News here
hirdetés

MÚLT

Megfejtenék a tengeri rejtélyt: expedíció indul Shackleton 3000 méter mélyen fekvő hajójának felkutatására

Shackleton jég közé szorult hajója hónapokig sodródott a Déli-sarknál, mielőtt a jég összeroppantotta volna. A hajó legénységének több tagja jégtáblákon úszva jutott el a lakatlan Elefánt-szigetre, Shackleton és öt társa pedig egy bálnavadászhajón érte el a Déli-Georgia-szigetet.

Link másolása

hirdetés

Expedíció indul jövőre a sarkkutató Ernest Shackleton 1915-ben a Weddell-tengeren elsüllyedt Endurance nevű hajójának felkutatására - számolt be a vállalkozásról a The Guardian brit napilap online kiadása.

Shackleton hajójának holléte az egyik legnagyobb tengeri rejtély azóta, hogy a hajó 1915-ben a déli-sarki jég fogságába került és elsüllyedt. A sarkkutatás hőskorának ezt a jelképét sokáig lehetetlennek tartották megtalálni a szélsőséges antarktiszi környezet, "az ördögi körülmények" miatt, ahogy annak idején Shackleton jellemezte őket.

Egy nagyszabású tudományos expedíció azonban a hétfői bejelentés szerint arra vállalkozik, hogy felkutassa a roncsot, felmérje állapotát és lefilmezze. Az Endurance22 a jövő év elején indul útnak egy jégtörő hajóval. Az expedíción nemzetközi tudóscsapat vesz részt, amelynek tagjai egyúttal a déli-sarki jeget és a klímaváltozás hatásait is tanulmányozzák.

Mensun Bound, az expedíció vezetője két éve, 2019-ben már indított egy kutatást az Endurance után, de azt a vállalkozást a szélsőséges időjárás miatt le kellett fújni. Bound a The Guardiannek elmondta, hogy miközben a globális felmelegedés az Antarktiszon rendkívül elszomorító, az olvadó jég javította az esélyeket a hajóroncs felfedezésére.

Shackleton jég közé szorult hajója hónapokig sodródott, mielőtt a jég összeroppantotta volna. A hajó legénységének több tagja jégtáblákon úszva jutott el a lakatlan Elefánt-szigetre, Shackleton és öt társa pedig egy bálnavadászhajón érte el a Déli-Georgia-szigetet. Végül mindannyian megmenekültek.

hirdetés




hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
MÚLT
A Rovatból
hirdetés
Szenzáció: 250 szarkofágot találtak, és mindegyikben van múmia is Egyiptomban
Eddig még soha nem találtak ennyi koporsót és bronzszobrot a híres Dzsószer-piramis közelében.

Link másolása

hirdetés

A 250 darab szarkofágot és a 150, isteneket és istennőket ábrázoló bronzszobrocskát, valamint egyéb más leleteket hétfőn mutatták be a régészek Szakkarában - írja a The National News. Mostafa Waziri az egyiptomi régészeti főtanács főtitkára azt mondta, hogy

a mintegy 2500 éves szarkofágok jó állapotban vannak, és mindegyikben van múmia is.

Eddig még soha nem találtak ennyi koporsót és bronzszobrot a híres Dzsószer-piramis közelében.

Waziri arról is beszámolt, hogy a most bemutatott leletek között van egy mintegy kilenc méter hosszú papirusztekercs is, amely a Halottak könyvének a része a lehet. A bronzszobrok isteneket, például Íziszt, Oziriszt és Bastetet ábrázolják. Ezenkívül

megformálták Imhotepet is, akiről azt gyanítják a régészek, hogy a világ legrégebbi, nagyméretű kőépítményének, a Dzsószer-piramisnak az építésze lehetett.

Ezen kívül a leletek között voltak körülbelül 3200 éves, az Újbirodalom idejéből származó egyszerű használati tárgyak, karkötők, fésűk, nyakláncok, kis edények és tükrök is.

A szakkarai nekropoliszban 2018 óta dolgoznak az egyiptomi régészek, akkor egy pap sírját tárták fel, amely már 4400 éve érintetlen volt. Azóta már a negyedik feltárást fejezték be, szeptemberben pedig az ötödiket fogják megkezdeni a területen.

hirdetés

Waziri azt mondta, hogy sok meglepetés várható még, és remélte, hogy megtalálhatják Imhotep sírját is.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
MÚLT
Rengeteg szempontból hiteltelen A Besúgó – Így működött valójában az Állambiztonság és az ellenzéki ellenállás
Rainer M. Jánost és Ungváry Krisztiánt kérdeztük arról, hogy zajlottak a sorozatban ábrázolt helyzetek a valóságban.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. május 25.


