A bolsevik forradalom vezére magatehetetlenül feküdt a halálos ágyán, miközben orvosai értetlenül álltak a teste pusztulása előtt. A boncolás után egy sötétebb elmélet is felmerült, ami egészen Sztálinig vezetett.
1924. január 21-én este 18 óra 50 perckor, egy Gorki melletti szanatóriumban halt meg a bolsevik forradalom 53 éves vezére. A halálával nemcsak egy orvosi rejtély, hanem a Szovjetunió vezetéséért folyó kíméletlen hatalmi harc is új szakaszába lépett.
A végkifejletet megelőzően Lenin már hónapok óta csak árnyéka volt önmagának. Az első szélütés 1922 májusában érte, ami átmenetileg beszédképtelenné és jobb oldalára bénulttá tette.
Ezt decemberben egy második követte, 1923 márciusában pedig a harmadik, amely után gyakorlatilag teljesen elvesztette beszédkészségét, és teljes visszavonultságban élt.
Még megpróbált kommunikálni, de keze már nem mozdult, beszéde teljesen érthetetlen volt.
Az utolsó percekben az ágya mellett álló orvosok kétségbeesetten próbálták visszahozni – vagy legalábbis fenntartani az illúziót, hogy még tehetnek valamit. Nem tehettek. Lenin teste feladta.
Mi ölte meg valójában Lenint? A hivatalos verzió kevés magyarázatot ad
A hivatalos boncolási jegyzőkönyv súlyos, általános érelmeszesedést (atherosclerosis) állapított meg, ami a korát tekintve szokatlan volt. Időről időre felmerült a szifilisz gyanúja is, de ezt a boncolás nem támasztotta alá egyértelműen. A The Guardian összefoglalója is arra jutott, hogy ebben a kérdésben „nem, nem lehetünk biztosak”. A mérgezésről szóló feltételezések főként Sztálin személyéhez kötődnek, de toxikológiai vizsgálat híján ez spekulatív maradt.
Lenin halálának pontos oka körül azóta is tartanak a találgatások.
A boncolás során az orvosok megállapították, hogy agyi erei rendkívüli mértékben el voltak meszesedve – ez az állapot szokatlan volt egy 53 éves férfinál, különösen olyannál, aki nem dohányzott, nem volt cukorbeteg, és nem szenvedett magas vérnyomásban.
Az egyik magyarázat szerint örökletes érelmeszesedésről lehetett szó, amelyet a forradalom éveinek extrém fizikai és pszichés terhelése csak tovább súlyosbított. Mások a szifiliszt emlegetik, mint lehetséges kiváltó okot, bár erre a boncolási eredmények nem szolgáltattak egyértelmű bizonyítékot.
És persze ott van a harmadik verzió is, amely a szovjet hatalomgyakorlás ismeretében egyáltalán nem tűnik elrugaszkodottnak: a mérgezés. A kommunista elit belső viszonyait figyelve nehéz lenne azt állítani, hogy az elvtársak különösebben ódzkodtak volna egymás eltávolításától – vagy éppen meggyilkolásától.
Mérgezés, elhanyagolás vagy politikailag kényelmes halál?
Lenin halála már a kortársak számára is nehezen volt összeegyeztethető a „természetes lefolyású betegség” magyarázatával. Az 53 éves kor önmagában is szokatlanul fiatal egy olyan mértékű idegrendszeri és érrendszeri leépüléshez, amelyet a boncolás feltárt, ez már a húszas években is kérdéseket vetett fel az orvosok és a politikai vezetés egyes tagjai körében.
A történészi irodalomban időről időre
felbukkan a hosszú ideig ható, krónikus mérgezés lehetősége, nem mint bizonyított tény, hanem mint orvosilag és történetileg is értelmezhető hipotézis.
