"Nem tudom, mi történt, csak azt, hogy élek" – egy városlakó naplója Budapest ostromáról

Barta Tamás a magyar rocktörténet egyik kulcsfigurája volt. A gitáros-énekes-zeneszerző a Hungáriában és a Locomotiv GT-ben is játszott.

A halála azonban ma is rejtélyes ügy.

A zenész, aki „kinőtte” a korszakot

Barta Tamás gyerekként hegedülni tanult, később autodidakta módon lett gitáros, majd a hatvanas–hetvenes évek fordulóján már a magyar beat/rock élvonalában mozgott.

Az 1974-es amerikai LGT-turné után nem tért haza,

Két lövés, mégis „öngyilkosság”?

A rejtély kulcspontja éppen a két lövés. Több forrás felidézi, hogy Barta holttestét Los Angeles-i otthonában találták meg, és a sebek alapján két lövés is érte. Ennek ellenére a hatóság öngyilkosságként zárta le az esetet, ami a közvélemény számára eleve nehezen hihető.

A legkeményebb állítás: „maffiaügy” egy állambiztonsági jelentésben

A történet 2022-ben kapott ismét szárnyra, amikor több magyar lap beszámolt egy, a Belügyminisztériumhoz köthető III/II-5C alosztály megjelölésű anyagról.

A sajtóban ismertetett tartalom szerint

és konkrétan felmerült, hogy

"Barta alapvetően a kommunizmus elől menekült, így a sors keserű fintora, hogy a magyar papír-maffia vezetője Simon Csaba - aki korábbi disszidálása előtt Magyarországon is bűnözésből élt - a kommunista kémelhárításnak jelentett az USA-ból. Barta ennek a kémnek a beosztottja volt, az sem zárható ki, hogy lebuktatta - estleg Bartát is be akarta szervezni felsőbb utasításra - és ő adta ki a parancsot a gyilkosságra" - mondta erről annak idején Mester Sándor, a dokumentumfilm producere.

Fontos, hogy ezek nem bírósági ténymegállapítások, hanem egy nyilvánosságra került (pontosabban sajtó által idézett) dokumentum és annak értelmezései. Ettől még súlya van, mert a korábbi “csak legendák keringenek” állapothoz képest konkrét, dátumozott állításokat tesz egy, a korszakból származó irat.

A Barta Tamásról szóló dokumentumfilm talált a nyomra

A jelentésre a beszámolók szerint a Siess haza, vár a mama! című dokumentumfilm készítői bukkantak rá, miközben anyagot gyűjtöttek Barta történetéhez.

A film maga is azt a feszültséget bontja ki, ami Barta életét és halálát övezi: egy kivételes tehetség kikerült a hazai közegből, kint újrakezdte az életét, majd tragédia vetett véget az életének.

Miért maradt rejtély?

A Barta-ügy sajnos azért „tökéletes” összeesküvés-történet alapanyag, mert több kérdést is felvet, amire senki nem adott még eddig kimerítő magyarázatot.

Ellentmondó a hivatalos narratíva, kevés a nyilvános, elsődleges amerikai irat, a közbeszéd többnyire magyar sajtóra és ismeretterjesztő feldolgozásokra támaszkodik.

Későn kerültek elő a magyar dokumentumok is; a 2022-ben tárgyalt jelentés új keretet adott a kérdéseknek, de nem oldotta meg az ügyet és nem kaptunk válaszokat.

Hangszeres játéka és zenei gondolkodása a magyar progresszív rock egyik csúcsteljesítménye, és a hetvenes évek több meghatározó felvételén is „ott hagyta a keze nyomát”.

„Ott álltam a kertkapunál, megszédültem… rájöttem, mennyire gyenge vagyok.” Ezekkel a szavakkal írta le Natascha Kampusch a szabadság első pillanatát, miután 2006. augusztus 23-án kisétált a fogságból, amely tízéves kora óta tartott.

A történet, amely 1998. március 2-án egy bécsi utcán kezdődött, amikor a tízéves Kampuscht iskolába menet egy fehér furgonba tuszkolták, 3096 nappal később egy új, a nyilvánosság előtt zajló fejezetbe lépett, amelyben a fiatal nő tudatosan vette vissza az irányítást a saját élete felett.

A fogság tere egy precízen megtervezett és kivitelezett rendszer volt. Priklopil a Strasshof an der Nordbahnban álló háza garázsa alatt egy alig hat négyzetméteres, hangszigetelt, ablak nélküli helyiséget alakított ki. Ebbe a földalatti cellába egy nehéz páncélajtóval lezárt csapóajtón keresztül lehetett lejutni. A fogság első hónapjaiban Kampusch egyáltalán nem hagyhatta el ezt a bunkert, később elrablója szoros felügyelet mellett néha felengedte a házba, sőt, ritkán ki is vitte onnan.

Az első interjúk egyikében elmondta, hogy a klausztrofóbiás rohamok idején vízzel teli palackokat dobált a falhoz, csak hogy érezze, még nem őrült meg. Ebből a zárt rendszerből egyetlen hiba vezetett ki: egy telefonhívás. A szökés napján Kampusch a ház előtt álló autót porszívózta, amikor Priklopilt megzavarta egy bejövő hívás. A férfi pár méterrel arrébb lépett, hogy jobban hallja a vonal túlsó végét, és ez a pillanatnyi figyelmetlenség elég volt. Kampusch eldobta a porszívócsövet, kifutott a nyitott kertkapun, átrohant a szomszédos telkeken, és egy közeli ház lakójától kért segítséget.

Az első, mindent eldöntő televíziós interjút 2006. szeptember 6-án az osztrák közszolgálati televízió, az ORF készítette el. Az adás rekordnézettséget hozott Ausztriában, a nemzetközi értékesítési jogokat pedig szintén az ORF kezelte. A bevételt nem a túlélő kapta meg közvetlenül, hanem egy általa létrehozott alapítványba irányították, amely más áldozatokat segít.

A jogokat több mint száz ország televíziós társasága vette meg, a megkeresések áradatáról pedig Kampusch médiatanácsadója, Dieter Ecker annyit mondott: „Az egyetlen, aki nem jelentkezett, Steven Spielberg.”

Miközben a média a túlélés emberi drámájára fókuszált, a háttérben komoly jogi és politikai vita kezdődött. A közvéleményt leginkább az a kérdés foglalkoztatta, hogy Priklopil valóban egyedül cselekedett-e. Az osztrák ügyészség 2010-ben lezárta a nyomozást ebben az irányban, és hivatalosan is megállapította, hogy nem volt bűntársa. A gyanú árnyéka Priklopil egykori üzlettársára vetült, de a bizonyítékok hiányában a bíróság felmentette a bűnsegédlet vádja alól. A kételyeket azonban ez sem oszlatta el teljesen. 2012-ben egy osztrák parlamenti vizsgálóbizottság elnöke ismét felvetette, hogy nehéz kizárólag egyetlen elkövetőről beszélni, sőt, Priklopil öngyilkosságának körülményeit is vitatták.

A hatósági és közéleti viták közepette Kampusch a saját kezébe vette a története feletti uralmat. 2010-ben megjelent önéletrajzi könyve, a 3096 nap, amely nem pusztán egy memoár, hanem egy tudatos kísérlet a saját értelmezési keretének megalkotására. Három évvel később, 2013-ban a könyvből nemzetközi filmadaptáció is készült a neves német producer, Bernd Eichinger egyik utolsó forgatókönyve alapján, Sherry Hormann rendezésében.

A múlt fizikai lenyomata, a strasshofi ház, amely a fogság helyszíne volt, jogilag szintén Kampusch tulajdonába került. A nő sosem akarta, hogy az épületből „horror-múzeum” legyen, de eladni sem kívánta. Időről időre ma is visszatér, hogy ellenőrizze az állapotát, számára az épület egyszerre „átok és áldás”, egy mementó, amely elválaszthatatlan az életétől. A Priklopilhoz fűződő viszonya a mai napig a történet egyik legösszetettebb eleme.

„Teljesen tisztában voltam vele, hogy a szökésem az ő halálos ítéletét is jelenti, mert mindig az öngyilkossággal fenyegetőzött” – mondta az ORF-nek adott első nagyinterjújában. Évekkel később pedig egy nyilatkozatában arról beszélt, hogy bizonyos értelemben gyászolja elrablóját, hiszen a maga torz módján ő is az élete része volt.

Forrás

Színes, virágos, lenge és 100% műanyag – az otthonka nem csupán egy háziruha volt, hanem egy egész korszak jelképe, ami sokaknak máig a nagymama illatát és a gyerekkor biztonságát jelenti. A története azonban jóval a szocializmus előtt kezdődött.

Egy budapesti áruház 1938-ban még le is akarta védetni a nevet, de a kereskedők felháborodása miatt a szó végül közkincs maradt – írta a Sokszínű Vidék.

A ruhadarab a Kádár-korszakban született újjá, és forrt össze a szocialista hétköznapokkal. Parti Nagy Lajos író találóan „szaladgálati asszony-ruha” névvel illette, és az „elnéniesedés” egyik jelképének nevezte. Az otthonka a kötény szerepét vette át, de annál jóval többet takart, így önálló viseletként is megállta a helyét.

A jellegzetes trapézszabású, ujjatlan, elöl gombolós fazon hatalmas zsebekkel készült, amikben elfért a zsebkendő, a kulcs vagy akár egy marék vetőmag is. Praktikusságát növelte, hogy színes mintázatán kevésbé látszott meg a kosz, gyorsan száradt, és nem kellett vasalni. Persze a műszálas anyagnak árnyoldala is volt: Bödőcs Tibor humorista nem véletlenül nevezte „az emberi test fóliasátrának”, mivel nyáron könnyű volt beleizzadni, és a vékony anyag gyakran áttetszett.

A nejlonotthonka tömeges elterjedése az 1960-as évek iparpolitikájának köszönhető. A fellendülő magyar műszálgyártás célja az olcsó, könnyen kezelhető tömegtermékek előállítása volt, amire az otthonka tökéletesen megfelelt.

Hamarosan több gyár, köztük a Habselyem Kötöttárugyár is gyártani kezdte, a szabásminták pedig megjelentek a Nők Lapjában, így sokan maguknak varrták meg a saját darabjukat. A viselet nem volt magyar sajátosság, a szocialista blokk országaiban mindenhol ismerték, sőt Nyugat-Európa egyes részein is felbukkant.

A valóságban a legtöbben munkaruhaként tekintettek rá, ami főzéshez és takarításhoz ideális volt, de vendégeket már nem fogadtak benne. Léteztek hétköznapi, kisvirágos darabok és ünnepibb, „kimenős” vagy „templomba járós” otthonkák is, gyakran absztrakt mintákkal.

A rendszerváltás után az otthonka lassan kikopott a városi divatból, és főként a falusi, idősebb generáció viseleteként maradt fenn. Mára azonban erős nosztalgikus jelentéssel telt meg, amit jól mutat, hogy Szatymazon „Első Magyar Nejlonotthonka kiállítást” is rendeztek a tiszteletére.

Forrás Forrás

II. József 1790. február 20-án halt meg. Negyvenkilenc éves volt. Tíz évig uralkodott egyedül, előtte évtizedekig társuralkodóként anyja, Mária Terézia mellett, és ez pont elég volt ahhoz, hogy az egész birodalmat felforgassa – majd a végén szinte mindent visszavonjon. Ő volt a „kalapos király”, akit sosem koronáztak magyar királlyá a Szent Koronával, és aki halálos ágyán egy olyan mondatot íratott a sírjára, ami inkább hangzik kiábrándult posztnak, mint uralkodói dicshimnusznak.

De ne rohanjunk ennyire előre.

II. József 1741-ben született, Mária Terézia fiaként. Anyja vasmarokkal irányított, ő pedig már fiatalon azt gondolta: ezt lehetne sokkal radikálisabban is csinálni. Felvilágosult abszolutista volt, ami leegyszerűsítve annyit jelentett, hogy hitt a racionalitásban, az állam mindent átszabó erejében, és abban, hogy ha már uralkodik, akkor majd ő jobban tudja, mi a jó az alattvalóinak.

És tényleg mindent átszabott.

Türelmi rendelet, jobbágyrendelet, szerzetesrendek feloszlatása, egyház állami kontroll alá vonása, közigazgatási reformok, nyelvrendelet –

De ami miatt igazán kilóg a sorból, az nemcsak a rendeleteinek mennyisége, hanem a személyisége. II. József ugyanis nem az a fajta uralkodó volt, aki beül a bécsi Hofburgba és onnan integet. Álruhát húzott, és inkognitóban járta a birodalmat – sőt, Európát is.

Alsó-Ausztriában egy alkalommal megszállt egy fogadóban. Nem volt megelégedve sem az étellel, sem a kiszolgálással, és szóvá is tette. A fogadós azonban nem ijedt meg különösebben egy mogorva, túl sokat kérdező idegentől. Amikor József tovább panaszkodott, a fogadós – a legenda szerint kissé ingerülten – azt mondta neki:

Máskor katonai laktanyákba toppant be váratlanul. Nem díszszemlét akart látni, hanem a valóságot. Megnézte a konyhát, megkóstolta az ételt, kikérdezte a közkatonákat a fizetésükről. Volt, hogy a tisztek csak utólag tudták meg, hogy a morcos, jegyzetelő „gróf” maga az uralkodó volt, aki mindent felírt, és hetek múlva rendeletben szedte szét az egész rendszert.

II. József gyakran „Falkenstein gróf” néven utazott. Így ment Franciaországba is, ahol Versailles-ban nemcsak udvari etikettet figyelt, hanem kifejezetten intim kérdésekben is tanácsot adott. A legismertebb történet szerint ő ment „felvilágosítani” sógorát, XVI. Lajost, akinek házassága József húgával, Mária Antoinette-tel évekig nem teljesedett be. A francia királyi pár házassági problémái politikai kérdéssé váltak, mert trónörökös nélkül az egész dinasztia jövője kérdésessé vált.

II. József pedig szexuálpszichológusként lépett fel.

Hogy mennyire volt ez ténylegesen orvosi diagnózis vagy inkább udvari pletyka, az máig vitatott, de a versailles-i palota hivatalos feljegyzései szerint József látogatása után, 1777. augusztus 18-án a házasság végre beteljesedett, és 1778 decemberében megszületett az első gyermek. A beavatkozás lényegét maga József írta le kendőzetlen őszinteséggel öccsének, Leopoldnak. A Belga Királyi Akadémia levéltári portálja által közölt, kortárs forráshivatkozásokkal ellátott ismertetőben így idézik levelének leíró részét:

A császár sommás diagnózisa és gyakorlati tanácsai elegendőnek bizonyultak a helyzet megoldásához.

Ez a fajta beleavatkozó, mindent racionalizáló attitűd végigkísérte az életét. Nem tűrte a tétlenséget, a misztikumot, a „mindig is így volt” típusú érveket. A kolostorokat, amelyek szerinte nem végeztek „hasznos” társadalmi munkát, bezáratta. A temetkezést is megreformálta: egyszerűbb, olcsóbb, praktikusabb megoldásokat akart. Még azt is szabályozta, hogyan és miben lehet eltemetni valakit.

Magyarországon viszont ezzel együtt is ő maradt az, aki nem koronáztatta meg magát. Nem véletlenül kapta a „kalapos király” gúnynevet: nem viselte a Szent Koronát, mert nem akarta magát a magyar rendi alkotmányhoz kötni.

A magyar nemesség gyűlölte.

A rendeletek áradata ellenállást váltott ki a birodalom több pontján is. Belgiumban (akkor Osztrák-Németalföld) felkelés tört ki, Magyarországon nőtt az elégedetlenség, a török háború pedig pénzügyileg és katonailag is kimerítette az államot. A reformgép túlpörgött, a társadalom pedig nem tudta követni.

Ha II. József életéből kivesszük a rendeleteket, a jobbágyfelszabadítást, a kolostorbezárásokat és az örök reformkényszert, marad egy meglepően magányos férfi, aki tulajdonképpen egyszer volt igazán szerelmes – és abba is beleroppant.

Az első felesége, Bourbon–Parmai Izabella nem pusztán dinasztikus választás volt. Amikor 1760-ban összeházasodtak, József 19 éves volt, és az udvarban mindenki pontosan tudta, hogy ez egy jól kiszámolt politikai frigy. Ő azonban nem politikai konstrukcióként élte meg.

A fennmaradt levelekből egy meglepően intenzív, sőt, szenvedélyesen kötődő férfi rajzolódik ki, aki nem szégyellt érzelmes lenni. Ez a kemény, később ridegnek ismert uralkodó fiatalon képes volt szerelmes férfiként írni, féltékenykedni, aggódni, ragaszkodni.

A történet azonban nem izzott kölcsönösen azonos hőfokon. Izabella udvarias, korrekt, de visszafogott maradt. A történészek szerint érzelmileg inkább József húgához, Mária Krisztinához kötődött mélyen; levelezésük hangvétele sokkal intimebb és bensőségesebb, mint amit a férjével folytatott. József tehát valószínűleg jobban szeretett, mint amennyire viszont szerették. Ez önmagában még nem tragédia, de a sors nem hagyott időt a finom egyensúly kialakulására.

Két gyermekük született, de az első kislányuk rövid időn belül meghalt, és 1763-ban Izabella is elkapta a himlőt. Huszonkét éves volt.

József gyászlevelei meglepően nyersek és őszinték: nem uralkodói pózban ír, hanem összetört férfiként. Kortársai feljegyezték, hogy hosszú időre bezárkózott, és valami végleg megváltozott benne. A korábbi érzékenység helyére lassan cinizmus, keménység és kontrollvágy lépett. Mintha az érzelmi kiszolgáltatottságot egyszer s mindenkorra ki akarta volna irtani magából.

Anyja, Mária Terézia azonban nem hagyhatta, hogy az örökös gyászoló özvegy maradjon. A dinasztia működéséhez utód kellett. Így jött a második házasság Bajor Mária Jozefával. Ez a kapcsolat már az első pillanattól kezdve kényszerű volt. József nem próbálta leplezni, hogy nem vonzódik a feleségéhez. A viszony távolságtartó és hűvös maradt, az udvarban pedig nyílt titok volt, hogy az uralkodó inkább kötelességből él házaséletet. Mária Jozefa néhány év múlva, szintén himlőben meghalt. A források szerint József reakciója ezúttal jóval visszafogottabb volt. Nem látszott rajta az a mély, személyes megrendülés, amit Izabella elvesztésekor átért. Mintha az első veszteséggel együtt a szerelem lehetősége is meghalt volna benne.

Ezután nem házasodott újra. II. Józsefnek nem maradt élő gyermeke, nem volt társa, és politikai értelemben is egyre inkább elszigetelődött. Mintha az érzelmi bizonytalanságot az állam totális racionalizálásával próbálta volna ellensúlyozni. Amit a magánéletben nem tudott kontrollálni – betegséget, halált, viszonzatlan érzelmet –, azt a politikában akarta rendszerré formálni.

És ekkor jött az a mozzanat, ami miatt az egész történet kap egy különösen keserű csavart. Halála előtt sorra visszavonta rendeletei nagy részét. Szinte mindent, kivéve a türelmi rendeletet és a jobbágyrendeletet. Mintha beismerte volna: túl gyors volt, túl radikális, túl magányos.

A sírjára pedig ezt a mondatot akarta íratni latinul:

Ez nem egy diadalmas uralkodói epitáfium. Ez egy beismerés. Egy felvilágosult abszolutista, aki hitt az ész mindenhatóságában, a végén azt üzeni: nem sikerült. Ez a mondat azonban soha nem került fel a szarkofágra. A bécsi kapucinusok kriptájában ma is látható egyszerű, dísztelen, szegecselt rézszarkofágján a kor szokásainak megfelelő, címeket és dátumokat felsoroló latin felirat áll, amelyet a kapucinus atyák fogalmaztak meg.

Február 20-án, 1790-ben, miközben ő Bécsben az utolsókat lélegezte, a Szent Korona éppen úton volt vissza Budára – egy drámai, szimbolikus egybeesés, amely tökéletesen sűríti uralkodásának kettősségét: a magyar rendekkel való szakítását és a halálos ágyán tett engesztelő lépését.

aki egy birodalom sorsát akarta megváltoztatni, de végül egy királyi hálószoba problémájának megoldásával írta be magát a legszínesebb történelemkönyvekbe.