Link másolása

hirdetés

Nemrég ért véget a HBO Max magyar gyártású sorozata, A Besúgó, amely óriási közönségsikert ért el, ugyanakkor éles vitákat is kiváltott. A korszakot kutatók, illetve személyesen átélők szerint ugyanis egyáltalán nem ábrázolja hitelesen az egykori Állambiztonság, illetve az ellenzéki mozgalom működését.

Hogy pontosan miről van szó, arról Rainer M. János és Ungváry Krisztián történészeket kérdeztük. Előbbi az összes részt látta, utóbbi viszont csak egyet nézett meg – elmondása szerint ezt annyira botrányosan hamisnak tartja, hogy elment a kedve a továbbiaktól.

„Súlyos véteknek nem nevezném, hiszen alapvetően szórakoztatóipari termékről van szó, amiről a fogyasztók döntenek. A körükben pedig egyértelműen pozitív volt a fogadtatása” – mondja Rainer, aki megengedőbb álláspontot képvisel.

Ugyanakkor mégis fontosnak tartja, hogy beszélgetés folyjon erről, mert a sorozat hangsúlyosan utal arra, hogy egy adott kort szeretne megidézni – erre utal például az évszámok rendszeres feltüntetése, a rendkívül gondosan használt korfestő elemek az épületektől a járműveken át a ruhákig vagy akár hajviseletekig. Ebben az esetben viszont probléma, ha a történet más elemei erősen különböznek a valóságtól.

Ungváry is azt emeli ki, hogy hiába nevezik fikciósnak a történetet, ha a kosztümök, a kulisszák és a társadalmi helyzetek, amelyeket a film használ, egy konkrét korhoz kötődnek, a tájékozatlan néző így óhatatlanul reálisnak értékeli az irreális képet.

„Különösen súlyos problémának tartom ezt azért, mert az ismert történelmi tények is tökéletesen alkalmasak arra, hogy a besúgás tematikában egy remek film készülhessen. Teljességgel érthetetlen számomra, miért kellett olcsó és hazug jelenetekkel tönkretenni ezt, amikor a valós tények hatalmas tárházából is lehetett volna válogatni” – fogalmaz.

hirdetés

Szerinte a sorozat nem más, mint „kiváló színészek megalázása, felmosórongynak használása olcsó hatásvadászatért”, ugyanis nem a színész tehet arról, ha egy történetileg teljesen hazug forgatókönyvet játszik el.

Hogyan történtek valójában a beszervezések?

A sorozatban ábrázolt jelenetet, tehát azt, hogy a főszereplő mellé a vonaton odaül egy állambiztonsági tiszt, majd átkíséri az étkezőkocsiba a leendő tartótisztjéhez, mindkét forrásunk rendkívül valószínűtlennek tartja.

„A beszervezéseknek több módozata volt, de ami közös, hogy a beszervező beszélgetések helyszínéül általában valamilyen állami hivatal szolgált, már csak azért is, mert egy vendéglőben vagy vonaton nem lehetett volna észrevétlenül aláíratni az együttműködési nyilatkozatot, a beszervezendő személyt pedig nem lehetett volna tökéletes kontroll alatt tartani” – mondja Ungváry, hangsúlyozva: nyilvános helyen soha nem lehetett lefolytatni beszervezési beszélgetést. Ráadásul ennek során beszervezők részéről mindig egyszerre legalább két személynek kellett nyíltan jelen lennie, ezt a munkát tilos volt egyedül végezni.

Rainer M. János szerint zsarolás ugyan előfordult, de szorosan a beszervezendő személy saját tevékenységével függött össze: vétségek, esetleg bűncselekmény. Olyan, hogy valakitől gyógyszert tagadjanak meg, egyáltalán nem volt jellemző. Gyakoribb volt szerinte, hogy különféle előnyöket, például apróbb ajándéktárgyakat, vagy némi pénzt (nem túl sokat) kínáltak cserébe. Az óriási többség ugyanakkor önkéntesen, ahogyan a belső iratokban fogalmaztak, „hazafias alapon” vállalta, hogy jelentéseket ír. Vállalták, mert meggyőzték őket.

„A beszervezéskor első körben kifejezetten kerülték a nyílt zsarolást, ugyanis előírás is volt, hogy az önkéntességre kell törekedni és ezen felül pszichológiailag sem lett volna helyes nyíltan zsarolni. Az esetleges terhelő adatokat csak akkor szedték elő, ha másképp nem ment a dolog” – teszi hozzá Ungváry Krisztián.

Nemet mondani is határozottan lehetett, Rainer M. János szerint az esetek 90 százalékában ez semmilyen következménnyel nem járt, különösen a rendszer késői szakaszában.