A 20. század elején a higany-, ólom- és arzéntartalmú készítmények nem számítottak rendkívülinek: számos idegrendszeri, fertőző és általános gyengeséggel járó állapotot kezeltek velük, jóllehet már ekkor is ismert volt, hogy tartós alkalmazásuk súlyos érfalkárosodást, gyulladásos folyamatokat, valamint visszafordíthatatlan neurológiai tüneteket idézhet elő.
Ezek a hatások lassan, évek alatt bontakoztak ki, és gyakran stroke-okban, fokozódó bénulásban és kognitív leépülésben csúcsosodtak ki – vagyis pontosan azokban a tünetekben, amelyek Lenin utolsó éveit jellemezték.
Közvetlen bizonyíték nincs arra, hogy Lenint szándékosan megmérgezték volna, ugyanakkor több történész is felhívja a figyelmet arra, hogy a kérdés nem feltétlenül aktív gyilkosságként értelmezendő. Sokkal inkább egy olyan hatalmi és egészségügyi környezetben kell vizsgálni, ahol a kezelési döntések politikai felügyelet alatt álltak. Lenin utolsó éveiben gyakorlatilag elszigetelten élt: látogatóit szigorúan ellenőrizték, levelezését korlátozták, és saját orvosai is állandó megfigyelés alatt dolgoztak. Tudták, hogy egy „rossz” döntés – akár szakmai, akár politikai értelemben – súlyos következményekkel járhat számukra.
Nem mellékes körülmény az sem, hogy a sztálini hatalom konszolidációját követő években több, Lenin kezelésében részt vevő orvos eltűnt a nyilvánosság elől, háttérbe szorították őket, vagy később a tisztogatások során estek áldozatul.
Ezek az események önmagukban nem bizonyítják a mérgezést, de jól érzékeltetik azt a félelemkultúrát, amelyben az orvosi autonómia erősen korlátozott volt, és ahol az is döntésnek számított, ha valaki nem avatkozott be.
Ebben a kontextusban egyre több történész jut arra a következtetésre, hogy Lenin halálához nem feltétlenül volt szükség látványos vagy direkt beavatkozásra. Egy politikailag már alig aktív, de szimbolikus értelemben még mindig jelentős vezető esetében elegendő lehetett a status quo fenntartása:
a káros kezelések le nem állítása, a kockázatok figyelmen kívül hagyása, vagy egyszerűen az, hogy a természetes leépülést nem próbálták megállítani.
Így Lenin halála egyszerre maradhatott orvosilag „természetes”, politikailag pedig rendkívül hasznos.
Lenin és Sztálin viszonya az utolsó években egyre feszültebbé vált. Lenin több feljegyzésében is figyelmeztette párttársait Sztálin növekvő hatalmára, és óva intett attól, hogy túl nagy befolyás kerüljön a kezébe. Közvetlen bizonyíték nincs arra, hogy Sztálin köze lenne Lenin halálához – de ha egyszer mégis kiderülne, aligha lepődne meg bárki.
A halál után: hatalmi harc és egy groteszk mauzóleum
Lenin halála után a bolsevik vezetésben azonnal elszabadult a pokol. Az utódlás kérdése már életében is komoly feszültségeket okozott, a halála után pedig nyílt hatalmi harccá vált. Sztálin, aki főtitkárként addigra már stabil pozíciókat épített ki, néhány év alatt módszeresen félreállította riválisait, és megszerezte a teljes hatalmat a Szovjetunió felett.
Lenin testét eközben bebalzsamozták, és a moszkvai Vörös téren felállított mauzóleumban helyezték el, ahol a mai napig megtekinthető.
A forradalom vezére így vált egyfajta groteszk, modern kori fáraóvá: évtizedek óta konzerválva, közszemlére téve.
A mauzóleum történetéhez botrányok is kapcsolódnak. Az évek során többször felmerült, hogy a test konzerválásához használt, rendkívül tiszta etil-alkoholt kezelő orvosok nem kizárólag szakmai célokra használták fel az anyagot, hanem időnként kifejezetten vidám összejöveteleket is rendeztek belőle. Ha van abszurd végkifejlet egy forradalmár életére, talán ez az.
