KULT
A Rovatból

Hosszú Katinka és az Iron Lady tudatosan felépített alteregói egymásnak – interjú Pálinkás Norberttel, a Katinka című dokumentumfilm rendezőjével

Pálinkás Norbert nemcsak a dokumentumfilm forgatásáról mesélt, hanem arról is, milyennek ismerte meg a közös munka során, és hogyan látja ő Hosszú Katinkát.

Link másolása

Magyarország nincs híján sportlegendáknak, és többekről is emlékezetes portréfilmek készültek. Annak idején országos szenzációt keltett Kósa Ferenc Küldetés című filmje az olimpiai és világbajnok öttusázó Balczó Andrásról (1976), vagy a Pofonok völgye, avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni, a Gulyás-fivérek munkája (1981). 2000-ben Egerszegi Krisztina is filmvászonra került Zákonyi S. Tamás és ifj. Elek Ottó jóvoltából. Ők azonban akkorra már mind befejezték aktív versenyzői pályafutásukat. Első ízben fordul elő, hogy egy olyan bajnok arcképét rajzolják meg a filmesek, aki ma is a világ legjobbja a maga sportágában, és ötödik olimpiájára készül.

Pálinkás Norberttel, a Katinka című film rendezőjével beszélgettünk alig két héttel a tokiói játékok kezdete előtt.

- Hosszú Katinka nem csupán a 21. századi úszósport egyik legnagyobb alakja, hanem egyben közszereplő, országimázs-arc és médiasztár is. Hogyan fogtak hozzá ehhez a portréfilmhez, a körülmények minden előnyével és hátrányával együtt?

- Alkotói szempontból mindenképpen jó, hogy nem utólag készítünk valakiről filmet. Egy dokumentumfilm-rendező álma, hogy benne legyen a történetben. Ennek a munkamódszernek a hátránya, de egyben az izgalma is, hogy nagy benne a bizonytalanság. Sokszor azt sem tudjuk, mi lesz másnap. Katinkát producerünk, Lajos Tamás győzte meg közel másfél-két év alatt, hogy ez a legjobb pillanat, hogy készüljön róla egy film. Ezzel párhuzamosan meg tudta győzni a Nemzeti Filmintézetet, a fő finanszírozót, hogy ez egy nemzetközi érdeklődésre is számot tartó film lehet. Az eredeti tervek szerint elkezdtük a forgatást 2020 január elején egy dél-afrikai edzőtáborban. Azt gondoltuk, hogy fél évig forgatunk, elkísérjük Katinkát az olimpiáig, aztán jönnek az utómunkálatok és 2020 karácsonya előtt bemutatjuk a filmet.

- Erre jött egy világjárvány...

- Bezárt az egész világ, a sportélet, bezártak az uszodák, nem lehetett repülni, nem voltak edzőtáborok, versenyek. Katinkának a fő edzésmódszere a nagyon sok, rendszeres versenyzés. A riói olimpia előtt szinte kéthetente indult egy versenyen, ezeket edzésre használta. Tehát kihúzták a szőnyeget a talpa alól. Azt sem tudtuk, lesz-e olimpia valamikor, azt sem, hogy ez Katinkát hogy érinti, kiesik-e formájából, veszít-e vagy sem a motivációjából. E sok kérdőjel sűrűjében kellett egy olyan mezsgyét találni, amely mentén tudunk előre haladni.

- Egy ilyen portréfilm kicsit olyan, mint egy életmű-interjú. Mindkettőnek alapvető eleme a riportalany és a riporter közötti erős bizalmi légkör. Ezt hogyan sikerült megteremtenie Katinkával?

- Őszinte leszek: az első néhány forgatási napon ez még nem volt meg. Sok mindent tudtam róla, ráadásul majdnem földim: ő bajai, én pedig egy Baja melletti kis faluban nőttem fel, de személyesen addig nem találkoztunk. Van egy kolléganőm, Hatala Csenge, aki nemcsak a kutatás részével foglalkozik, hanem szerkeszt és válogat az utómunkálatokhoz. Mindent elolvastunk, ami megjelent róla, de a sajtóból nemigen jön át az, hogy milyen személyiség.

Az első alkalom úgy indult, hogy a dél-afrikai edzőtáborban egy reggeli edzés után leültünk és végigbeszéltük, hogy ki mit gondol erről a filmről. Úgy tűnt, hogy ugyanazt gondoljuk, de az első forgatási napokon kiderült, hogy a forgatási gyakorlatban ez mégsem így van.

