"Nem tudom, mi történt, csak azt, hogy élek" – egy városlakó naplója Budapest ostromáról

1984. október 19-én a szegedi Csillagbörtön Alföldi Bútorgyárában a nap úgy indult, mint bármelyik másik. A gépek zaja, a fa illata és a fegyelmezett munka ritmusa töltötte be a teret.

Percekkel később azonban a rendet sikolyok és a halálfélelem kaotikus zaja váltotta fel. Richter Richárd, a börtön egyik legnehezebben kezelhető, „különösen veszélyesnek” minősített elítéltje egy vita után elrejtett késeivel támadt a felügyelőkre.

A Büntetés-végrehajtás hivatalos közlése szerint a támadásban hét munkáltatási felügyelőt és művezetőt ért támadás. Frank Tibor a helyszínen életét vesztette, Nagy Ferenc október 25-én, Tóth András pedig hetekkel később, november 24-én halt bele sérüléseibe a kórházban. Többen életveszélyes sebekkel élték túl a vérfürdőt.

A család a korabeli Kék fény című bűnügyi műsorban a „Béke tér rémei” néven vált ismertté. A fiú hamar állami gondozásba került, ahonnan rendszeresen visszaszökött.

Bűnözői pályafutása korán indult; 23 éves korára már nyolc évet töltött rács mögött különböző vagyon elleni bűncselekmények miatt. A sorsdöntő fordulat 1979-ben következett be, amikor egy utcai verekedés során hasba szúrt egy férfit. Emberölési kísérletért hét év fegyházra ítélték, büntetését 1980-tól a szegedi Csillagban kezdte meg.

A börtönben sem talált megnyugvást: magatartása kiszámíthatatlan volt, többször került összetűzésbe a felügyelettel, amiért sorozatosan fenyítették. 1983 januárjában kapta meg a „különösen veszélyes” minősítést. Paranoiás félelmek gyötörték, étkezési szokásai rögeszméssé váltak, csak bizonyos ételeket volt hajlandó megenni, mert attól tartott, megmérgezik.

A végzetes napot megelőzően a feszültség már tapintható volt. Október 18-án elvettek tőle egy kést, ami heves vitát szült. Másnap, október 19-én a főművezető irodájában az asztalon meglátott egy gumibotot, amit fenyegetésnek vélt. Pánikba esett, kirohant az irodából, és a műhelyben elrejtett fegyvereiért nyúlt.

Elfogása után elkülönítőbe zárták. Itt is folytatta a dühöngést: a cella kárpitjából puszta kézzel tépte ki a szögeket, melyek egy részét lenyelte, egy másikat a saját hasába szúrta. Hetekig kezelték kórházban, mielőtt az igazságügyi elmeorvosi szakértők megvizsgálták és beszámíthatónak nyilvánították.

A vádirat 1984 novemberének végén készült el, a nagy sajtóérdeklődés mellett zajló tárgyalás pedig 1985. január 2-án kezdődött a Csongrád Megyei Bíróságon. Richter a bíróság előtt végig tagadott, nem érezte magát bűnösnek. Az ítéletet január 8-án hirdették ki: hivatalos személy ellen, több emberen, visszaesőként elkövetett emberölés miatt halálra ítélték.

A Legfelsőbb Bíróság februárban helybenhagyta a döntést. „Richter Richárdot agresszívnek és elvetemültnek tekintették, pedig ismertem nála sokkal elvetemültebb bűnözőket is. Az ügyvédi beszélőkön is bilinccsel a kezén ült” – mondta a Blikknek dr. Pálinkó Ilona.

„Egyébként a halálbüntetés végrehajtása során semmilyen rendellenesség, illetve rendkívüli esemény nem történt” – állt a 24.hu-n egy, a kivégzésen jelen lévő börtöntiszt visszaemlékezésében.

Richter Richárd kivégzése az utolsók között volt Magyarországon. Az utolsó halálos ítéletet 1988. július 14-én hajtották végre Vadász Ernőn. Két évvel később, 1990. október 31-én az Alkotmánybíróság egy történelmi jelentőségű határozatában kimondta, hogy a halálbüntetés sérti az élethez és az emberi méltósághoz való jogot, ezért megsemmisítette azt.

