Oroszlánt tartott hotelszobájában a botrányos magyar festőművésznő
Sok tehetséges festő élt a 19-20. század fordulóján, de ilyen pimasz művésznő csak egy akadt. Brachfeld Vilma egy osztrák bárónő és egy hivatalnok gyermekeként született Hajdúdorogon, 1863-ban, később magyarosította a nevét Parlaghyra. A kislány rajztehetsége már korán kitűnt, úgyhogy egy pesti rajziskola után elköltözött a család Németországba, hogy neves müncheni mesterektől tanulhassa el a szakma fortélyait.
Karrierje egy merész húzással indult: apja rávette, hogy keresse fel Torinóban az idős Kossuth Lajost, hogy lefesse. A turini remete egy ideig ellenállt, majd beadta a derekát, amiről levelet is írt: „Egy fiatal magyar festőművésznő vetődött ide atyjával, Parlaghy Vilma, ki nem több, mint húszéves s máris európai hírre tett szert bámulatos művészi zsenialitásával. Fejébe vette, hogy nem tágít Turinból, míg engem le nem fest - váltig szabadkoztam. Egész konspiráció támadt körülöttem. Fiaim (Feri itt is volt) nekem estek, hogy ne tagadjam meg tőlük azt, hogy egy jó arcképemre tehessenek szert. Csaknem pörpatvar lett belőle, végre is engednem kellett, s a művész kislány nekiállt a festésnek. Még nincs befejezve, fekete karikás dagadt szemem miatt a képmásolás felakadt, de fiaim (pedig Lajos szigorú kritikus) azt mondják, már amint van is, igazi mestermű.”
Kossuth Lajos portréja, WikipédiaA jól sikerült portrét azonban hiába állíttatta volna ki a festőnő egy budapesti kiállításon, a közéleti elit nem hagyta falra akasztani Kossuth képét.
Vilmát ez nem tántorította el: sorra söpörte be a díjakat, majd egy újabb politikai botrányától volt hangos a sajtó. Történt ugyanis, hogy jópár évvel később a porosz-német haderő egykori híres vezére, Helmuth von Moltke rendelt Vilmától egy portrét. A történelem azonban ismételte önmagát: a festmény elutasításra került a Berlini Művészeti Akadémia tárlatán.
Ennél jobb reklám nem is kellett Parlaghynak, onnantól minden európai uralkodó és arisztokrata őt akarta. Nagynevű pártfogoltján kívül ecsetvégre kapta ezután Bismarckot, Ferenc Józsefet, Zichy grófnőt, Rotschild bárónőt és VII. Edvárd angol királyt egyaránt.
A 19. század végére már hivatalosan is elismerte a szakma, ugyanis a chicagói világkiállításon elnyerte a zsűri aranyérmét, majd a Párizsi Művészeti Akadémia tagjának is megválasztották. A festőnő rájött, hogy már elég híres és gazdag ahhoz, hogy elváljon ügyvéd férjétől, majd pár évvel később hozzáment Jevgenyij Lwoff orosz herceghez, de ez a frigy is csupán négy évig tartott. Ugyanakkor továbbra is viselhette nevét és a hercegi címet, nem beszélve a járadékról, amit a válás után kapott, sőt, az ajándékba kapott nizzai villáját is megtarthatta. Vilma nem unta meg a házasodást, nemsokára egy dán miniszter, Peter Nors felesége lett, akinek egy kislányt is szült 1905-ben.
A festőnő imádta egyedi gyűjteményeit, amelyben nem csupán értékes műtárgyak voltak, hanem különleges állatok is, amelyek egy részét ajándékba kapta. Az utazásért rajongó művész annyira megszerette Amerikát, hogy odaköltözött, méghozzá egy vidéki birtokra, a személyzetével és egy állatsereglettel együtt.
Alig telepedett le, máris New York-i szállodákat kezdett zaklatni azzal a furcsa kérésével, hogy adjanak neki egy állandó lakosztályt, méghozzá a házikedvenceivel együtt. Az újonnan nyílt Plaza Hotel igent mondott, bár valószínűleg nem sejtette, mekkora ribilliót vállalt be a hírességgel együtt – igaz, a botrányhősnő mellett nem volt szükség marketingre.
Lwoff-Parlaghy Vilma első New York-i látogatásán, WikipédiaA sztárallűr szótári megfelelője azzal verte ki a biztosítékot a szállodában, hogy kikönyörgött magának egy cirkuszi előadáson látott kisoroszlánt (ennek megkaparintásában a híres polgárháborús tábornok, Daniel E. Sickles segített neki, akinek a portréján akkoriban dolgozott). A hálából Sickles névre keresztelt, de Goldflecknek becézett jószág azonban nem volt hotel-kompatibilis, hiába kapott idomárt is a vadállat egy külön szobában.
A vigasztalhatatlan hercegné komoly szertartást és virrasztást tartott New York híres állattemetőjében, a Hartsdale-ben, ahol szokatlan volt, hogy nem kutyát vagy macskát, hanem egy oroszlánt kell végső búcsúra kísérni.
Azért nézte el mindenki Vilma furcsaságait, mert közben olyan nagyságokról festett nagyszerű portrékat, mint Theodore Roosevelt, Thomas Alva Edison vagy Nikola Tesla. Utóbbiról ráadásul nem is készült több festmény, ezt a kék portrénak becézett alkotást pedig a festőnő ingyen, presztízsből készítette el 1916-ban. Valahogyan rávette az addig festmény-ellenes fizikust, hogy üljön modellt neki, méghozzá az általa feltalált takarékos izzó kék fénye mellett. A végeredmény utána a Time Magazin címlapjára is került, Tesla 75. születésnapja alkalmából.
Nicola Tesla portéja, Nordsee Museum, WikipédiaVilma több mint 120 híres közéleti személyiség arcképét vetette vászonra pályafutása során. A fizetségen túl pedig busásan meg is ajándékozták elégedett – és nem mellesleg vagyonos – ügyfelei. Lwoff-Parlaghy nem csupán tehetséges festőként és botrányhősként, hanem lelkes állatvédőként is gyakran hallatta a hangját.
A világháború azonban véget vetett korábbi életszínvonalának, és a hotel-lakosztályt is kisebb lakásra kellett cserélnie élete utolsó évtizedében. Végül az izgalmas karriert befutott művésznő 60 évesen hunyt el New Yorkban, a saját műtermében.