Ő azt hitte, hogy sokkal nagyobb távolságot tartunk, én pedig, hogy sokkal közelebb jutunk egymáshoz. Ő úgy gondolta, hogy éli a szokásos életét, mi pedig ezt a „távolból” felvesszük, vagyis részéről nem kell beletenni semmi pluszt, hogy esetleg elhangozhatnak olyan kérdések, amelyekről eddig még ő sem gondolkodott.

Kellett egy folyamat, hogy erre ráérezzen, és nekem is meg kellett éreznem, hogy mikor léphetek beljebb és beljebb. Aztán talán a negyedik alkalommal, egy nizzai verseny végén készítettünk vele interjút egy üres uszodában, és a végén azt mondta: „Milyen jót beszélgettünk.” Efelé haladtunk tovább és most már megvan a bizalom egymás iránt.

- A Katinkát „hivatalos életrajzi dokumentumfilmként” hirdetik.

- Azért, mert Katinka beleegyezésével és részvételével zajlik, és vélhetően ez az utolsó olimpiája, hiszen 32 évesen is már az idősebb úszók közé tartozik. Ennyi sikerrel a háta mögött aligha vállal még egyet. Ezért is nagyon jó az időzítés, és szerintem ezért is vállalta a filmet. Most már Tokióban van, és dacára annak, ami az elmúlt másfél évben történt, felszívta magát és feláll a rajtkőre.

- Az élet alaposan beleszólt a forgatásba, de nyilván volt azért egy előre felépített váza a filmnek.

- Egy párhuzamos történetvezetésre gondoltunk. Egyfelől feldolgozzuk a múltat: hogyan lett a bajai kislányból Iron Lady, hogyan lehet egy bájos 30 ezres magyar vidéki kisvárosból, a Petőfi-szigeti uszoda 25 méteres medencéjéből eljutni a világhírnévig, a világcsúcsokig, milyen állomásai, csúcspontjai és buktatói voltak ennek a pályafutásnak. A másik szál pedig a jelen, a forgatás kezdetétől az olimpiáig. Ha ezt a két szálat jó érzékkel vágjuk keresztbe a film elejétől kezdve, jó dinamikával adagoljuk a múltat és a jelent, egy olyan lüktetést kap a film, amelyre a néző újra és újra felkapja a fejét.

A múltbéli szálat egészen pontosan meg tudtuk írni előre: tudtuk, hogy mikor mi történt vele, kik voltak azok a fontos szereplők, család, barátok, edzők, társak, szerelmek, akik körülötte voltak, segítették, esetleg gátolták céljai elérésében. A jelenből csak annyit tudtunk, hogy lesznek versenyek, edzőtáborok, válogatók. Ez összeomlott, és itt tényleg az élet írta a forgatókönyvet. Borzasztó, amit ez a járvány az egész világban okoz a mai napig, kár minden áldozatért, de filmesként csak azt tudom mondani, hogy dramaturgiai szempontból jót tett a filmnek.

Ez a járvány benne lesz a történelemkönyvekben, és mi ennek a történelemnek egy kis szeletét a főhősünkön keresztül be tudjuk mutatni. Így válik egy olimpiára készülő bajnok történte kordokumentummá.

- Volt-e a forgatás során olyan érdekes, kedves sztori, amit elmesélhet?

- Nyilván a legjobb poénokat nem akarom leleplezni, de nagyon sok ilyen esetet megéltünk. Számomra nagyon megható az a bensőséges viszony, ami a mai napig megvan Katinka és a nagypapája között. Laci bácsi, akit már a stáb is csak „Papának” szólít, tanította meg Katinkát úszni, ő volt az első edzője. 83 évesen is lejár úszni, gyakran biciklivel megy, van véleménye Katinka úszásáról, formájáról. Nagyon szép élmény volt visszamenni a régi általános iskolájába. Előszedtek nekünk egykori osztálynaplókat, amiket Katinka nem is látott, és egy volt osztálytársával kezdte visszalapozni a hatodikos, hetedikes naplókat.

De azt is érdekes volt megfigyelni, ahogyan Katinka mozog a nemzetközi úszóközegben, ahogy frappánsan megold minden helyzetet, ahogy üzletasszonyként tárgyal. Felépített egy céget, egy sok száz gyereket tanító úszóiskolát, van egy csapata, amely indul az Úszóliga versenyein, reklámarca több híres márkának. Valóban világsztár! Van 500 ezer követője a Facebookon, és ennek fele külföldi.

- Vannak-e tabutémák?