Az áldozatok emlékét a Szegedi Fegyház és Börtön falán márványtábla őrzi, sírjukat pedig az intézmény és a hozzátartozók minden évben megkoszorúzzák.

Via Délmagyar

1952. december 26-án, hajnali 6 óra 39 perckor a budai Császárfürdőnél a fagyos sötétségbe és a sűrű ködbe fülsiketítő csattanás hasított. A Szentendre felől érkező HÉV-szerelvény nem a neki szánt fővágányon haladt át, hanem egy hibásan álló váltó a mellékvágányra terelte, egyenesen az ott várakozó esztergomi személyvonat gőzmozdonyába. A frontális ütközés ereje szétzúzta a HÉV első, favázas kocsiját, a roncsokba szorult utasok sikolyai keveredtek a fém csikorgásával.

A tragédiában huszonhatan vesztették életüket és ötvenheten sérültek meg, de a politikai dráma csak ekkor kezdődött: egyetlen nap alatt kellett találni egy bűnbakot, akit a rendszer példás gyorsasággal küldhet a halálba.

A katasztrófa gyökerei évekkel korábbra nyúltak vissza. Az 1945-ben felrobbantott újpesti vasúti hidat még nem építették újjá, ezért az Esztergom felől érkező MÁV-szerelvények nem a Nyugati pályaudvarra, hanem a szentendrei HÉV budai végállomására, a Császárfürdőhöz futottak be.

ami folyamatos manőverezést és rendkívüli figyelmet követelt. A forgalmi iroda és a váróterem egy közeli sarokház földszintjén kapott helyet, a vágányokat az utasok az Árpád fejedelem útján átsétálva érték el. Ezen a szűk keresztmetszeten kellett a reggeli csúcsforgalmat lebonyolítani.

Azon a végzetes reggelen az esztergomi vonat 6:27-kor érkezett. A menetrend szerint tizenhárom perc volt arra, hogy a gőzmozdonyt „körbejárassák”, vagyis a szerelvény másik végére helyezzék, és a poggyászkocsit is a helyére tolják, mielőtt 6:40-kor befut a szentendrei HÉV. A feladat a váltókezelőre, Molnár Imrére hárult. A bejárati jelzést az állomáson egy egyszerű villanykapcsolóval adták, a váltó helyes állását pedig egy petróleumlámpának kellett volna jeleznie, ami azonban kiégett, nem világított. Ráadásul

A mentés és a helyszínelés még javában tartott, amikor a rendőrség és a MÁV szakemberei mellett megjelentek az Államvédelmi Hatóság nyomozói. Az ügyet azonnal elvették a vasúti szervektől, és a politikai rendőrség Fő utcai központjába szállították Molnár Imrét.

A kihallgatás során a váltókezelő először még tagadott. „A szerencsétlenséget nem szándékosan idéztem elő” – rögzítették első vallomását a Magyar Narancs által később feltárt jegyzőkönyvekben. Tíz órával később, a kimerítő és vélhetően erőszakos kihallgatás után azonban megtört. Egy újabb jegyzőkönyvbe már azt diktálták bele: „Beismerem… mert a népi demokratikus rendszer ellensége vagyok.”

Másnap délelőtt a Budapesti Katonai Törvényszék statáriális tárgyalásra tűzte ki az ügyet. A közveszélyokozás vádját szándékos rongálásra, szabotázsra minősítették át. Az ügyész halálbüntetést kért, a kirendelt védő mindössze annyit tudott felhozni, hogy a bíróság „megfelelő büntetést” szabjon ki.

A sajtó napokig hallgatott. A Szabad Nép csak december 30-án közölt egy szűkszavú hírt a „szabotőr” kivégzéséről, a vasúti katasztrófa részleteiről egyetlen szót sem írtak.

A tragédia áldozatainak családjai és a sérültek magukra maradtak. A kártérítés esetleges és megalázó volt. Egy dunabogdányi özvegy visszaemlékezése szerint 1500 forint egyszeri segélyt kapott, másoknak a kabátjukon esett lyuk befoltozására adtak 20-30 forintot. Molnár Imre családja soha nem kapta meg a holttestet, és évtizedekig a szégyen bélyegét viselték.

