Ewan McGregor élvezettel fullad bele a kokainba és a selyembe – Halston-kritika
Az biztos, hogy mondjuk a Nyugati aluljáróban senki nem fog odalépni hozzánk, hogy ötszázér’ kamu-Halstont kínál, pedig a divattervező a hetvenes évektől magabiztosan diktálta a divatot Amerikában. Sőt, 1973-ban egyike volt annak az öt amerikainak, aki részt vett a hírhedt versailles-i divateseményen, ahol öt amerikai tervező mutatta be a franciáknak, mitől döglik a tengerentúlon az a bizonyos légy. Szégyenkezni azonban nem kell, nem tette azt Ewan McGregor sem, aki saját bevallása szerint a szerep elvállalása előtt még sosem hallott a divattervezőről.
Pedig Roy Halston Frowickről a hetvenes évek New Yorkjában csak az nem hallott, aki nem létezett: jól irányzott mozdulattal tűzte fel Jackie Kennedy fejére a legendás pillbox kalapot, ezzel együtt magát is a divattérképre. Jelleméről már az sokat elmond, hogy fogalmat kreált saját magából, csak Halstonnak hívatta magát és a ruháit is, önpusztító és nárcisztikus természete pedig jócskán kikezdte mindenki idegeit, aki csak kapcsolatban volt vele. A nagyszájú zseni két évtizeden át ontotta magából a kollekciókat, partizta végig kokainmámorban a New York-i éjszakai életet, és veszítette el fokozatosan a kontrollt cége és élete felett is, hogy aztán elfeledve haljon bele az AIDS-be Amerika másik felén.
A film indítása több mint ígéretes: pár gyors vágással és két mondattal tudja le a Jackie-O-féle szárnyalást. A kalap, amely meghozta a belépőt a legnagyobbak közé, azonnal ki is megy a divatból, Halstonnak pedig már a siker kapujában újra kell definiálnia magát. A film tehát kihagyja a felemelkedéstörténet első, magától értetődő felvonását, és a problémásabbra koncentrál:
A megfilmesítésért kiáltó élettörténetből már 30 éve is könyv lett, Steven Gaines írta meg alig egy évvel a divattervező halála után a Simply Halstont, a Netflix egyik aranytojást tojó tyúkja, Ryan Murphy most vetett szemet a témára. A streamingszolgáltató még 2018-ban kötött gigaszerződést a többek közt az American Horror Story és a Glee sorozatokkal befutó showrunnerrel, aki a szerződés értelmében szorgos kis sorozatgyárosként fogja ontani magából lehetőleg minél gyorsabban az alkotásokat 300 millió dollárért. Nem is pihent: az eddig eltelt három év alatt elkészített két évadot A politikusból, kiélhette rajongását a negyvenes évek álomgyára előtt a Hollywoodban, és ezredjére is előhúzhatta Sarah Paulsont és a már említett korszak stílusát a Ratchedben.
Pedig a showrunner számára kifejezetten szerelemprojekt lehetett a Halston: korábban az American Crime Story második évadában, a Gianni Versace meggyilkolásáról szóló évadban is részt vett. Ráadásul nem nehéz meglátni a hasonlóságot közte és Halston közt: mindketten Indianában nőttek fel nem túl nyugodt családi közegben, amin nem javított túl sokat az sem, hogy hamar kiderült mindkettejükről, hogy melegek. Hatalmas ambíciókkal és álmokkal indultak a nagyvárosokba, ahol aztán gyorsan a csúcsra értek. Murphy kritikusai szerint a showrunner sorsa a jövőben is hasonlóan alakulhat, mint Halstoné: eladja és aprópénzre váltja a nevét.
A Netflix-féle Murphy-receptbe a Halston is beleillik:
Pedig a hozzávalók adottak: Ewan McGregor annak ellenére tökéletes Halston, hogy külsőre nem is állhatna távolabb az igazitól. Az egyébként remek skót színész ráadásul pont nemrég mutatta meg, hogy még ő is tud elviselhetetlenül ripacs lenni – bár feledhetnénk a Harley Quinn-filmben nyújtott teljesítményét -, ám ezúttal McGregor hozza a tőle elvárt százhúsz százalékos maximumot. Érdemes megnézni a divattervezőről készült felvételeket: a skót színész minden erőlködés nélkül kapta el azt a vonalat, hogyan tudja eljátszani egy olyan ember affektálását, aki valójában maga is csak eljátssza, hogy affektál. McGregor látható élvezettel merül alá Halstonként a drogok, orchideák, ultravelúrok és férfiszeretők világában, megrajzolva ezzel egy olyan főszereplő képét, akivel úgy lehet többé-kevésbé azonosulni, hogy közben egy elviselhetetlen alak.
És pontosan ezen a ponton bicsaklik meg a sorozat. Adott
Kap zseniálisan csípős egysorosokat, szinte várjuk, kit és hogyan küld el legközelebb a fenébe, miközben rendre össze is omlik, mégsem igazán ismerjük meg a valódi Halstont. Kapunk néhány semmitmondó flashbacket a gyerekkorából, a parfümkészítős jelenetben egész közel is kerülünk ahhoz, hogy sokszínű személyisége valahogy tényleg összeálljon előttünk, aztán tovaszáll mindez. Öt epizód és 230 perc alatt sem jutunk közelebb ehhez az emberhez annál, hogy megtudjuk, mi is volt úgy igazán a fekete garbó, a napszemüveg és a kokainfoltos orr mögött.
A mellékszereplők szintén csak arra szolgálnak, hogy Halston karakterének ingatag vázát erősítsék több-kevesebb sikerrel. A több egyértelműen Krysta Rodriguez Liza Minellije és David Pittu Joe Eulája, akik szintén nagyrészt csak villámhárítóként vannak Halston mellett, esetleg azért, hogy forgatókönyvszagúan felvillanjon általuk a divattervező újabb vonása, ám nekik több jó pillanat is jut. Sokkal mostohább sorsot kap mondjuk a Rory Culkin által alakított Joel Schumacher, aki összesen tíz mondatot ha kap, vagy egy sor másik szereplőnek, vagy akár Halston múzsája, Elsa Peretti.
Ryan Murphy sorozatainak már-már védjegye, hogy a rendelkezésére álló tömérdek pénzből elég szép dolgokat hoz ki, és a Halston ezen a téren kiemelkedően teljesít – persze azt nem árt hozzátenni, hogy egy divatról és szépségről szóló filmnél ez alapkövetelmény. Még ha a néha döcögő történetet unni is lehet, Halson lenyűgöző irodáját, lakását, a kokainporos Studio54-et és a hamisítatlan ’70-es, ’80-as évekbeli New York-i miliőt nem. Csak hát ott már rég gond van, ha a külcsín dolga, hogy elterelje a figyelmet a mozgókép egyéb hiányosságairól.
Ezen a téren érződik a leginkább, hogy ez is csak egy futószalagon gyártott, igényes iparosmunka: a felszínt kapargatja, de megbocsátjuk neki, mert szép, hangulatos, néha vicces is, és gyorsan le lehet zavarni. Kicsit olyan, mint a szcéna, amit bemutat: színes, szagos, harsány, ám a csillogás alá alig látunk be.
A Halston május 14-től elérhető a Netflixen.