- Egyelőre nem volt olyan, amiről ne beszélhettünk volna. Van, amit még tartalékolunk, mert úgy éreztük, nem a legjobb időzítés lenne bizonyos dolgokat előhozni az olimpiai felkészülés közben. Nyilván az egész ország kíváncsi az ő magánéletére, volt egy eléggé médiazajos válása, amiből talpra kellett állnia, most van egy új szerelme. Ezekről is szó lesz, de a legfontosabb – és ezt már az elején megígértük Katinkának – hogy semmi olyant nem teszünk, ami kockáztatja az ő munkáját. Éppen ezért folyamatosan mérlegelnünk kellett, hogy meddig mehetünk el, mekkora léptekkel léphetünk be az ő magánszférájába.

- Ki lehetett-e kerülni a politikát? Mert bármennyire is megosztott az ország, úgy gondolom, hogy a sport egyike azoknak a dolgoknak, ami ezt a megosztottságot felülírja. Ilyen volt a foci EB, és az olimpián is az egész ország várja a magyar aranyérmeket.

-Igen, ki lehetett, több szempontból is. Egyrészt nem botlottunk bele a forgatás során olyan témába, amiről úgy éreztük, nem szabad beszélni, másrészt semmi olyan kérés nem érkezett hozzánk, amivel kedveznünk kellett volna a politikának, ha már állami finanszírozású filmet csinálunk. Ha Katinka nyer az olimpián, az önmagában pozitív üzenet, nemcsak magának szerez dicsőséget, hanem Magyarországnak is, nem kell azt még plusz politikai töltettel ellátni.

- A másfél éves közös munka alatt milyen embernek ismerte meg Hosszú Katinkát?

- Mindenekelőtt zárkózottnak, amit nem gondoltam volna egy közszereplőről. De akit megkedvel, vagy a bizalmába fogad, azzal nagyon kedves, jó fej, van humora, jókat tud spontánul, felszabadultan nevetni. Iszonyú céltudatos mindenben, amit csinál. Ha nem úszó lett volna, hanem például divattervező vagy építész, abban is a világ legjobbja lenne. Hihetetlenül tud küzdeni az előtte álló célért, ezáltal nagyon magas a fájdalomküszöbe és a tűrőképessége, úszóként nyilván jól bírja a monotonitást, és ez valószínűleg minden tevékenységében benne van. És imád versenyezni, magáért a versenyért is. Például mond magának egy időt, és nekiáll edzésen, hogy teljesítse. Ha sikerül, vége az edzésnek, nem kell további 6000 métert leúsznia.

- Mindehhez persze óriási kitartás is kell legyen benne, a tehetség mellett.

- Nagyon erős mentálisan is. A vezérmotívuma lesz a filmnek a Hosszú Katinka vs. Iron Lady kérdés, a két személyiségtípus egy emberben. A Bajáról elszármazott kislány és az Iron Lady, aki meghódítja az úszóvilágot. Gyakran visszatérek erre a témára vele és remélem, hogy a film végére a nézők is meg fogják érteni, hogy ez a két személyiség egy és ugyanaz, vagy párhuzamosak, tudatosan felépített alteregói egymásnak.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zack Snyder tovább kínoz minket: itt a Rebel Moon második része, A sebejtő azonban ezer sebből vérzik
Bizony, ez lett a „scargiver” magyar megfelelője: sebejtő. Persze ez a legkisebb gond a filmmel, amely láttán tengernyi fékevesztett ökörség miatt foghatjuk a fejünket, a tavalyi első résznél mégis jobb lett. Mutatjuk, miben.

Link másolása

A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.

A csalódások sorozata pedig így olyan hosszú lett, hogy már egy olyan darab kapcsán sem tápláltunk vérmes reményeket az újjáéledésre, mint a Star Wars nyomdokain járó Rebel Moon című űropera.

Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.

Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.

Ritkán fordulnak elő csodák, és talán senki sem hökken nagyot, ha azt mondjuk, A sebejtő (ez a magyar cím de fincsi) sem lőtte ki a Rebel Moont sci-fi műfaj halhatatlanjait rangsoroló képzeletbeli listák élére. De nem lett rosszabb, és ez is valami…

A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.

Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.

Viszont, vagy tán épp ezért, annyi hülyeségre ez a terep nem adott alkalmat, mint A tűz gyermekében, ahol a harcosgyűjtés közepette ide-oda csapódtunk, és csak néha csücsültünk le egy kis dombra egy szusszanás erejéig.

Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…

Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.

Na de körülbelül ennyi az a pozitívum, amivel A sebejtő szolgálhat, mivel a karakterek szintjén ezúttal is falakba ütközünk.

Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.

Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…

Link másolása
KÖVESS MINKET: