Bizarr és tehetséges emberek gyűjtőhelye a Fekete Zaj – beszámoló képgalériával
Szintipop az erdőben, skandináv torokének és trombitás black metal, illetve bölcsészek és gótok egyaránt békésen megférnek egymás mellett a mátrafüredi fesztiválon.
Felemelő élmény, hogy a Fekete Zajon a szokásos óbégató macskajancsik helyett békés értelmiségiek keringenek körülöttem a Mátra idilljében, és szeméthegyek helyett legfeljebb falevelek hevernek a földön. Mostanság viszont nem megy simán a bejutás: idén nem a Covid-mizéria, hanem a szállás miatt volt extra bajlódás, mert gyorsan elkapkodták a környékbeli szobákat és egy újfajta előfoglalós rendszert is bevezettek. Emiatt az évek óta odajáró keménymagnak fel volt adva a lecke, hogy lesz ebből négynapos fesztiválozás – azért mi is összehoztuk valahogy az utolsó pillanatban.
Érkezéskor cybermulatós veretéssel élesztette fel a bulihangulatot az Ǝ.N.D. az ugrálóvárnak is beillő Delta kisszínpadon, utána a Melt-Banana értelmezhetetlen, bravúrosan darálós ázsiai matekmetállal borzolta a kedélyeket. Az énekesnő annyira dühösen kiabált, makogott vagy épp ugatott, hogy azon tűnődtem, ez most koncert, bolondokháza vagy tüntetés. Kisétáltunk inkább a Sástó erdejébe, ahol LÏDÉRC elborultan zseniális kiállításába botlottunk, a képek ráadásul az erdő fáira voltak rögzítve, sejtelmes megvilágítással.
Visszatérve a nagyszínpadhoz, az Oranssi Pazuzu prüntyögős-elszállós hörgése alaposan bemorajlotta az addigra éjsötét Mátrát, mint valami okkult szertartás.
A főzenekarnak beharangozott sátánfattya-kategóriás Godflesh pedig olyan hosszú előjátékot kanyarított a produkciójának, ami után már elvárt a happy ending. Amikor végre megindult a zúzás, a bravúros kivitelezésre nem is panaszkodhatnék, de halkan mégis megteszem: a várt katarzis nálam nem ütött be. A háttérben pár percig vetített Bosch festményekhez viszont hibátlan aláfestőként szolgált, ott beszippantott a pokol akusztik-bugyra.
Már mentem volna lepihenni, amikor megütötte a fülem egy különleges skandináv folk- és torokének, a Szibériából érkező Nyitt Land tolmácsolásában.
Az énekesnő egy Darth Vaderbe oltott Pocahontas őserejével változtatta a kisszínpadot füstös révületté, a mellette doboló férjével együtt. Telitalálat, lúdbőrös produkció volt, szimbiózisban a csillagos éggel.
A második napon a Diabolus in Musica áztatta könnyed akusztikba a vérprofizmust a Kacsatónia színpadán. Imádom, amikor minden hang tiszta, a hangszerek és dalszövegek kölcsönhatásba lépnek, a beépített pajzán verscsokor pedig remek levesbetétként funkcionált. Utána elkaptuk a Musica Moralia végét, akinek énekesnője nem ebbe a századba hangolt, búfelejtő hangszínével mutatta meg, milyen a szerethető bölcsész-melankólia.
Az egyik főbanda, a Vulture Industries váratlan énektechnikás, avantgárd metálzenét játszott (több mint korrektül, de valahogy nem nekem), és a koncert végén mosolyfakasztó látvány volt a színpadra felengedett rajongók önfeledt fejrázása.
A nap katarzisát viszont a karizmatikus Lili Refrain hozta egy egyszemélyes zenekar képében, amiben a saját, helyben felvett szólamaira tolt kristálytiszta operaéneket, elektronikát, törzsi dobot és világzenei elszállást egyaránt.
A Sear Blissben ezúttal sem csalódtam, évek óta nagy favoritom a hazai black metal szcénából. Pedig emlékszem, elsőre nem is tudtam befogadni benne a trombitát és a harsonát, annyira szürreális volt, mintha valaki beállítana egy hurkatöltővel egy játszótérre. Azóta meg egyenesen imádom.
A napi jól megérdemelt hörgés-dózisom után a párom felfigyelt egy távoli dalra, és megkért, hogy nézzem meg a programkatalógusban, kik játszanak Antimattert. Aztán kiderült – minő meglepetés –, hogy maga a brit Antimatter, úgyhogy kaptunk egy kis léleksimogató Pearl Jam életérzést. Méltó zárásként kitáncoltam az utolsó szuszt is magamból a dark-diszkóban.
Pénteken későn indítottuk a bulizást, mivel aznap is közel 40 fok volt, úgyhogy inkább libegőztünk és boboztunk a közelben. Megérte visszatérni a funky-metálos, kiváló énekessel operáló hazai Antares zenekarra, akik alaposan berobbantották a pénteket, magasra téve az aznapi lécet. Utána akkorát táncoltam este a klasszikus goth vonalon mozgó, török She Past Away-re, hogy Schobert család különdíjat osztott volna nekem darkfitness kategóriában.
A hazai metálmester, Áron András Apey fémjelezte Lazarvs elementáris riffjei pedig kegyelemdöfésként leszedték tőből a fejünket – akinek pedig a nyakán maradt, az is ösztönösen headbangelésre használta. Csoda, hogy a minket körbeölelő hegyek nem omlottak le a hangzástól.
A Zaj attól is csodás, hogy amikor épp nem bulizol, akkor is minőségi kikapcsolódási lehetőségek közül választhatsz. Én például megindító rövidfilmeket néztem a konferenciateremben, ami után a helyszín geek játszóházzá avanzsált, és nyomkodhattam a retro konzolon a Donkey Kongot, ami életem első Nintendo játéka volt gyerekkoromban.
A Needlessre értem vissza, akik hozták az elvárt macskadarálós vérhányást, méghozzá kiváló színvonalon. Utána belevetettem magam a pingpongozásba, mert szerencsére idén is méltó ellenfelekre leltem. Az Entrópia Architektúrára letettem az ütőt, de később meg is állt bennem, annyi nyers őserő van a nehezen befogadható, mantrákkal mélyített dalaikban. Az órámra nézve átsiettem a Black Nail Cabaret-ra, amely éppen olyan különleges helyszínen lépett fel a kivilágított Sástó-kilátó előtt, az erdő közepén, mint amilyen különleges a házaspár zenei világa. És persze a dark-díva Emke fellépőkreációja, aki ezúttal egyfajta burlesque predatorként lopta el a show-t és a rajongói szíveket.
Az utolsó este mindig elkeserít, hogy mindjárt vége az élménycunaminak, de egy kis ősdark-spleent csempészett belénk az emblematikus F.O. System, majd az olasz Master Boot Record olyan pixelpusztító konzol-metál csűrdöngöléssel zárta a nagyszínpad idei repertoárját, mintha a '90-es évek összes flipperje egyszerre döngölt volna a földbe. Az évadot szokás szerint a Cure dalokat játszó Pornography zárta – sajnos túl későn, tekintve, hogy néhány órával később, reggel 10-ig el kellett hagyni a szállást és egyben szeretett fesztiválomat.
Ha valaki tehát szeretne befogadó, természeti közegben minőségi alternatív zenéket hallgatni és átszellemülni (akár családostul is), akkor jövőre ott találkozunk.
Felemelő élmény, hogy a Fekete Zajon a szokásos óbégató macskajancsik helyett békés értelmiségiek keringenek körülöttem a Mátra idilljében, és szeméthegyek helyett legfeljebb falevelek hevernek a földön. Mostanság viszont nem megy simán a bejutás: idén nem a Covid-mizéria, hanem a szállás miatt volt extra bajlódás, mert gyorsan elkapkodták a környékbeli szobákat és egy újfajta előfoglalós rendszert is bevezettek. Emiatt az évek óta odajáró keménymagnak fel volt adva a lecke, hogy lesz ebből négynapos fesztiválozás – azért mi is összehoztuk valahogy az utolsó pillanatban.
Érkezéskor cybermulatós veretéssel élesztette fel a bulihangulatot az Ǝ.N.D. az ugrálóvárnak is beillő Delta kisszínpadon, utána a Melt-Banana értelmezhetetlen, bravúrosan darálós ázsiai matekmetállal borzolta a kedélyeket. Az énekesnő annyira dühösen kiabált, makogott vagy épp ugatott, hogy azon tűnődtem, ez most koncert, bolondokháza vagy tüntetés. Kisétáltunk inkább a Sástó erdejébe, ahol LÏDÉRC elborultan zseniális kiállításába botlottunk, a képek ráadásul az erdő fáira voltak rögzítve, sejtelmes megvilágítással.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Stefani Joanne Angelina Germanotta 1986. március 28-án született a New York-i Lenox Hill Kórházban. Apja, Joseph Germanotta eredetileg New Jersey-ből származik, anyja, Cynthia Bissett pedig Glen Dale-ből. Stefani húga, Natali hat évvel fiatalabb nála. Mindkét szülő egyetemi végzettséggel rendelkezik, olasz származású, és a távközlés világában keresték a kenyerüket. Cynthia a Verizonnál dolgozott, Joe pedig GuestWiFi nevű cég tulajdonosa volt, amit 2002-ben alapítottak, mint az egyik első olyan vállalkozást, amely vezeték nélküli internetszolgáltatást nyújtott New York-i szállodák számára.
Stefani gyermekkorában mindkét szülője otthonról dolgozott. Az 1990-es évek elején a család egy két hálószobás lakásba költözött a Pythian Temple épületben, a New York-i Upper West Side-on.
Az énekesnőt, akit a családja és a közeli barátai Stefnek hívnak, apja pedig Loopynak becézi, apja nővéréről, Joanne-ről és a nagymamájáról, Angelináról nevezték el.
Joanne 1974-ben, mindössze 19 évesen halt meg lupusban, a karrierje során Lady Gaga pedig többször is utalt rá, például 2016-os albumát, a Joanne-t is róla nevezte el. Stefani katolikus hitben nevelkedett a New York-i Upper East Side-on található, kizárólag lányoknak fenntartott Sacred Heart nevű magán kolostoriskolában, amely jelenleg évente körülbelül 30-40 000 dollárt számol fel az iskola-előkészítőtől a 12. osztályig), és exkluzív társadalmi osztályba tartozó gyerekeket járatnak ide. Stefani azonban a szülei rendkívül sikeres szakmai karrierje és az abból fakadó vagyona ellenére állítólag nem mindig illett be teljesen a diákok közé, hanem állítása szerint valahol „középen” ragadt.
Nem akart tinisztár lenni
Gaga zenei nevelése természetesen a kisgyermekkoráig nyúlik vissza. Négyévesen kezdett el hallás után zongorázni, és klasszikus zenei képzésben részesült, hogy továbbfejlessze zongorakészségeit. Bár nem volt hivatásos zenész, Joe Germanotta egy Bruce Springsteen-feldolgozásokat játszó zenekarban játszott, és olyan klasszikus rockzenekarok rajongója volt, mint a The Beatles, a The Rolling Stones, a Pink Floyd és a Led Zeppelin. Apja rock iránti szeretete pedig Stefanira is átragadt, aki 13 évesen írta meg az első teljes zenei kompozícióját, egy rockos hangvételű balladát To Love Again címmel.
Tinédzserkorában folytatta a zongoraóráit, illetve színész- és énekórákon is részt vett. Bár felvették a rangos The Juilliard School nevű konzervatóriumba, Stefani inkább a Sacred Heartban folytatta a tanulmányait. Egy szerencsés fordulatnak köszönhetően 14 éves korától kezdve a zongora mellett második hangszerként a hangjának csiszolására koncentrálhatott, amikor megismerkedett Don Lawrence énekoktatóval. Akkor találkozott a híres tanárral, amikor annak Evan nevű unokaöccse meghallotta a lányt egy butikban a Backstreet Boys I Want It That Way című slágerét énekelni, és javasolta neki, hogy vegye fel a kapcsolatot a nagybátyjával. Don addigra már jelentős hírnevet szerzett magának, hiszen olyanokkal dolgozott együtt, mint Mick Jagger, Bono vagy Christina Aguilera.
Stefani tinikoráról egyébként nem sokat tudni, mivel nem tinisztárkarriert képzelt el magának, hanem úgy döntött, megvárja, amíg a tehetsége jobban kifejlődik.
Alkalmanként persze fellépett úgynevezett „open mic” esteken különböző New York-i klubokban. Mivel még kiskorú volt, általában a szülei elkísérték ezekre, akiknek meg kellett győzniük a klubtulajokat, hogy engedjék fellépni a rendkívüli tehetséges lányukat. Amúgy Gagát is bátorítani kellett, hogy színpadra lépjen, mivel – ahogy egy korai mentora és apja is később elmondta – ezekben az években fájdalmasan szégyenlős volt.
Ekkortájt Stefani egy kisebb szerepet kapott a Maffiózók című tévésorozat egyik, 2001 áprilisában sugárzott epizódjában (15 éves volt mindössze). A Sacred Heartban a középiskolai kórus tagja volt, és legalább két iskolai színdarabban is fellépett. A középsulis évkönyvében úgy említik, hogy általában éneklés közben látták, a zongora volt a legértékesebb tulajdona, és arról álmodozott, hogy egy napon a Madison Square Gardenben lép fel. Mivel egyre határozottabban a művészeti pályára törekedett, 2004 őszén, 18 évesen beköltözött egy kollégiumba a 11. utcában, és beiratkozott a New York-i Egyetem (NYU) Tisch School of the Arts musicalszínházi programjára, ahol egy alapszintű bevezető szociológiakurzuson is részt vett.
Rádiós Gaga
A karrierjének vitathatatlanul legjelentősebb fordulópontja 2005. március 28-án, vagyis a 19. születésnapján következett be, amikor Stefani közölte a szüleivel, hogy úgy döntött, otthagyja a NYU-t, hogy önálló zenei karrierbe kezdjen. A szülők vonakodva, de elfogadták lányuk döntését azzal a feltétellel, hogy anyagi függetlenséget kell teremtenie, és egy éve van arra, hogy lemezszerződést kössön. Stefani ekkor a New York-i Stanton Street 176. szám alatti lakásba költözött, és pincérnőként dolgozott a Cornelia Street Caféban, illetve más helyeken.
Emellett olyan bárokban is keresett pénzt, mint a Slipper Room, ahol go-go táncosként lépett fel, és rendszeresebben adta elő a dalait kis klubokban.
Előadóként kezdetben még a születési nevét használta, és énekes-dalszerző-zongoristaként hirdette magát, alkalmanként Stefani Live néven lépett fel, 2005. október 1-jétől pedig saját, négytagú zenekarával, a Stefani Germanotta Banddel.
2006. március 23-án, alig egy évvel azután, hogy úgy döntött, otthagyja az egyetemet, és apja ultimátumot adott neki, Stefani részt vett a 57. New Writers Showcase-en, amelyet Bob Leone, az énekesnő nem hivatalos menedzsere szervezett azért, hogy kilenc feltörekvő női énekes-dalszerzőt mutasson be a zeneiparnak. Stefani Hollywood című dalának előadása eseménydúsnak bizonyult, mivel a koncerten egy másik énekesnő, Wendy Starland látta őt fellépni, és úgy döntött, felhívja a menedzserét, Rob Fusarit, aki például a Destiny’s Child producere volt. Stefani így meghívást kapott Fusari New Jersey-i stúdiójába, ahová busszal érkezett, és előadta ismét a Hollywoodot. Fusarit eleinte nem nyűgözte le az énekesnő a megjelenésével, a különleges énektehetségével aztán annál inkább. Megállapodás született köztük, amit meglehetősen intenzív és fárasztó tárgyalások után írtak alá. Így épphogy meglett egy éven belül az a bizonyos lemezszerződés.
Fusari ragasztotta rá Stefanira a Gaga becenevet, mivel úgy vélte, ő olyan híres előadó lesz, mint a néhai Freddie Mercury, a brit Queen rockzenekar énekese, aki 1984-ben a Radio Ga Ga című dallal aratott hatalmas sikert. Stefani hamarosan a magáévá tette ezt a kifejezést, és végül Lady Gaga művésznévvé alakította. Az első nyilvános fellépése ezen a néven 2006. október 6-án történt a New York-i The Cutting Roomban.
Hónapokig bezárva tartották
Egy 2014-es interjúban Gaga arról beszélt, hogy 19 éves korában a producere megerőszakolta, ezt követően pedig pszichológiai és fizikoterápián vett részt. Azóta is poszttraumás stressz szindrómában szenved, amelyet ennek az eseménynek tulajdonít, kijelentve, hogy a trauma megváltoztatta őt, mint embert, és ez soha nem is fog elmúlni. Elmondása szerint az orvosok, a családja és a barátai által nyújtott támogatás mentette meg őt ekkoriban.
További részleteket is elárult erről, például, hogy „az a személy, aki megerőszakolt, terhesen hagyott ott a szüleim házánál, mert hánytam, és rosszul voltam. Előtte hónapokig bezárva tartottak egy stúdióban.”
Miután több mint 30 dalt írt a producer Fusarival, a szerelem is berobbant az életébe. Lüc Carllal a San Loco étteremben találkozott. A férfi, aki az elkövetkező években többször is fel-felbukkant a szerelmi életében (és aki a korai szerelmes dalainak többségét ihlette), a St. Jerome’s bárban dolgozott. Az akkori koncertjein egyébként Lady Gaga a természetes sötét hajával jelent meg, és állítólag többször is Amy Winehouse-nak nézték, ami miatt az énekesnő még abban az évben szőkére festette a haját.
Első nagy slágere, a Just Dance 2008 nyarán került fel a slágerlistákra, de csak 2009 januárjában vált igazán népszerűvé. 2009 tavaszától kezdve aztán Gaga sikerei megsokszorozódtak olyan további dalaival, mint például a Poker Face, a LoveGame és a Paparazzi. A Poker Face például 2009 legkelendőbb kislemeze lett. A többi pedig már zenetörténelem.
Sikerének kevesebb mint egy éve alatt Lady Gaga már kifejezte a hírnév iránti félelmét, attól tartva, hogy soha nem fogja tudni élvezni az életet: „Annyira szeretem a munkámat, hogy nagyon nehéz nekem kimozdulni, és jól érezni magam” – mondta 2009-ben.
Mozicsillag született
Gaga legelőször az AC/DC Stiff Upper Lip címú 2000-es videóklipjében tűnt fel, s csak utána jött a medencés lány szerepe a Maffiózókban. Vagyis a színészkedés a zenélésnél is előbb jött. Azóta persze ez csak egy mellékág a karrierjében, ám ezen a téren is elért szép sikereket. Feltűnt például a Gossip Girl – A pletykafészek egyik 2009-es epizódjában (önmagát alakítva), majd a 2013-as Machete gyilkolban játszotta az első nevesített szerepét.
Feltűnt ezek után a Muppet-krimi: Körözés alattban (2014), a Sin City – Ölni tudnál értében (2014), az Amerikai Horror Story 5. és 6. évadában (2015-2016), majd jött az áttörés 2018-ban Bradley Cooperrel és a Csillag születikkel.
A film óriási siker lett, anyagilag éppúgy, mint szakmailag. Összesen nyolc Oscar-díjra jelölték (a legjobb filmként is, illetve Gaga megkapta az első Oscar-jelölését színészként), amelyből egyet, a legjobb betétdalét (Shallow) meg is nyerte.
Majd olyan mozgóképek jöttek ezután, mint A Gucci-ház (2021) a Joker – Kétszemélyes téboly (2024), tavaly pedig a Wednesday 2. évada. Legközelebb az április 30-án mozikba kerülő Az ördög Pradát visel 2-ben láthatjuk (kisebb szerepben).
Pasik, díjak, százmilliók
Gaga magánélete általában mentes volt a botrányoktól, de igazán hosszú távú kapcsolata ettől függetlenül nem volt. (Talán majd most…) Lüc Carllal 2005 és 2011 között volt együtt, a színész Taylor Kinney-vel pedig 2011-től 2016-ig. Majd jött a tehetségkutató ügynök Christian Carino, akivel két évig jártak (2017 és 2019 között), mígnem 2020-ban megismerkedett az amerikai vállalkozó és kockázati tőke befektető, nála 2 és fél évvel idősebb Michael Polanskyval, akivel azóta is boldogok együtt. 2024 júliusában jegyezték el egymást, az esküvőre azonban még nem került sor.
S hogy mit ért el eddig Lady Gaga? Nos, azt összefoglalni is nehéz. Eddig 16 Grammy-díjat, egy Oscar-díjat (a Shallow-ért), egy Sports Emmy-díjat, két Golden Globe-ot, egy BAFTA-díjat, 22 MTV Video Music Awardot és három Brit Awardot kapott, illetve 18 Guinness-világrekordot állított fel. Becslések szerint 124 millió eladott lemezzel Gaga a világ egyik legkelendőbb zenésze. Ő az egyetlen női előadó, akinek négy kislemeze (Just Dance, Poker Face, Bad Romance és Shallow) is legalább 10 millió példányban kelt el világszerte. 2025-ig több mint 879,6 millió dollár bevételt ért el koncertkörutakból 7,1 millió nézővel, ezzel pedig ő az ötödik nő, aki átlépte az 500 millió dolláros határt. 2020 októberében a Forbes magazin Gaga nettó vagyonát 150 millió dollárra becsülte, ma már ennek nagyjából a duplájával rendelkezhet a szakemberek szerint.
Stefani Joanne Angelina Germanotta 1986. március 28-án született a New York-i Lenox Hill Kórházban. Apja, Joseph Germanotta eredetileg New Jersey-ből származik, anyja, Cynthia Bissett pedig Glen Dale-ből. Stefani húga, Natali hat évvel fiatalabb nála. Mindkét szülő egyetemi végzettséggel rendelkezik, olasz származású, és a távközlés világában keresték a kenyerüket. Cynthia a Verizonnál dolgozott, Joe pedig GuestWiFi nevű cég tulajdonosa volt, amit 2002-ben alapítottak, mint az egyik első olyan vállalkozást, amely vezeték nélküli internetszolgáltatást nyújtott New York-i szállodák számára.
Stefani gyermekkorában mindkét szülője otthonról dolgozott. Az 1990-es évek elején a család egy két hálószobás lakásba költözött a Pythian Temple épületben, a New York-i Upper West Side-on.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Egy jóslat szerint Reviczky Gábornak csak két éve van hátra, most elárulta, milyen érzés a halál kapujában állni
77. születésnapján a megpróbáltatások után őszintén beszélt a halálhoz fűződő viszonyáról. A színész egy spirituális élmény után már nem fél, sőt, gyönyörűnek írta le azt.
Hetvenhetedik születésnapján Reviczky Gábor nemcsak az ünnepléssel, de egy ősi jóslattal is szembenéz, mégis meglepő nyugalommal beszél az elmúlásról.
„Egyáltalán nem félek a haláltól” – szögezte le a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész.
Az elmúlt években egymást érték a csapások: a Nemzet Művésze prosztatarákkal küzdött, súlyos fertőzésen és szívműtéten esett át.
A közelmúlt sem volt könnyebb, március elején komoly tüdőgyulladás miatt került intenzív osztályra, majd alig engedték haza, egy szerencsétlen esés következtében bordatörést szenvedett. A testi fájdalmak közepette azonban egy rendkívüli spirituális élmény mindent megváltoztatott benne.
„Már megnyílt egy égi test, lejött egy fény, megnézett, majd azt mondta, hogy még maradj. És maradtam. De olyan csodálatos állapotot közvetlenül a halál előtt, azt a végtelen nyugalmat, azt a gyönyörű érzést nem tapasztalja meg az életben soha senki” – mesélte a színész arról a pillanatról, ami átformálta a halálhoz való viszonyát.
Ez a békesség azért is figyelemre méltó, mert egy évekkel ezelőtti, ősi indiai pálmalevél-jóslat szerint pontosan tudja, mikor ér véget az élete.
„Bizony, pontosan le van írva, hogy mikor jön el a vég, eszerint 79 éves koromban halok meg. Bízom benne, hogy velem kapcsolatban ez lesz a következő tévedés, ugyanis remélem, túlélem a halálom napját. Sok feladatom van még, szeretnék nagyon hosszú ideig színész maradni!” – mondta Reviczky, aki nem hagyja, hogy a jövendölés irányítsa a mindennapjait.
A nádí asztrológia egy dél-indiai hagyomány, amely szerint pálmaleveleken őrzött szövegek tartalmazzák egyes emberek sorsát.
A Halhatatlanok Társulatának örökös tagja a jóslat ellenére is a jövőre koncentrál, és továbbra is aktívan dolgozik. A hátborzongató számítás szerint Reviczkynak alig két éve maradt, de aki ismeri az életútját, tudja, eddig is minden akadályt legyőzött.
A színész története most arról szól, hogyan lehet a félelmet derűvé, egy baljós határidőt pedig motivációvá formálni.
Beton.Hofi is fellép Puzsérék Hősök terei koncertjén két nappal a választás előtt
A Beton.Hofi is felkerült a Polgári Ellenállás Hősök terén tartandó Rendszerbontó Nagykoncertjének programjára. A szervezők demonstrációnak szánják az eseményt, egy-egy rendszerkritikus dallal és közösségi gyűjtéssel.
Beton.Hofi is fellép egy szám erejéig a Rendszerbontó Nagykoncerten, ezzel 45-re nőtt a közreműködők száma. A hírt a Puzsér Róbert által alapított Polgári Ellenállás közölte a Facebookon.
A koncertet és politikai demonstrációt április 10-én, a két nappal későbbi országgyűlési választás előtti pénteken tartják a Hősök terén. Az eseményt közösségi finanszírozásból szervezik.
Puzsér Róbert, a Polgári Ellenállás alapítója a Helyzet:van! hétfői adásában beszélt arról, hogy az eseménnyel az eddig széttartó indulatokat szeretnék összecsatornázni, és „meghajtani vele a választási hajlandóságot”. Hozzátette, a cél az, hogy „átpolitizáljunk olyan társadalmi csoportokat, aki nem követik a politikai realityt”. Puzsér azt is elmondta, hogy
minden előadó egyetlen, rendszerkritikus dalt ad majd elő.
A Beton.Hofi mellett többek között fellép Azahriah, Krúbi, Co Lee, az Elefánt, a Hősök, Bongor, a Carson Coma két tagja, Héra Barnabás és Bóna Zsombor, valamint Laár András, a Bankrupt, a Felső Tízezer és Funktasztikus.
A Facebook-eseményben azt írják, a cél, hogy „a tizenhat év alatt felgyűlt rendszerbontó indulatból a kultúra nagyszabású közösségi élményét formálja meg”. A bejegyzés szerint azért adnak hangot a kritikus daloknak, hogy „megmutassák és a választók tömegében tudatosítsák: véget ért a következménytelenség kora”.
A rendezvény házigazdája Tóth Jakab lesz.
A szervezők kiemelték: "A koncert közösségi finanszírozásból valósul meg, a fellépők kivétel nélkül ingyen vállalják a szereplést, a beérkező adományokat teljes egészében a technikai és infrastrukturális megvalósítás költségeire fordítjuk".
Beton.Hofi is fellép egy szám erejéig a Rendszerbontó Nagykoncerten, ezzel 45-re nőtt a közreműködők száma. A hírt a Puzsér Róbert által alapított Polgári Ellenállás közölte a Facebookon.
A koncertet és politikai demonstrációt április 10-én, a két nappal későbbi országgyűlési választás előtti pénteken tartják a Hősök terén. Az eseményt közösségi finanszírozásból szervezik.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Két sorozattitán, Jason Bateman és David Harbour egyesítették erőiket, hogy létrejöjjön a DTF St. Louis című sorozat, amely lehetőséget adott nekik, hogy komikus és drámai készségeiket egyaránt csatarendbe állíthassák. Batemant vígjátékszínészként ismerhettük meg Az ítélet: családban (amely 2008 és 2019 között 5 évadot élt meg), illetve olyan mozifilmekben, mint az Édes kis semmiség, a Kidobós, a Szakíts, ha bírsz, a Hancock, a Páros mellékhatás, a Sejtcserés támadás, a Förtelmes főnökök vagy a Testcsere. Majd jött a nagy karrierfordító projekt, a 2017-ben indult Ozark című sorozat, amelyben Bateman egy eddig nem, vagy csak ritkán látott oldalát mutatta meg: a főhős drámai színészét (oké, egy kicsit előtte, a 2015-ös Az ajándékkal már rendesen meg tudta lepni a közönséget, az igaz). Az Ozarkkal egyrész visszatalált a szériákhoz, másrészt újrakalibrálta a pályáját, így azóta láthattuk őt – ráadásul nemcsak színészként, hanem forgatókönyvíróként, rendezőként és producerként is akár – A kívülállóban (2020) vagy legutóbb a Fekete nyúlban (2025) is nagyot játszani komoly szerepekben.
David Harbour pedig sokáig az örök mellékszereplő volt (Világok harca, Túl a barátságon, A Quantum csendje, Zöld Darázs, A védelmező, Fekete mise, Suidice Squad: Öngyilkos osztag stb.), mígnem megkapta Hopper seriff szerepét a Stranger Thingsben, s lám, hirtelen főszereplőt faragtak belőle.
Akciósztár lett a Hellboyjal (2019) és a Vérapóval (2022), illetve szuperhős a Fekete Özveggyel (2021) és a Mennydörgők*-kel (2025). A Stranger Things olyan magaslatokba katapultálta Harbourt, hogy még jó ideig kedvére válogathat a szerepek közül. Főképp, ha olyasmiket választ, mint Batemannel közös új projektje, a DTF St. Louis, amit már jó ideje szerettek volna összehozni. Harbour különösen, mivel ez az első sorozatos munkája executive producerként. Eredetileg ő és Pedro Pascal játszották volna a főszerepeket, Pascal azonban kiesett a projektből, s így került a helyére Bateman.
A DTF St. Louis mindenese (értsd kreátora, írója, rendezője) egyébként Steve Conrad, akit főként olyan filmek forgatókönyvírójaként ismerhetünk, mint Az időjós (2006), A boldogság nyomában (2006), a Walter Mitty titkos élete (2013) vagy Az igazi csoda (2017).
S ahogy e listából is látható, Conrad igen rutinos már a humoros és drámai képsorok ügyes összecsiszolásában, a könnyes-vicces filmjeiben való jártasságát pedig ezúttal is kamatoztatni tudta.
A DTF St. Louis három középkorú (kb. az ötvenes éveikben járó) ember története. Clark Forrest (Bateman) St. Louis ismert és népszerű időjósa, aki megkapja maga mellé jelelőnek Floyd Smernitch-et (Harbour). Ők ketten a közös munka során jól összebarátkoznak, közel kerülnek egymáshoz a magánéletben is. Mindketten házasok, de Floyd felesége, Carol (Linda Cardellini) lesz a harmadik kerék a történetben.
Clark és Floyd ugyanis kipróbálják a DTF (azaz Down to Fuck) nevű társkereső alkalmazást (nevéből adódóan főként szexuális célból hozza össze az embereket), hogy megfűszerezzék egy kicsit a kihunyóban lévő házasságaikat. Majd Carollal kiegészülve kialakul köztük egy szerelmi háromszög, ráadásul az egyikük nemsokára halálát leli furcsa és látszólag megmagyarázhatatlan körülmények között. Ennél többet pedig nem is árulunk el a cselekményről, mivel a DTF St. Louis egyik nagy erénye, hogy folyton meg tudja lepni a nézőt.
Csak az első epizódban több minden történik, mint más sorozatok teljes hossza alatt, és ez nem vicc.
Erős felütést kapott tehát a széria, s bár a soron következő részekben egy kicsit már visszafogják a csavarok adagolását, azért így sem kell bánkódnunk, minden etapra jutnak meglepetések bőven. Mindig más kerül a gyanú középpontjába, illetve flashbackekben folyamatosan tárulnak fel előttünk a szereplők közti események, átverések, idézőjeles hátbaszúrások, valamint egy barátság krónikájának fejezetei.
A gyilkos után nyomozó Donoghue Homer (Richard Jenkinsnek mindig nagyon örülünk) és Jodie Plumb (Joy Sunday a Wednesday Biancájaként szerzett hírnevet magának) képviselik a nézőket, velük együtt próbáljuk mi is felderíteni, hogy mi mindent történhetett e három ember között, ami idáig vezetett.
David Harbour egyébként Hopper seriff mellett élete legjobb alakítását nyújtja a végtelenül kedves és odaadó, de súlyos önbizalomhiánnyal küzdő Floydként, aki mindenkin segíteni akar, csak magán nem tud. Jason Bateman kellemesen kiismerhetetlen Clarkként, aki látszólag valóban fontosnak tartja Floyd barátságát, mégis lefekszik a feleségével, és amúgy is van benne valami zavaró sunyiság. Linda Cardellini pedig egyfajta kertvárosi femme fatale-ként tetszeleg Carolként, aki boldogtalan a házasságában, és elhisszük róla, hogy ügyesen manipulálja a környezetét a kénye-kedve szerint.
Hármójuk szerelmi, barátsági, megbízhatósági és önzési tánca a DTF St. Louis, amelynek egészen sajátos (és abszolút működő) humora van, amelybe egy szempillantás alatt belevegyülhet az izgalom és a dráma is. Egy furcsa, de imádnivaló krimis műfajmix.
Két sorozattitán, Jason Bateman és David Harbour egyesítették erőiket, hogy létrejöjjön a DTF St. Louis című sorozat, amely lehetőséget adott nekik, hogy komikus és drámai készségeiket egyaránt csatarendbe állíthassák. Batemant vígjátékszínészként ismerhettük meg Az ítélet: családban (amely 2008 és 2019 között 5 évadot élt meg), illetve olyan mozifilmekben, mint az Édes kis semmiség, a Kidobós, a Szakíts, ha bírsz, a Hancock, a Páros mellékhatás, a Sejtcserés támadás, a Förtelmes főnökök vagy a Testcsere. Majd jött a nagy karrierfordító projekt, a 2017-ben indult Ozark című sorozat, amelyben Bateman egy eddig nem, vagy csak ritkán látott oldalát mutatta meg: a főhős drámai színészét (oké, egy kicsit előtte, a 2015-ös Az ajándékkal már rendesen meg tudta lepni a közönséget, az igaz). Az Ozarkkal egyrész visszatalált a szériákhoz, másrészt újrakalibrálta a pályáját, így azóta láthattuk őt – ráadásul nemcsak színészként, hanem forgatókönyvíróként, rendezőként és producerként is akár – A kívülállóban (2020) vagy legutóbb a Fekete nyúlban (2025) is nagyot játszani komoly szerepekben.
David Harbour pedig sokáig az örök mellékszereplő volt (Világok harca, Túl a barátságon, A Quantum csendje, Zöld Darázs, A védelmező, Fekete mise, Suidice Squad: Öngyilkos osztag stb.), mígnem megkapta Hopper seriff szerepét a Stranger Thingsben, s lám, hirtelen főszereplőt faragtak belőle.
Akciósztár lett a Hellboyjal (2019) és a Vérapóval (2022), illetve szuperhős a Fekete Özveggyel (2021) és a Mennydörgők*-kel (2025). A Stranger Things olyan magaslatokba katapultálta Harbourt, hogy még jó ideig kedvére válogathat a szerepek közül. Főképp, ha olyasmiket választ, mint Batemannel közös új projektje, a DTF St. Louis, amit már jó ideje szerettek volna összehozni. Harbour különösen, mivel ez az első sorozatos munkája executive producerként. Eredetileg ő és Pedro Pascal játszották volna a főszerepeket, Pascal azonban kiesett a projektből, s így került a helyére Bateman.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