– mondta el évekkel később a Magyar Narancsnak Molnár lánya, Petrás Ernőné. A baleset után felgyorsították a HÉV-kocsik favázas szerkezetének acélvázasra cserélését, és létrehoztak egy önálló Forgalombiztonságot Ellenőrző Osztályt.

Sem a családtagok, sem a vasúttársaság nem kapott hivatalos értesítést arról, mi történt Molnár Imrével. Ezzel párhuzamosan azonban a Fővárosi Bíróság Gazdasági Hivatala végrehajtási eljárást kezdeményezett vele szemben.

Mivel nem találtak lefoglalható vagyont – az ítéletben szereplő vagyonelkobzás tehát nem volt végrehajtható –, az ügy súlypontja 419 forintnyi „bűnügyi költség” beszedésére helyeződött át.

1955. december 9-én a hivatal – „Varga” aláírással – szigorúan bizalmas levelet küldött a Fővárosi Bíróságnak. A levélben ez szerepelt:

„Értesítem a Bíróságot, hogy a nevezett a fenti számú ügyben jogerős ítélet marasztaló részének felhívás ellenére sem tett eleget, (...) ezért szíveskedjék a 419 Ft bűnügyi költség behajtása végett végrehajtási lapot kiállítani, s azt hivatalom fenti számának feltüntetésével a nevezett ingó és ingatlan vagyonára és keresetére leendő foganatosítás végett a bírósági végrehajtónak kiadni.”

A dokumentumban említett „nevezett” ekkor már közel három éve halott volt. Valószínűsíthető, hogy a levelet az 1952-ben bejelentett budapesti címére, a XVI. kerületbe küldték, de az irat a hozzátartozókhoz nem jutott el.

miután a Molnárral kapcsolatos házkutatás során két „indexes könyvet” és egy Független Kisgazda Párt-tagsági igazolványt találtak nála.

A helyszíni intézkedés nem hozott eredményt. A végrehajtó jelentésében úgy fogalmazott: „Molnár állítólag elköltözött (!!!) Békésszentandrásra”.

Komjáti csak egy 1956. január 27-én kelt levélből értesült arról, hogy a 419 forint Molnár Imrétől nem hajtható be. Február 17-én ezért azt kérte a bíróságtól, közöljék vele az örökösök elérhetőségét.

Az igazságtételre negyvenhárom évet kellett várni. A rendszerváltás után, a levéltárak megnyitásával lehetővé vált a perújrafelvétel. A Fővárosi Bíróság 1995. június 26-án, a bizonyítékok és szakértői vélemények alapján jogerősen felmentette Molnár Imrét a szándékos rongálás vádja alól. Az ítélet kimondta, hogy a statáriális bíróság által megállapított tényállás nem felelt meg a valóságnak, és a baleset szándékossága semmilyen módon nem volt bizonyítható.

Pontosan 120 éve, február 25-én hunyt el Prielle Kornélia, a 19. század ünnepelt színésznője.

Élete utolsó évében olyan botrányos szerelem főszereplője lett, mint kortársa, Jókai Mór.

Az 1826-ban, Máramarosszigeten született Prielle Antónia 15 évesen lépett először színpadra, és 65 éven át tartó pályája során a magyar színjátszás legendájává vált. Déryné Széppataki Róza tanítványa volt, játszott Budapesten, Pécsett, Debrecenben és Nagyváradon is, mintegy 300 szerepben közel 3000-szer lépett fel.

A köztudatba akkor égett be végleg „a nemzet nagymamájaként”, amikor Csiky Gergely kifejezetten neki írta a Nagymama című darabot.

Aztán 1894-ben megismerkedett Rozsnyay Kálmán íróval, akivel évekig leveleztek, majd a férfi 1902-es londoni hazatérése után kapcsolatuk elmélyült.

A család azonnal cselekedett.

A színésznő ugyanis évtizedek óta támogatta őket, többen nála is laktak, így a család féltette az egzisztenciáját – írja a Mr. Foster blog. Unokahúga, Láng Ilona a Pesti Naplónak nyilatkozva próbálta megmagyarázni a helyzetet.

Nézzük meg más oldalról is a kapcsolatot.

– mondta a Pesti Naplónak.

Maga a színésznő sem rejtette véka alá érzelmeit egy Rozsnyaynak írt levélben.

A pár nem tágított, ragaszkodott a házasságkötéshez.

A sajtó eközben ízekre szedte a színésznőt. „Prielle Kornélia hetven év óta olvassa, hogy ő örökifjú, tizennyolcéves, maga a tavasz és a bájosság... Csoda-e, hogy végre is elhitte ? Szegény színésznők! Annyi maszlagot nyelnek, hogy még nyolcvanéves korukra se képesek kijózanodni” – írta vitriolba mártott tollal a Pesti Napló egyik szerzője.

„A bizottság konstatálta, hogy Prielle Kornélia olyan friss szellemi erő birtokában van, amely az ő korában ritkaság” – közölte a Pesti Napló. A Budapesti Hírlap szerint pedig „emlékezőtehetségük üdeségét bámulatos módon meg tudták őrizni”.

A támadások közepette kevesen álltak ki mellette, de köztük volt Jászai Mari, aki tíz évig lakott egy házban Priellével.

A jogi eljárás lezárulta után a pár 1905. december 24-én, a színésznő lakásán, szűk körben összeházasodott.

A boldogság azonban nem tartott sokáig. Prielle Kornélia két hónappal később, 1906. február 25-én elhunyt. A Nemzeti Színházban ravatalozták fel, de végül Szabadszálláson helyezték örök nyugalomra.

Via: Mr. Foster blog

Színes, virágos, lenge és 100% műanyag – az otthonka nem csupán egy háziruha volt, hanem egy egész korszak jelképe, ami sokaknak máig a nagymama illatát és a gyerekkor biztonságát jelenti. A története azonban jóval a szocializmus előtt kezdődött.

Egy budapesti áruház 1938-ban még le is akarta védetni a nevet, de a kereskedők felháborodása miatt a szó végül közkincs maradt – írta a Sokszínű Vidék.

A ruhadarab a Kádár-korszakban született újjá, és forrt össze a szocialista hétköznapokkal. Parti Nagy Lajos író találóan „szaladgálati asszony-ruha” névvel illette, és az „elnéniesedés” egyik jelképének nevezte. Az otthonka a kötény szerepét vette át, de annál jóval többet takart, így önálló viseletként is megállta a helyét.

A jellegzetes trapézszabású, ujjatlan, elöl gombolós fazon hatalmas zsebekkel készült, amikben elfért a zsebkendő, a kulcs vagy akár egy marék vetőmag is. Praktikusságát növelte, hogy színes mintázatán kevésbé látszott meg a kosz, gyorsan száradt, és nem kellett vasalni. Persze a műszálas anyagnak árnyoldala is volt: Bödőcs Tibor humorista nem véletlenül nevezte „az emberi test fóliasátrának”, mivel nyáron könnyű volt beleizzadni, és a vékony anyag gyakran áttetszett.

A nejlonotthonka tömeges elterjedése az 1960-as évek iparpolitikájának köszönhető. A fellendülő magyar műszálgyártás célja az olcsó, könnyen kezelhető tömegtermékek előállítása volt, amire az otthonka tökéletesen megfelelt.

Hamarosan több gyár, köztük a Habselyem Kötöttárugyár is gyártani kezdte, a szabásminták pedig megjelentek a Nők Lapjában, így sokan maguknak varrták meg a saját darabjukat. A viselet nem volt magyar sajátosság, a szocialista blokk országaiban mindenhol ismerték, sőt Nyugat-Európa egyes részein is felbukkant.

A valóságban a legtöbben munkaruhaként tekintettek rá, ami főzéshez és takarításhoz ideális volt, de vendégeket már nem fogadtak benne. Léteztek hétköznapi, kisvirágos darabok és ünnepibb, „kimenős” vagy „templomba járós” otthonkák is, gyakran absztrakt mintákkal.

A rendszerváltás után az otthonka lassan kikopott a városi divatból, és főként a falusi, idősebb generáció viseleteként maradt fenn. Mára azonban erős nosztalgikus jelentéssel telt meg, amit jól mutat, hogy Szatymazon „Első Magyar Nejlonotthonka kiállítást” is rendeztek a tiszteletére.

Forrás Forrás