Ungváry hasonlóan látja: mint mondja, átlagban minden második beszervezés meghiúsult, mert azok, akik a beszélgetés során először igent mondtak (és adott esetben alá is írtak), később már nem mentek el a második találkozóra. A beszervezési kísérletek kb. 30%-a pedig már a beszélgetés alatt úgy alakult, hogy az érintett beszervezésétől el kellett állni, mert ellenállást tanúsított.

„1962 után egyetlen esetet sem ismerek, amikor emiatt valakit súlyos retorziók értek volna. Minden statisztikai adat arról tanúskodik, hogy a beszervezettek között is hatalmas volt a fluktuáció” – fogalmaz.

Tényleg előfordult, hogy visszanyalt a fagyi?

A sorozatban a beszervezett fiú idővel egyre inkább vérszemet kap és ő maga is átver, kicselez, zsarolni kezd, többek között a beszervezőit is.

Rainer M. János szerint konkrét zsarolásra nem, arra viszont minden további nélkül lehetett példa, hogy valaki túljárt a tartótisztje eszén. A hálózati személy és a beszervezők között gyakran folytak játszmák, például a kapott információk manipulálása, torzítása által.

Emiatt alkalmazták az ellenőrzés intézményét, vagyis azt, hogy a különösen fontos személyeket soha nem egyetlen ember figyelte meg, mindig volt egy vagy akár több biztosíték a rendszerben. A későbbi miniszterelnökre, Antall Józsefre például 1956 után nemcsak az egyik kollégáját, de egy diákját is ráállították a budai Toldy gimnáziumban, ahol tanított. Ők ketten egymást is ellenőrizték – anélkül persze, hogy tudtak volna egymás tevékenységéről.

„Még vártam is, hogy a történet egy pontján majd fény derül egy hasonló fordulatra, tehát arra, hogy a főszereplőt is ellenőrizték ily módon. Ez eddig nem történt meg, pedig nagyon is életszerű lenne, hiszen az ellenzéki vezérnek, Száva Zsoltnak szemlátomást óriási jelentőséget tulajdonítanak” – mondja Rainer.

Ungváry szerint csak rövidebb távon fordulhatott elő, hogy egy ügynök dezinformált, ezek azonban előbb-utóbb kiderültek, a visszazsarolást pedig teljesen elképzelhetetlennek tartja. Külföldi viszonylatban gyakrabban előfordult, hogy a beszervezett félre tudta vezetni tartótisztjét, kifejezett zsarolásra viszont itt sem ismer példát.

A főszereplő viszont idővel a környezetét is zsarolni kezdi: miután lebukik a megfigyelt kör egyik tagja előtt, gyorsan kér róla valami kompromittáló infót a tartótisztjétől, hogy onnantól ezzel tartsa sakkban.

„Ez teljesen elképzelhetetlen, irreális, a korabeli szabályzatoknak is ellentmondó, valamint általános szakmai okokból is teljesen abszurd fordulat” – mondja Ungváry, aki szerint a sorozat teljes hamissága már az első részben kiderül, amikor a főszereplő saját szakállára autós üldözést kezdeményez, majd elkezdi átkutatni a célszemélyek csomagjait.

Ilyesmi szerinte soha nem volt egy ügynök feladata, nem beszélve arról, hogy pszichológiailag is teljesen abszurd lett volna, ha valaki így viselkedik frissen egy beszervezés után. Ez a magatartás még később is elképzelhetetlen volt, valamint a szabályzatokkal is teljesen szembe ment.

„Egy ügynök csak azt volt jogosult megtenni, amire a tartótiszttől kifejezett utasítást kapott, de a tartótiszt nem tehette meg, hogy olyan munkákat bíz rá, ami a hivatásos állomány feladata. Itt egy hierarchikusan épülő, folyamatos ellenőrzésen alapuló rendszerről beszélünk, amelyben ilyen szabályellenes húzások teljesen elképzelhetetlenek. Ezzel szemben az, hogy egy ügynök dekonspirálódott, azaz lebukott, nem volt ritka jelenség” – tette hozzá Ungváry Krisztián.

Rainer M. János szerint ugyanakkor akinél akár csak felmerült a lebukás veszélye, azt vagy „pihentették” egy ideig, vagy ha a környezetében már konkrét beszédtéma volt, hogy valami nem stimmel vele, inkább gyorsan kizárták a hálózatból és más személy után néztek. Nyílt lebukásig tehát nem igazán fajulhatott a helyzet.

Bulizó fiatalok szervezték az ellenállást, élükön egyetlen vezetővel?

A sorozat a fenti képet sugallja, de Ungváry szerint ennek köze sincsen a valósághoz: az ellenállást, ami alatt itt az ellenzéki tevékenységet értjük, alapvetően értelmiségi jellegű találkozásokon szervezték.

Rainer szerint is főként szakmai tevékenységek köré csoportosult az ellenzék, az ELTE bölcsészkarán például már a hetvenes években vitaesteket rendezett egy csoport a magyar oktatási rendszer problémáiról, de máshol is volt példa hasonlókra.

„Természetesen a bulizás fontos szerepet töltött be ebben a korosztályban, és az egyetemi klubokban volt is rá lehetőség. Ugyanakkor nagyon komoly szakmai munka is folyt, tudatosan reflektáltak a közélet történéseire. Ez fontosabb volt, mint a szórakozás” – hangsúlyozza.

A sorozatban a nagy ellenzéki találkozót végül egy KISZ-rendezvény keretei közé rejtve tartják meg. Ungváry Krisztián ezzel kapcsolatban azt mondja, ilyenre (tehát az ellenzéki szervezkedők és a KISZ együttműködésére) elvileg lehetett példa.

Rainer M. János szkeptikusabb: szerinte a KISZ befolyása a ‘80-as évek közepére már erősen visszaszorult, a mozgalom enyhén szólva az apály állapotába került, az egyetemeken eljelentéktelenedett. Ott is voltak ugyan értelmes emberek, akik kereshettek kapcsolatokat, de partnerként biztosan nem kerültek szóba az ellenzék köreiben.

Azt is fontos kiemelni, hogy nem volt egyetlen központi alakja az ellenzéknek: az egyetemi hallgatói mozgalmakat ad hoc csoportok, baráti körök alkották, nem emelkedett ki senki közülük.

„Persze dramaturgiailag jó döntés az egész mozgalmat egy arccal ellátni, de a valósághoz ennek nem sok köze van” – fogalmaz Rainer, aki szerint a ‘80-as években már rajtaütésekre, tömeges letartóztatásokra sem igen volt példa. Így a sorozatnak azok a jelenetei se mondhatók hitelesnek, amikor több tucat rendőr szállja meg a kollégiumot, miután „izgató jellegű röpiratokról” kapnak bejelentést.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
MÚLT
A Rovatból
hirdetés
Engedély kellett a rádióvásárláshoz, tilos volt csoportosan hallgatni és börtön járt a külföldi adók hallgatásáért
Zentai Mihály rádió- és tévégyűjteménye az országban egyedülálló. Az édesapja által elásott, aztán a háború után kiásott gramofonos Orion a tárlat legbecsesebb darabja.

Link másolása

hirdetés

Ritkán adatik meg az embernek, hogy a szenvedélyének élhessen, de Zentai Mihály, a nyíregyházi Antenna Hungária adótornyának utolsó állomásvezetője élő példa rá. Nyugdíjazása óta az adótorony tövében működteti különleges magángyűjteményét és kiállítását, amely a korabeli adóberendezésen felül egy tekintélyes rádió- és tévékollekciót foglal magában, sok egyéb retró érdekesség mellett.

A kellemes orgánumú, kedélyes öregúr 1967-től 2007-ig dolgozott a Nyíregyháza Rádióállomásnál, amelynek ráadásul idén volt az üzembe helyezésének 70. évfordulója. A rádió Mihály számára a nagybetűs szerelem, és mindig boldog, ha valaki őszintén érdeklődik a – nagyrészt adományokból gyarapított – körülbelül 400 darabos gyűjteménye iránt, amelynek a fele ki van állítva. Szerencsére mindig akad is látogatója, és meglepő módon többen jönnek látogatni az ország távoli pontjairól, mint a környékről, nem beszélve a svájci és német turistákról. De azért a helyiek is elismerik a munkásságát, amire a legékesebb bizonyíték, hogy idén a tárlata hivatalosan is bekerült Nyíregyháza városi értékei közé. Nem csoda, hiszen a kiállítás felvonultat közel 400 darab rádiókészülékeket az 1920-as évektől az 1960-as évekig, illetve nagyjából 180 darab televíziókészüléket, de akad ott tölcséres és táskás gramofon is vagy rádióújság 1951-ből.

– A háború előtt az olyan gyártók, mint a Philips, Siemens, Telefunken, Standard és a magyar EKA Magyarországon működtek, de az államosítás után csak az Orion maradt meg – idézte fel Zentai Mihály. – Utána jött a Videoton, amelynek kezdeti haditechnikai termékei Vadásztöltény néven futottak, ezt nevezték át.

A ’30-as években még Horthy néprádiót kellett hallgatni mindenkinek, van nekem is egy magyar címeres példányom belőle, a II. világháború után pedig elindultak a Kossuth és Petőfi rádióadók.

Ami a tévéket illeti, eleinte egycsatornás készülékek készültek (mint a Tavasz vagy a Benczúr), ami azt jelentette, hogy ha valaki mondjuk Sopronban lakott és elköltözött Nyíregyházára, akkor addig nem tudott tévézni a készülékén, amíg a bemenő körben egy speciális betétet nem cseréltek, mert ott már más frekvencián működött. Később megjelentek az említett, korszerűbb Videoton és Orion gyártotta tévék, hordozható és beépített rádiós változatokban egyaránt – foglalta össze a műgyűjtő, hozzátéve, hogy ezeken a készülékeken már megpróbálták állítgatni az akkortájt tiltott Szabad Európa rádiót.

A szocialista néprádión nem véletlenül voltak csak helyi adók, de az ügyesebb rádiós emberek átalakították rövidhullámmal és akkor tudták fogni a külföldi adókat is, viszont ha egy rosszindulatú szomszéd meghallotta és feljelentette az illetőt, akkor börtön járt érte.

A gyűjtemény tulajdonosa arról is mesélt, hogy manapság már nehéz belegondolni, hogy régen csak engedéllyel lehetett készülékeket vásárolni és birtokolni. – Nekem van is ilyen engedélyem a ’40-es évek második feléből, a Magyar Postától kellett beszerezni. A hátsó oldalán fel vannak tüntetve a feltételek, hogy milyen körülmények közt lehetett hallgatni, például csoportosan nem volt szabad, a régi többlámpás készülékek ugyanis külföldi adókat is tudtak fogni. Ennek a havidíja 10 forint volt, minden hónapban hozta a csekket a postás, emellett lehetett üzemeltetni a készüléket. A tévézésnek havi 50 forint volt az ára a ’70-es években, és ugyanúgy a postán lehetett beszerezni a nyomtatványt hozzá – idézte fel Mihály a részleteket, és azt a tényt is, hogy hazánkban a TV-sugárzás 1957. május 1-től indult. Már a kezdetektől kellett fizetni rá havidíjat, amit később összevontak a rádióengedéllyel, de ma már nincs ilyen. Valamikor a tévé- és rádiósugárzás tehát a posta hatáskörébe esett, a műsorkészítés pedig a Magyar Rádió és Magyar Televízió feladata volt.

hirdetés

Amikor Mihályt a legkedvesebb relikviájáról kérdeztem, azt feltételeztem, hogy a félezer darab közül nehezen választ majd, de rögtön rávágta, hogy „a kedvenc rádiókészülékem egy Orion 255G gramofonnal együtt”. Kiderült, hogy a (képen látható) szerkentyűt 1942-ben vette az édesapja, és annyira félt, hogy a háborúban baja esik, hogy inkább becsomagolta és elásta, mielőtt a frontra ment. – Amikor vége lett a csatáknak és hazajött, kiásta az Orionját és gyerekként ezen hallgattam a műsorokat – érzékenyül el az öregúr hangja.

– Apám szerette hallgatni titokban a Szabad Európát, és persze én is csavargattam, amikor nem látta. De rajta nem fogtam ki, este megkérdezte, hogy ki nyúlt hozzá, hiszen el voltunk tiltva a készülékétől, az az ő privilégiuma volt. Én bátran bevallottam, hogy én voltam, de érdekelt, hogy honnan tudta. Kiderült, hogy nem ott volt a mutató, ahol ő hagyta...be volt állítva a rovátkák városonként a skálaüvegen, egyébként Nyíregyháza is köztük volt, akkoriban a zölden világító hangolásjelzőket macskaszemnek hívták. Jópofa belegondolni, hogy ma már mi kérjük meg az unokákat, hogy állítsák be a rádiót.

Ha szeretnétek ti is elmerülni Zentai Mihály véget nem érő tudásában és történeteiben, akkor a legközelebbi országjáró körutatok során látogassatok el a nyíregyházi Rádió-TV múzeumba.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
MÚLT
A Rovatból
hirdetés
A roswelli UFO-baleset, az amerikaiak egyik kedvenc konteója
75 év után sem világos, mi is történt az Új-Mexikói légibázis -közelében.

Link másolása

hirdetés

Mielőtt Bill Clintont 1992-ben megválasztották az Egyesült Államok elnökévé, ígéretet tett arra, hogy egyszer s mindenkorra tisztázni kívánja a „roswelli UFO-baleset” néven elhíresült ügyet, hogy ország-világ előtt kiderüljön: valóban meglátogattak-e bennünket 1947 júliusában földönkívüliek, vagy pedig tényleg csak az amerikai légierő meteorológiai léggömbje esett-e le, ahogyan azt annak idején hivatalosan állították.

A nagy „feltárásból” semmi sem lett, sem Clinton, sem pedig a hasonló ígérettel előálló Barack Obama elnöksége idején.

