar nekünk elsősorban a személyes kapcsolatokról szól, és csak másodsorban minden másról. Ha bármi történik velem az életben, ők az elsők, akik tudnak róla, hamarabb mint anyám, a nőm, vagy bárki más. Én személy szerint így vagyok vele, és szerintem a többiek számára is egyfajta védőháló ez az egész: nemcsak közhelyes család, hanem tényleg betölti a család funkcióját, ha szükséges.

T. A.: Amikor épp nem is vagyunk annyira jóban egymással, a zenei kommunikáció ettől függetlenül működik köztünk.

Ha felmegyünk a színpadra vagy a próbaterembe zenélni, az egy olyan érzés, amit nem szívesen engedsz el 10 év után. Bármilyen problémára tök jó válasz lehet, ha pedig valamire mégse, akkor elmegyünk terápiába zenekarilag, erre is volt már példa.

Kiégést éreztetek már a folyamatos koncertezés miatt?

Sz. Cs.: Szerintem inkább elfáradni tudunk a zenélésben, nem kiégni. Akkor égnénk ki, ha nem zenélnénk. Illetve ha csak annyit kapnánk vissza az emberektől, hogy „hú, ez a lemez tök jó, pont ugyanolyan, mint az előző volt!” Akkor már inkább mondják azt rá, hogy ez a legszarabb lemez a világon.

Nem tudom, a magyar alter jelzővel mennyire álltok hadilábon…

Sz. Cs.: Én már büszke alteres vagyok! Úgy érzem, meguntam a harcot ez ellen, szóval mostantól mi vagyunk „a” magyar alternatív rockzenekar.

T. A.: Egyébként szerinted mit jelent ez a jelző?

Én leginkább a szövegközpontúságot mondanám.

Sz. Cs.: Érdekes kérdés, én inkább úgy gondolom, hogy ami nem sorolható be egyértelműen egy adott stílusba (például rock, punk vagy elektronikus), az automatikusan alternatív lesz. Bárcsak úgy lenne, ahogy mondod, de szerintem attól még lehet valami alternatív, hogy nagyon szar a szövege, vagy egyáltalán nem szövegközpontú. Inkább az a kérdés, mi vajon tudnánk-e olyan zenét csinálni, hogy ne így címkézzenek bennünket. Én mindenesetre időnként csinálok feateket rapperekkel, és akkor megnyugszom, hogy nem kell megfelelnem az elvárásoknak.

Az eredeti kérdésem úgy szólt volna, hogy milyen összetevői lehetnek szerintetek a sikereteknek, mármint annak, hogy ebben a műfajban mára nektek van a legnagyobb közönségetek?

T. A.: A sikernek mindig annyi az alapja, hogy rohadt sok energiát raksz bele valamibe.

Például van egy összetartó zenekarod, akikkel olyan helyeken is hajlandó vagy felmenni a színpadra, ahol előre tudod, hogy nem biztos, hogy meg fogja érni. Mégis csináljátok, és egyszer csak – akár évek múlva – eljön a pont, amikor azt mondjátok, hogy basszus, ez megéri. Mert mondjuk egyre többen lesznek, akik értik és értékelik a zenédet.

Sz. Cs.: Szerintem azért óriási szerencse is kell hozzá.

A Budapest Parkot már megtöltöttétek egyszer, és a lemezbemutatón is jó esély van a teltházra. Adja magát a kérdés: a következő cél az Aréna vagy az MVM Dome lesz?

Sz. Cs.: Van ilyen célunk, igen.

T. A.: Most pont két olyan taggal beszélgetsz, akik a stratégiai tervezésbe annyira nem vonódnak be, de ha létre is jön ez a koncert, biztosan az lesz a célunk, hogy olyan műsort adjunk, ami maximálisan helyt áll abban a térben. Fontos, hogy ezt az univerzumot úgy tudd oda felrakni, hogy élvezhető legyen és kihasználja a hely adottságait.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tragédia a Netflix velencei forgatásán: a stáb szeme láttára meghalt a sikersorozat rendezőasszisztense
Diego Borella az Emily Párizsban ötödik évadának munkálatai közben esett össze. Az orvosok a Hotel Danieli épületébe siettek, de már nem tudták megmenteni a 47 éves rendezőasszisztenst.


Tragikus esemény árnyékolta be az Emily Párizsban forgatását Velencében: váratlanul elhunyt Diego Borella, a Netflix népszerű sorozatának rendezőasszisztense.

A Daily Mail beszámolója szerint az ötödik évad utolsó jeleneteinek felvétele zajlott a lagúnák városában, amikor Borella a stáb jelenlétében összeesett.

A La Repubblica információi szerint

az orvosok csütörtök este, 7 óra körül érkeztek a történelmi Hotel Danieli épületébe, de már nem tudták megmenteni az életét.

A rendezőasszisztens mindössze 47 éves volt. A hírek szerint halálát valószínűleg szívroham okozta.

A tragédia után a forgatást ideiglenesen felfüggesztették. Az ötödik évad velencei jeleneteit augusztus 15-én kezdték rögzíteni, és eredetileg hétfőn fejezték volna be a munkát.

Diego Borella 1978-ban született Velencében. Elismerést szerzett rendezőként és íróként, tanulmányait Rómában, Londonban és New Yorkban folytatta. Közösségi oldalain meséket, haikukat és színdarabokat is megosztott.

(via Femina)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Az év legjobban titkolt sci-fije? – Visszatért az Invázió, és te valószínűleg még mindig nem hallottál róla
Két évet ugrott az időben az AppleTV sorozata. A világ megmenekült? Az Invázió harmadik évadának nyitánya bebizonyítja: az idegenekkel a rémálom még csak most kezdődik. Hősök támadnak fel, titkok szivárognak ki, és minden pillanatban ott lappang a kérdés: tényleg vége van a fenyegetésnek? Dehogy van, itt a harmadik évad…
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 24.



A televíziós science fiction világában ritkán akad olyan alkotás, amely egyszerre képes intim, emberi drámát és globális katasztrófát bemutatni, mégis az Invázió pontosan erre vállalkozott 2021-ben. Simon Kinberg sorozata, amely az AppleTV+ megbízásából készült, apró mozaikokból építtette fel egy idegen támadás történetét – nem világmegváltó hősökre, hanem hétköznapi emberekre fókuszálva. Ez a nézőpont kezdettől fogva a széria legerősebb sajátossága, és a harmadik évad nyitánya sem tagadja meg gyökereit:

ismét a kisemberek szemén keresztül látjuk, hogyan alakul az emberiség sorsa egy újabb, látszólag lezárt, de mégis tovább élő fenyegetés árnyékában.

Kinberg neve önmagában is sokatmondó: producerként és íróként egyaránt dolgozott remek és kevésbé sikeres projektekben. A Deadpool 2, a Légió vagy a Sherlock Holmes mellé sajnos olyan címek is feltűnnek a listáján, mint a hírhedt Fantasztikus Négyes (2015), a felejthető 355, vagy a borzalmas X-men: A sötét főnix. Ez a kettősség kíséri végig pályáját, így az Invázió esetében sem lehetett tudni előre, mire számíthatunk. Az viszont két évad alatt már bebizonyosodott, hogy a sorozat képes komoly feszültséget teremteni, miközben nem szuperhősökkel, hanem sebezhető, esendő emberekkel dolgozik.

Az első két szezon nagy erénye a több szálon futó történet volt: egy közel-keleti háborúban rekedt katona, egy japán űrmérnök személyes tragédiája, egy iráni-amerikai család menekülése és egy csapat bajban rekedt diák mind-mind más perspektívából tapasztalta meg az idegenek pusztítását, más-más kontinensen. Ahogy teltek az epizódok, a mozaikdarabok fokozatosan összeálltak, és egyre világosabbá vált, hogy az emberi sorsok közötti látszólag apró döntések globális következményekkel járhatnak.

A második évad végén egy igazi cliffhanger zárta le a történetet: két szereplő kézen fogva lépett be az idegenek anyahajójába, majd vágás, sötét, és vége az évadnak.

A harmadik szezon első része azonban rögtön keresztülhúzza a néző várakozásait. Az évadzáró katarzisa után ugyanis nem folytatódik a történet: két évet ugrunk előre az időben. Az anyahajó lezuhant, a fenyegetés papíron megszűnt, és a világ lassan próbál visszatérni a normalitásba. A hősi halottak között emlegetik Trevante Cole őrmestert (Shamier Anderson) és a fiatal Caspar Morrow-t (Billy Barratt). Csakhogy rögtön az epizód elején kiderül, nem minden az, aminek látszik: Trevante megjelenik egy térkapuban, és semmire sem emlékszik az elmúlt két évből. Innen indul újra a történet, a bizonytalanság, a katonai titkolózás és az emberi bizalmatlanság szorításában.

A forgatókönyv egyik legerősebb húzása, hogy nem próbál hosszan magyarázni, hanem szinte azonnal visszaránt a bizonytalanságba. Ismeretlen gravitációs anomáliák, eltűnő emberek, félrevezető hírszerzési jelentések – minden azt sugallja, hogy az idegenek inváziójának még messze nincs vége. Trevante és a közben felnőtté vált Jamila (India Brown) újra központi figurákká lépnek elő. Jamila bűntudattal küszködik Caspar halála miatt, ám kettejük találkozása újra beindítja az események láncolatát. Amikor katonák támadnak rájuk, menekülni kényszerülnek, és világossá válik, hogy ismét nem számíthatnak senkire – legfeljebb egymásra.

Érdekes módon a nyitány inkább szűkíti, mintsem tágítja a fókuszt.

Nem látjuk egyszerre a régi kedvenceket, a szálak nem futnak párhuzamosan. Aneesha Malik (Golshifteh Farahani) és Clark Evens (Enver Gjokaj) egyelőre még csak az előzetesekből sejthetők, de bizonyosan visszatérnek majd. Más karakterek sorsa kérdéses: Monty (Paddy Holland) újra felbukkanása sok rajongónak örömet okozna, míg Mitsuki (Shioli Kutsuna) halála talán véglegesnek tűnt a második szezonzáróban, bár az Invázió világában soha semmi sem biztos.

Az új évad első epizódja ugyan nem robban be olyan látványos erővel, mint ahogy a második évad fináléja lezárult, de ez nem is áll szándékában. Inkább felépíti az új status quót, miközben lassan, csepegtetve adja a jeleket: a veszély nem múlt el, sőt, valami sokkal komplexebb játszma van kibontakozóban. A katonai erők bizalmatlansága, a titkolózó hírszerzés, és az, hogy még a saját hősüket sem hajlandóak elfogadni, finoman reflektál a hatalom és az egyén konfliktusára. Ez a politikai árnyalat talán eddig is jelen volt a sorozatban, de most még hangsúlyosabbá válhat.

Az idegenek ábrázolása továbbra is különleges. Nem a hollywoodi sablonokra épít, nincsenek klasszikus „szürke kis emberkék” vagy túlzó CGI-szörnyek.

A lények furcsa, folyamatosan fejlődő fiziológiája egyszerre idegen és félelmetes emberi szemmel nézve. Eközben a tudományos magyarázatok ugyan sokszor sántítanak, mégis képesek megőrizni a hitelesség látszatát. Ez a balansz tartja a sorozatot a tudományos fantasztikum keretein belül, anélkül, hogy saját paródiájába fordulna. Nagy kár, hogy vizuálisan a lények gyengébbek, mint a 2025-ben elvárt színvonal.

Az Invázió harmadik évadának nyitánya tehát nem ad mindenre választ, és nem is akar azonnal sokkolni. Ehelyett egy lassan kibontakozó új krízis alapjait fekteti le. A karakterdrámákra koncentrál, ahogy eddig is, miközben apró jelekkel és rejtélyekkel teremt feszültséget. Ez a tempó talán frusztráló lehet azoknak, akik pörgős akciót keresnek, ám a sorozatot mindig is a lassabb építkezés jellemezte.

Összességében az évadnyitó ígéretesen folytatja a történetet: nem szakít a sorozat eddigi filozófiájával, miszerint a világ sorsa hétköznapi emberek apró döntésein múlik. Nem tökéletes, vannak vontatott részei, és az időugrás elsőre kicsit kizökkentheti a nézőt, de mindez hozzájárul a rejtélyhez. Egy biztos, aki hajlandó türelmesen követni a mozaikdarabokból épülő narratívát, annak ismét jutalom lesz a kitartás. Az Invázió továbbra is az egyik legkülönlegesebb idegenes sorozat az elmúlt években – talán tényleg a legjobb, amiről még nem hallottál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt Kalmár Tibor
A Rádió Bézs osztotta meg a szomorú hírt, megható sorokkal búcsúzva tőle. Kalmár több mint száznyolcvan tévéműsort rendezett.


93 éves korában elhunyt Kalmár Tibor, Jászai Mari-díjas rendező és érdemes művész. A hírt a Rádió Bézs közölte, ahol megható sorokkal emlékeztek rá.

A Facebookon azt írták: a szórakoztatás nagymestere csak 93 éves volt. Hozzátették, hogy cselekvési kedve, szelleme és humora nem volt korhoz köthető.

„Kalmár a Valahol Európában című filmben "csak" epizódszereplő volt. Ott azt kérdezte tőle a gyerekfőszereplő Kuksi, hogy "Még mindig verik őket?" Mire ő azt válaszolta, hogy "tudja a rosseb". Ezen aztán mindenki nevetett. Mi most nem nevetünk. Meghalt Kalmár Tibor, akiről mindenki azt hitte, hogy 120 évig él majd, aki több mint száznyolcvan egész estés tévéműsort rendezett, aki legnagyobbakkal dolgozott. Korai volt. Mulattattam és mulattam volt az egyik könyvének a címe. Reméljük Kalmár Tibor jól szórakozott. A közönsége egészen biztosan” – fogalmaztak a bejegyzésben.

A Szeretlek Magyarország 2018-ban készített interjút a népszerű szerző-rendezővel.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt Gyökössy Zsolt
A legendás tévérendező 96 éves volt. Többek között a Szeszélyes évszakok és az MTV-n sugárzott Gálvölgyi-show-k is az ő nevéhez fűződtek.


Augusztus 21-én, 96 éves korában elhunyt Gyökössy Zsolt színházi- és televíziórendező. A szomorú hírt az IdőJel Kiadó osztotta meg a Facebookon.

Nevéhez fűződik a legendás Szeszélyes évszakok, de rengeteg más színházi és televíziós produkcióban is maradandót alkotott. Nemrég még Sztárok-Sztorik című könyvét mutatta be, amelyben pályájának emlékeit gyűjtötte össze.

„Még fél éve sincs, hogy a Jókai Szalonban együtt ünnepelhettük kötetének bemutatóját – lám, a Fennvaló még megadta neki azt a nagyszerű ajándékot, hogy ebben a maga nemében páratlan emlékezés-gyűjteményben mintegy tisztelegve nemcsak előttünk, de Előtte is felvonulhattak különleges rendezői, televíziós pályájának jólismert művészei – Antal Imrétől Máthé Erzsiig, Dörner Györgytől Latinovits Zoltánig, Alfonzótól és Bodrogi Gyulától Kabos Lászlóig és tovább. Mindnyájuk munkatársa volt – a velük megélt élményeket, a közös munka sok közös történetét örökre emlékezetes módon osztotta meg közönségével e kiadónk által útjára bocsájtott, feledhetetlen könyvében” – írta a kiadó.

Gyökössy Zsolt 1929. június 8-án született Körösladányban. 1952-ben szerezte meg rendezői diplomáját, és közel tíz éven át több magyar nagyváros színházában dolgozott. Rendezett prózai és zenés darabokat, operetteket, operát és daljátékokat is.

Budapesten a Tarka Színpad, majd a Kamara Varieté művészeti vezetőjeként tevékenykedett több mint egy évtizeden át. Később a Magyar Televízióban folytatta munkáját, ahol a főszerkesztőség vezető rendezője lett.

A Szeszélyes évszakok mellett olyan műsorok fűződnek a nevéhez, mint a Fejezetek a cirkuszlexikonból, a Gálvölgyi-show, a szilveszteri műsorok, a Kató néni kabaréja, a Hogy volt! Hogy volt?, a Sportolók a porondon és az Antal-show.


Link másolása
KÖVESS MINKET: