A tiszteletbeli magyar blueslegenda
Nemigen van nála jellegzetesebb figura a hazai blues színtéren: karizmatikus énekhangja mellett csíkos öltönye és a mellére tűzött műanyag virág is összetéveszthetetlenné teszik. Fanyar humora úgyszintén egyedi színfoltot jelent a sokszor elég sótlan összekötő szövegekkel operáló zenészek között. Egy véletlennek köszönhetően vetődött először Magyarországra, de ma már sokkal inkább az otthonának érzi, mint Ausztriát. Arról beszélgettünk, mennyire sikerült beilleszkednie választott lakóhelyén, érződik-e szerinte a magyarok mentalitásán a szocialista múlt, illetve lát-e még esélyt a blues műfaj felfutására.
– Hogy indult a zenei érdeklődésed?
– Leginkább Bob Dylan korai akusztikus lemezein, illetve a Rolling Stones-on keresztül jutottam el a ’30-as évekbeli bluesgitárosokig, akiktől ihletet kaptam. A Woodstocki Fesztivál idején voltam 14 éves, tombolt a hippimozgalom, nem csoda, hogy sokakhoz hasonlóan szintén gitározni kezdtem. A mai napig nagy Dylan-rajongó vagyok, illetve a ’60-as évek blueszenészei közül is sokan inspiráltak, ez erősen érződik is a dalaimon. De sosem akartam beskatulyázni magam egyetlen műfajba. A pályafutásomat utcazenészként kezdtem, ebben az időszakban inkább a folk, a country és a bluegrass állt hozzám közel. Később Németországban pedig egy klasszikus rockzenekarban is játszottam.
Ripoff Raskolnikov 1955-ben született Linzben. Tizenkét éves korában szüleivel Németországba költözött, ott fejezte be a középiskolát. Érettségi után úgy döntött, elmegy világot látni: utazgatásai során megfordult Angliában, Hollandiában és Franciaországban is, többnyire utcazenéléssel keresve a kenyerét.
Tizenöt évet töltött hazájától távol, mielőtt visszatért. Grazhoz közel, egy eldugott faluba költözött, és nulláról kezdte el felépíteni karrierjét. Az elején egyedül lépett fel és írt dalokat, majd miután fokozatosan megismerte az ottani közeget, 20th Century Blues Band néven alapított zenekart, amely stílszerűen a századfordulóig működött.
Magyarországon a rendszerváltás környékétől koncertezik rendszeresen. A ’90-es évek végén vásárolt egy házat Vas megyében, azóta idejének nagy részét nálunk tölti. Jelenlegi zenekara, a Ripoff Raskolnikov Band 2006 óta működik, rajta kívül csak magyar tagokkal: Gyenge Lajos dobol, Varga Laca basszusgitározik, Nagy Szabolcs a billentyűs. Emellett tagja még a Tom Waits dalait színpadra állító Braindogs szupergruppnak is (ebben az együttesben Kiss Tibi és a Livius is tag a Quimbyből).
– Hogyan alakítottad ki az imidzsed, a nevedtől kezdve a fellépőruhádig?
– Sosem voltam igazán tudatos ezen a téren, inkább csak maguktól alakultak a dolgok. A hippikorszakomban még egyáltalán nem hordtam öltönyt, az egész úgy jött, hogy egy barátom adott nekem egyet, mondván ebben házasodott évekkel azelőtt, és azóta a szekrényben áll. Felpróbáltam és rájöttem, hogy annyira nem is áll rosszul. Rá nagyjából fél évvel egy fellépésemen mondta nekem egy másik barátom, hogy "figyelj, ez az öltöny nagyon temetős, fel kéne dobni valamivel." Adott egy műanyag virágot, én meg ráhagytam, azóta hordom azt is – ennek is már vagy harminc éve. A rajongóim nem is tudják hová tenni, ha valamiért nincs rajtam, amikor koncertezem. A kalap viszonylag új, hiszen ha az ember elkezd kopaszodni, szükségszerűen elgondolkodik rajta – de ez is olyanná vált, hogy nem szívesen megyek fel nélküle a színpadra (mosolyog).
A nevemet akkor találtam ki, amikor elkezdtem szólóban koncertezni. Nem akartam az eredetit használni, mert az túl osztrákos hangzású, ugyanakkor valami kamu amerikai bluesnevet sem szerettem volna. Úgyhogy végül ez lett, és rajtam ragadt. Annyira, hogy
az ismerőseim közül is szinte mindenki ezen a néven szólít, az igazit nagyon kevesen ismerik. Érdekes, mert ez is egy olyan dolog volt, amit túlságosan nem gondoltam át előre, gyakorlatilag egy véletlen vált az egész életemet meghatározó realitássá.
– Hogyan kerültél először Magyarországra?
– Ennek is egy véletlen volt az alapja. A 20th Century Blues Banddel egy osztrák fesztiválon játszottunk 1985-86 környékén, ott volt egy magyar színházi csapat is, akikkel Gerhes Gábor is fellépett (Munkácsy-díjas festő, képzőművész, tervezőgrafikus – a szerk.) A koncertünk után odajött hozzám azzal, hogy nagyon tetszett neki, amit csinálunk, és nem lenne-e kedvünk eljönni Magyarországra is. Rábólintottunk, és nem sokkal később, 1987-ben el is töltöttünk itt egy hétvégét. Felléptünk Szolnokon, illetve Budapesten az Almássy téri szabadidőközpontban. Nekem nagyon bejött ez a két magyar buli, azzal együtt is, hogy anyagilag nem volt túl jövedelmező.
A zenésztársaimat viszont annyira nem fogta meg, így legközelebb már nélkülük, szólóban léptem fel. Ekkor, 1989-ben ismerkedtem meg a Palermo Boogie Ganggel, szintén az Almássy téren. Kialakult köztünk egy nagy bluesbarátság, innentől kezdtem el gyakrabban Magyarországra járni. Rá egy évre Podlovics Péter (ma többek között a Quimby menedzsere – a szerk.) megszervezte a Pecsában a Weast fesztivált, utána pedig meghívott jammelni a Palermo ritmusszekciójával a nem sokkal korábban megnyílt Tilos az Á-ba. Ott szintén stabil fellépő lettem, és azóta is Péter szervezi minden magyarországi koncertemet, sőt a lemezeimet is ő adja ki.
Az Early days c. dal a Muzikumból, és a az It's Not Easy a Kobuci Kertből:
– Az itteni házadra hogyan és mikor tettél szert?
– Ez részben megint Gerhes Gábornak köszönhető. Az egyik első ittlétemkor hozta szóba, hogy eldugott magyar falvakban schillingre átszámítva kimondottan jutányos áron lehet házhoz jutni. Nagyon megtetszett az ötlet, de akkor még nem lett belőle valóság, a rendszerváltás előtt nem is nagyon lehetett. Nagyjából tíz évvel később újra felmerült köztünk a téma, és ezután végre elszántam magamat. Egy üzleti ügyekben jártas barátom segítségét kértem, aki elmondta, hogy a nővére nemrég vett házat egy Vas megyei kis faluban. Így alakult, hogy ugyanebbe a faluba költöztem én is, és máig nagyon jó döntésnek tartom.
– Mennyi időt töltesz ott és mennyit Ausztriában?
– Grazban is bérelek egy kis garzonlakást, már harminc-valahány éve, de inkább csak a bürokratikus dolgok miatt, hogy legyen bejelentett osztrák lakcímem. Havonta párszor átnézek, hogy mi a helyzet, egyébként viszont túlnyomórészt itt vagyok. Szerencsére Graz alig 130 kilométer onnan, úgyhogy nem tart sokáig átérni.
– Milyen a viszonyod a többi falubelivel, sikerült beilleszkedned közéjük?
– Nagy szerencsém volt, mert a korábbi vidéki tapasztalataim alapján közel sem volt egyértelmű, hogy városi művészemberként odaérkezve jól fogadnak. Mégis így történt: 150-en élnek összesen a faluban, ebből hárman vagy négyen közeli barátaim lettek, és van még nagyjából tizenöt-húsz ember, akikkel jóban vagyok. De mindenki mással is minimum köszönőviszonyban.
Kétrészes koncertfelvétel a Solymári Búcsúról, 2012-ből:
– A magyar nyelvet mennyire könnyen tanultad meg?
– Még mindig küzdök vele, de most már azért megy valamennyire. Ezt az elejétől fogva fontosnak tartottam, sosem szerettem úgy ott lenni egy országban, hogy még azt se tudom mondani, jó napot, vagy köszönöm szépen.
Ráadásul eleve régóta érdekelnek az idegen nyelvek, úgyhogy nem volt kérdéses számomra a dolog.
Sokan valószínűleg akkor hallották először Ripoff nevét, amikor két és fél-három éve lefordította angolra a Quimby Most múlik pontosan című megaslágerét. A feldolgozást a zenekar felkérésére készítette: Kiss Tibiék akkoriban kezdtek el rendszeresen külföldön turnézni, és az volt a tervük, hogy rögzítik stúdióban, és a külföldi koncertjeiken műsorra tűzik.
Végül valamiért máshogy alakult, mégse vették fel a dalt, és élőben sem játszották. De mivel elmondása szerint sokkal több munkája volt vele, mint saját szerzeményeivel (még úgy is, hogy a bonyolultabb költői képeket Tibivel közösen ültették át angolra), úgy döntött, ő maga építi be zenekarának repertoárjába. Bár a sztenderd műsorukban nincs benne, ráadásként gyakran előadják. A YouTube-on pedig már 100 ezer megtekintés közelében jár a Petőfi Rádió Akusztik című műsorában készült felvétel.
– Sokan neveznek téged tiszteletbeli magyarnak. Számodra mit jelent ez, mennyire szeretsz itt élni?
– Én mindig nagy kozmopolitának tartottam magam, úgy vagyok vele, hogy nincs olyan, hogy jó és rossz ország. Mindenhol vannak jó és kevésbé jó arcok, attól függ a dolog, éppen kivel találkozik az ember. Sokszor megkérdezik tőlem, milyen a magyar közönség az osztrákhoz képest. Erre is csak azt tudom mondani, hogy nehéz egyértelműen megítélni. Vannak Magyarországon nagyon jó helyek, például a Kobuci Kert, és olyanok is, ahová odamész a koncert délutánján és már akkor látod, hogy itt nem lesz hálás dolog játszani. Más országokban ugyanez a helyzet: nem igazán lehet általános következtetéseket levonni.
– Az emberek mentalitásán érzel abból adódó különbséget, hogy Magyarország a szocialista blokkhoz, Ausztria pedig a nyugathoz tartozott?
– Igen, nyilván egészen más hátteret ad, ha valaki egy viszonylag gazdag, kapitalista országban nőtt fel, mint ha a szocializmusban. A dolog érdekessége, hogy az én fiatalkoromban az osztrák tizenévesek ugyanúgy lázadtak a kapitalizmus ellen, mint a magyarok az ő rendszerük ellen.
Én egyébként a kommunizmus elméletét a mai napig jónak tartom, csak persze ahogy megvalósult, annak az elmélethez nem sok köze van. De gondolom, azóta nektek is volt időtök megtapasztalni, hogy a kapitalizmus se mindig olyan jó, mint amilyennek látszik.
– Mennyire könnyű zenélésből megélni, pláne ebben a műfajban?
– Nem a legkönnyebb, de például jazzistaként biztosan még sokkal nehezebb lenne. Összességében nem panaszkodom, bár ehhez nyilván hozzátartozik, hogy nincs családom, és egyébként se szórom a pénzt. Számomra sokkal nagyobb sikerélményt nyújt egy jól sikerült koncert, mint például az, ha vennék egy drága sportkocsit.
– Milyennek látod a blues jövőjét?
– Nehéz megítélni, de benne van a pakliban, hogy lesz még egy olyan felfutás, mint ami a ’60-as években volt. A háború végétől addig senkit nem érdekelt a műfaj, inkább a beat és a rock n’ roll voltak népszerűek, aztán egyszer csak jött egy nagy blueshullám. Előásták a ’30-as évekbeli eredeti arcokat, akik még életben voltak, és ők hihetetlen sikereket értek el. Nincs kizárva, hogy miután már minden hullámot meglovagolt a zeneipar, újra eljutnak majd ide is. Bár túl nagy esélyt azért nem látok rá.
– A Braindogsszal mindig tömegek előtt koncerteztek. Mi lehet a népszerűség oka?
– Egyrészt az, hogy Tom Waits-et eleve sokan kedvelik Magyarországon is, és Ian Siegal sem akármilyen frontember. De még nyomósabb magyarázat, hogy ha csak a húsz százaléka eljön a Quimby-koncertek közönségének, már teltház van az A38 hajón. Nem vitás, hogy ők ma az egyik legnagyobb név Magyarországon – érdekes volt végigkövetni, ahogy egyre feljebb ível a pályájuk, hiszen már tinédzserkoruk óta ismerem őket.
Két Tom Waits-feldolgozás a Braindogstól:
– Hol lehet látni téged a közeljövőben?
– Július 10-én játszunk a zenekarral a Kobuci Kertben a már hagyományos Blues Fesztiválon. Illetve lesz egy még nagyobb buli ugyanott augusztus 8-án, a 60. születésnapom örömére. Mi leszünk az alapzenekar, de vendégként még sokan mások fellépnek: egy-egy dalban közreműködik majd például Little G Weevil, Ian Siegal, Kiss Tibiék, sőt, pár osztrák kollégám is. Az a tény, hogy erre megkaptunk egy szombat estét a szokásos kedd vagy szerda helyett, arra utal, hogy a szervezők is bíznak a fokozott érdeklődésben.
Ha tetszett az interjú, oszd meg!