2016-ban Hillary Clinton is, Donald Trump elnökjelölt riválisaként megpróbálta kijátszani a Roswell-kártyát, és valószínű, hogy nem emiatt bukta el a Fehér Házat. A 75. évforduló előtt néhány héttel azonban Bill Clinton egy tévés talk show-ban elmondta, hogy elnöksége idején egy szakértő csoportot küldött a szupertitkos nevadai körzetbe, az Area 51-be, ahol a közhiedelem szerint a lelőtt UFO-t és utasainak maradványait őrzik, és bizton állíthatja, hogy ott nincsenek földönkívüliek. Ezt azonban elnökként nem mondhatta el, mert a közhangulat nem ezt várta. Azt azonban elárulta, hogy a csoport vezetője egykori nemzetbiztonsági tanácsadója, Sandy Berger volt, aki viszont 2015-ben elhunyt. Tehát az összeesküvés-elméletek gyártói és hívei háromnegyed évszázad után is elégedetten dörzsölhetik a tenyerüket: a Roswell-ügy rendíthetetlenül őrzi helyét az amerikaiak konteó top 10-jében, John F. Kennedy meggyilkolása, a „hamisított” Holdra szállás, 9/11 és Elvis Presley halála között.

A 20. század leghíresebb UFO-sztorija 1947. június 26-án kezdődött. Az egész amerikai médiában megjelent Kenneth Arnold polgári pilóta története, aki „repülő csészealjakat” látott, tőle származik az elnevezés is.

Ezt követően több mint 800 hasonló bejelentés érkezett a hatóságokhoz. 1947. július első napjaiban a Roswelltől 50 km-re lévő Foster farm gondnoka, William Brazel ismeretlen eredetű romokat talált a birtokon. Ezt jelentette a roswelli seriffnek, George Wilcoxnak, aki a helyi légibázis hírszerző tisztjét, Jesse Marcel őrnagyot értesítette. Július 7-én Brazel elvezette a ranch-re a bázis különítményét, amely összeszedte az ominózus roncsokat, és elvitte azokat Roswellbe. Másnap Walter Haut tájékoztatási tiszt sajtóközleményt adott ki, amely szerint a 8. légi hadosztály 509. egységének tűzszerészei egy ”repülő csészealjat” találtak egy Roswell közeli farmon. A hírre azonnal lecsapott a sajtó, de a hadsereg gyorsan megállj parancsolt.

A 8. hadosztály parancsnoka, Roger M. Ramey tábornok elrendelte a tárgy maradványainak a texasi Forth Worth-i főhadiszállásra való szállítását, és első véleménye az volt, hogy olyan, mint egy meteorológiai ballon, földi radar reflektorával. Az FBI-nak adott július 8-i tájékoztatás szerint egy 6 méter átmérőjű ballonhoz volt kötve egy hatszög alakú „lemez”. Másnap a lapok a tábornokot idézték, aki egy sajtótájékoztatón a maradványok bemutatásakor megerősítette: egy meteorológiai ballon zuhant le.

hirdetés

Úgy tűnt, a „roswelli incidens” története ezzel le is zárult, és csak 1978-ban bukkant fel újra, amikor Stanton Friedman UFO-kutató interjút készített Jesse Marcellel, az egyetlen személlyel, aki végigkísérte a maradványokat a ranch-től Forth Worth-ig. 1979 novemberében mutatták be ezt a beszélgetést Friedman UFOs Are Real című dokumentumfilmjében.

Igazi visszhangja három hónappal később lett, amikor a National Enquirer bulvárlap felhívta rá a figyelmet. A nagy bomba azonban 1980 szeptemberében robbant, amikor tv-s dokumentumsorozatban Marcel elmesélte, hogy részt vett azon a bizonyos 1947-es sajtókonferencián, de nem hagyták szóhoz jutni.

„Ramsey tábornok azt mondta az újságíróknak, hogy csak egy meteorológiai ballon volt, felejtsük el. Persze mindketten tudtuk, hogy mi az igazság” – mondta az egykori tiszt.

Egy hónappal később megjelent Charles Berlitz és William Moore könyve, a Roswelli incidens, benne Marcel nyilatkozatával és első ízben esett szó benne „testmaradványokról”, amelyet egyébként Marcel élete végéig tagadott. A könyv szerint egy földönkívüli gép repülte át az Új-Mexikói sivatagot, hogy megfigyelje az amerikai hadsereg nukleáris fegyvereit, de villámcsapás érte, lezuhant és a fedélzetén lévő összes lény meghalt. Mindezt a kormány természetesen eltitkolta. Ez a felfogás uralkodott a témában egészen a 80-as évek végéig.

A könyvben a roncsokat Marcel és Brazel fia úgy írják le, hogy azok „semmi földön készült dologra nem hasonlítanak”, sőt, arra is történik utalás, hogy a Marcel által összegyűjtött anyag „különleges erővel rendelkezett” és hogy az első fotókon látható törmelékeket „kicserélték és elrejtették”. A hadsereg ugyanis mindenképpen le akarta állítani a repülő csészealjak körüli hisztériát. Voltak, akit állítólag megfélemlítettek, Brazelt pedig még egy időre őrizetbe is vették. A szerzők 7 tanúja jelentette ki, hogy látta a roncsokat, és ötüknek az volt a véleménye, hogy manipulálták azokat.

Ugyancsak a könyv kapcsán születtek meg a Roswelltől 300 km-re talált humanoid holttestek mítoszai is. Itt említik meg először Grady Barnett mérnök másodkézből való elbeszélését, mely szerint egy meg nem nevezett egyetem régészhallgatói találkoztak „földön kívüli” ronccsal és holttestekkel az Új-Mexikói San Agustin-síkságon, mielőtt a katonák kivezették őket a körzetből. A földre szállt idegenekről egyébként már 1949-50-ben tényként írt egy Frank Scully nevű újságíró, de néhány év múlva kiderült róla, hogy „dokumentumai” hamisítványok.

1991-ben Kevin Randle és Donald Schmidt UFO-baleset Roswellben című könyvükben már olyan tanúkat is találtak, akik szerint a Foster-ranch körül szigorú katonai kordont építettek a roncsok összegyűjtése idején, és hogy egy közel 150 méter hosszú „mélyedést” láttak a farm területén. Ekkortájt szólalt meg Thomas DuBose, a légierő nyugalmazott tábornoka, aki 1947-ben a roncsokkal pózolt a sajtónak, és elismerte, hogy valóban kicserélték az eredetieket. Ez a könyv azt is állítja, hogy Brazel a ranchen a balesetnek egy másik helyszínére is elvezette a katonákat, akik megdöbbenve tapasztalták, hogy ott már civilek is nézelődnek.

Randle és Schmidt felidézi, hogy 1989-ben az Unsolved Mysteries (Megoldatlan rejtélyek) című tv-műsorba, amely éppen Barnett sztorijával foglalkozott, élő adásban betelefonált egy Glenn Dennis nevű temetkezési vállalkozó, és azt állította, hogy több hívást is kapott akkoriban a légibázisról. Ezek során a holttestek konzerválásáról, valamint kis méretű, hermetikusan zárható koporsókról érdeklődtek tőle. Azt is elmondta, hogy egy helyi ápolónő beszámolt neki egy „földön kívüli boncolásáról”. Dennis 1991-ben az egykori sajtótiszt Walter Hauttal UFO-múzeumot is alapított Roswellben és több dokumentumfilmben is szerepelt. Randle viszont megkérdőjelezte a temetkezési vállalkozó szavahihetőségét, miután kiderült, hogy általa említett ápolónő nem is létezik. Ennek ellenére ez lett a legnépszerűbb elbeszélése a feltételezett UFO-balesetnek.

Ezután egyre vadabb elméletek láttak napvilágot. Friedman 1992-ben arról írt, hogy két repülő csészealj zuhant le, a nyolc földön kívüliből ketten életben maradtak, de őket a kormány őrizetben tartja. Randle és Schmitt 1994-ben már úgy tudták, hogy az idegenek holttesteit egyenesen a Fehér Házba szállították.

Nem késtek a hivatalos válaszok sem, miután a légierőnél belső vizsgálatot rendeltek el. Ennek nyomán két jelentés látott napvilágot: az 1994-es szerint az 1947-ben összegyűjtött anyagok a nagy magasságban végzett, katonai ellenőrzést célzó Mogul-program részét képezték, míg az 1997-es leszögezte: a földön kívüli holttestekről szóló beszámolókban minden bizonnyal ártatlanul összekeveredtek a katonai áldozatok és katonai gyakorlatokhoz használt emberalakú bábuk képei.

Mindez nem nyugtatta meg sem a közvéleményt, sem a kutatókat, akiknek többsége úgy vélekedett, hogy a lezuhant gép valójában az akkortájt kezdődött szovjet nukleáris kísérletek megfigyelésére szolgált.

A Time magazin és a CNN 1997-ben készült felmérése szerint a megkérdezettek többsége úgy vélte: valóban leszálltak „földön kívüliek” Roswellben, csak a tényeket a kormány hétpecsétes titokként kezeli. A 75. évforduló előtt néhány héttel készült egyetemi kutatásból pedig az derült ki, hogy az amerikaiak egyharmada ma is hisz az „idegenek” látogatásában.

Közben újabb világszenzációt okoztak Ray Santilli brit videóvállalkozónak 1995-ös felvételei, amelyeket állítása szerint egy amerikai katonai vezető készített egy földön kívüli boncolásáról. Santilli 2006-ban beismerte, hogy a film nagy része rekonstrukció, de kitartott amellett, hogy eredeti, azóta többségükben elveszett felvételek alapján készült.

2007-ben egy újabb könyvben a két évvel korábban elhunyt Walter Haut „eskü alatt tett vallomását” tették közzé, mely szerint ő látta a földön kívüli testeket. Ennek hitelességét viszont az tette kérdésessé, hogy a „vallomás” idején Haut már súlyos demenciában szenvedett és aligha lett volna képes a látottak részletes és pontos felidézésére.

A legőrültebb sci-fiket is felülmúlta azonban Annie Jacobsen amerikai újságírónőnek az Area 51 című könyve, mely szerint Joszif Sztálin felbérelte az egykori auschwitzi orvost, Josef Mengelét, hogy gyermek méretű, furcsa külsejű pilótákat „gyártson”, akiknek távirányított gépeik leszállnak Amerikában és pánikot keltenek. Jacobsen agyrémét azonban senki sem vette komolyan.

Bár semmi sem bizonyítja a mai napig a roswelli UFO-incidenst – sem pedig az ellenkezőjét –, hívei máig hangoztatják, hogy Washington rejtegeti az igazságot. A legkisebb „jelet” is bizonyítékként könyvelik el, miközben a városi legendák nyomán egyre szaporodik azoknak a helyszíneknek a száma, ahol a „leleteket” megtalálták.

Az idők során arra is fény derült, hogy az évtizedek során felkutatott több száz „tanú” többsége másoktól hallott történetet adott elő sajátjaként. Ez különösen a földön kívüliekkel való találkozásokra igaz. Az egyik szakértő, Karl T. Pflock meg is állapította, hogy mindössze négy olyan ember van, aki első kézből láthatta őket, ha egyáltalán léteztek, az összes többi vallomás az események után több mint 30 évvel hangzott el.

Megfontolandó megállapítást tett a Roswell-ügy és az éppen Amerikában vagy az egész világban uralkodó közhangulat összefüggéseiről két antropológus, Susan Harding és Kathleen Stewart. Szerintük például az 1980-as éveket jellemző bizonytalanság, a hidegháborús félelmet erősítő titkolózás pontosan megfelelt az akkoriban megjelent Roswell-könyvek sugallta összeesküvés-elméleteknek. Egyes szociológusok viszont a mítoszgyártás folyamatának az iskolapéldáját látták benne az incidenstől és az első demisztifikációtól a 30 éves hallgatáson át a mítosz újra felbukkanásáig és a média által gerjesztett „lavinahatásig”.

Három évvel ezelőtt a közösségi média is bekapcsolódott. A Facebookon indult el a Storm Area 51 mozgalom, amelyre alig egy hónap alatt 1,9 millióan jelentkeztek. Az ufológiai és a katonai titkok iránt érdeklődők 2019. szeptember 20-án találkoztak volna a nevadai sivatagban a földönkívüliek felkutatására. A kezdeményezés mögött egy magát vallási szervezetnek nevező csoport, a Shotposting állt, amely 87 ezer tagot mond magáénak és mindenben a természetfelettiséget keresi. A poszt elindítója végül feladta magát, mert félt, hogy az FBI is rászáll, és azt állította, hogy viccnek szánta az egészet.

Természetesen a moziban (A függetlenség napja, Indiana Jones és a kristálykoponya királysága) és a népszerű tv-sorozatokban (X-akták, Űrszekerek) is rendszeresen felbukkant Roswell. A szerzők gyakran folyamodtak az „időutazás” fogásához, például a Futurama sorozat egyik epizódjában, ahol a 31.századból visszatérők okozzák a balesetet, de például az 1999-es Roswell: Támadnak az idegenek című tv-ben az incidens túlélői pusztítják el a Földet. Mindez azonban csak fikció, a teljes igazságot valószínűleg soha nem tudjuk meg.

Mindenesetre Roswell a mai napig jól megél a sztoriból: immár a város címerében hivatalosan is benne van egy „kis zöld ember”, és évtizedek óta vonzza a tántoríthatatlan ufológusokat. Ezekben a napokban a 75. évforduló kapcsán tudományos előadásokkal, gyermekprogramokkal, űrlény-vadászattal, koncertekkel és lézer show-kkal tarkított fesztivállal vonzza a város a látogatókat. Közben Nick Pope, a brit védelmi minisztérium UFO-kutatója arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyik helyi, ma már megszűnt lap, a Roswell Morning Dispatch akkori számaiban, ha figyelmesen olvassuk, benne lehet a rejtély megoldása. Kérdés, hogy minek örülnének jobban a rajongók: a mítosz fenntartásának vagy esetleg végleges lerombolásának?

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: