Máig tisztázatlan, hogy haltak meg a Challenger-katasztrófa áldozatai
Az amerikai űrhajózás történetének egyik legsúlyosabb katasztrófája volt az 1986. január 28-án útnak induló Challenger-űrrepülőgép felrobbanása. A start után nem sokkal a gép darabjaira esett, a benne utazó legénység pedig életét vesztette. A tragédiát külön súlyosbította, hogy ez volt az első alkalom, amikor egy civil űrhajós is részt vett volna a küldetésben. A 36 éves, New Hampshire-i Christa McAuliffe tanárnő kiválasztását, felkészítését és útra indulását hatalmas érdeklődés övezte. Egy világ drukkolt neki és omlott össze a szörnyű katasztrófa után.
A start
A robbanás
VIDEÓ: a CNN élőben közvetítette a fellövést és a tragédiát
Az űrbaleset súlyosan visszavetette a NASA űrprogramját. Az embert is szállító amerikai űrrepülés csak több mint kétéves szünet után, 1988. szeptember 29-én folytatódott az STS–26 küldetéssel.
Az okok kivizsgálása sok időt vett igénybe, arra a következtetésre jutottak, hogy az egyik gyorsítófokozat tömítőgyűrűje okozta a balesetet. De a valódi hibát, hibákat a mai napig nem tudták korrekt módon megállapítani.
A felszállás előzményei:
A Challenger az eredeti terv szerint 1986. január 22-én indult volna el. Ám többször is halasztani kellett a startot, sőt volt, hogy már a visszaszámlálást szakították meg. Az első alkalommal a STS–61–C jelű küldetés csúszása miatt halasztottak. Majd a szenegáli Dakarban található, vészhelyzet esetén használatos leszállópálya környékén tapasztalt rossz időjárás miatt. Végül a casablancai tartalék leszállópályát jelölték ki a vészhelyzeti leszállásra, de ott nem volt éjszakai leszálláshoz való megvilágítás, így reggelre tették át az indítást. Ám a rossz időjárás miatt megint halasztottak, január 27-re. Ekkor az űrrepülőgép ajtaját nem lehetett bezárni, ezért álltak le. Másnap viszont a határértéket meghaladó erősségű oldalszél miatt szakították meg a visszaszámlálást. Majd két órát csúsztak a külső üzemanyagtartályban észlelt tűzérzékelő meghibásodása miatt.
A felszállás:
A nehézségek ellenére 1986. január 28-án, floridai idő szerint 11:38-kor elindult útjára a Challenger. A startot milliók figyelték tévén, és a helyszínen is tömegek lesték a nagy pillanatot. Többek között a tanárnő diákjai is élőben láthatták az indulást, és a tragédiát.
A startot követő 73. másodpercben következett be a tragédia. A partoktól 50 km-re, 15 km magasan az Atlanti-óceán fölött járt a Challenger, amikor hatalmas füst látszott és a 2000 km/h sebességgel száguldó gép lángba borult. Az űrrepülő több részre szakadt és lezuhant a vízbe. A fedélzeten lévő személyzet meghalt. Ilyen típusú űrbaleset még soha nem volt.
Parancsnok: Francis "Dick" Scobee – korábban már repült a Challengerrel az STS–41–C jelű sikeres küldetés során.
Pilóta: Michael John Smith (első repülése) – a vietnami háború többszörösen kitüntetett veteránja, a Haditengerészet tesztpilótája.
Küldetésfelelős: Judith Arlene Resnik – korábban már járt a világűrben a Discovery első útja alkalmával (STS–41–D).
Küldetésfelelős: Ellison Shoji Onizuka – a Légierő mérnöke, korábban már járt az űrben a Discovery fedélzetén (STS–51–C).
Küldetésfelelős: Dr. Ronald Ervin McNair – a Hughes Research Laboratories fizikusa, járt már a világűrben az STS–41–B jelű küldetés során.
Rakományfelelős: Greg Jarvis – a Légierő századosa és a Hughes Aircraft alkalmazottja.
Rakományfelelős: Christa McAuliffe – a Tanár az űrben nevű program során választották ki az útra.
Az űrhajósok feladata lett volna egy távközlő műhold pályára állítása, a Halley-üstökös megfigyeléséhez szükséges Spartan-203 műszer beüzemelése és tudományos kísérleteket elvégzése az űrben. A tanárnő pedig egy különleges faladatot kapott.
Az első civil amerikai űrhajós volt. 1970-ben a Framingham State College keretében történelemből szerzett diplomát. 1978-ban a Bowie State University keretében megvédte diplomáját. 1982-től Concord High Schoolban (New Hampshire) tanárként dolgozott.
1985-ben 11 000 pályázóból választották ki, hogy a Tanár az űrben (közérdeklődés fokozása az űrrepülőgép-program irányába) program keretében az első civil személy legyen a világűrben. A Hughes Communication Inc. vállalat támogatásából 1985. július 19-től a NASA Lyndon B. Johnson Űrközpontjában részesült űrhajóskiképzésben.
Gyorsított űrhajósképzésének programjában ezek a témák szerepeltek: tudományos és műszaki ismeretek, az űrrepülőgép rendszerismerete, fiziológiai képzés. Repülőgép-vezetés, vízi- és túlélési gyakorlatok. Kutatási, kísérleti feladatok gyakorlása. Az elsajátított ismeretek eredményes vizsgája után kapott repülési engedélyt.
Azt a feladatot kapta, hogy mint pedagógus tartson néhány tanórát, amit a tévé közvetített volna. Az egyik téma az űrsikló belsejének megmutatása lett volna.
Első űrszolgálatára indulva összesen 1 perc 13 másodpercet (73 másodperc) töltött a levegőben.
Füst az űrrepülőgép oldalán
A tragédia okai:
A baleset kivizsgálására külön bizottságot hoztak létre, melyben űrhajós, tesztpilóta, újságíró, fizikus és más szakemberek vettek részt.
A vizsgálat során kiderült, hogy a jobb oldali gyorsítórakéta egyik elégtelen tömítése volt a technikai ok. Az elégtelen tömítést a tömítőgyűrű hibás alkalmazása okozta, mivel az nagy hidegben jelentősen veszített rugalmasságából, így nem tudta megfelelő mértékben ellátni feladatát.
A bizottság szerint a bajokhoz hozzájárult az is, hogy a NASA vezetősége és a gyorsítórakétákat gyártó Morton Thiokol cég között nem volt megfelelő a kommunikáció. A cég ugyanis korábban jelezte ezt a műszaki problémát a NASA-nak. A mérnökök maguk is tapasztalték, hogy 11 fok alatti indításnál sérültek a gyűrűk.
A szoros repülési ütemterv miatt azonban a NASA vezetősége nem állíttatta le vagy korlátozta az űrrepülők indítását. Később azzal védekeztek, hogy a tömítőgyűrű ilyen viselkedéséről nem volt tudomásuk.
A Kongresszusi bizottság 1986. október 29-én adta ki saját jelentését. Ebben egyetértettek a Rogers bizottság által a baleset technikai okairól szóló megállapításokkal. Szerintük azonban nem a NASA és az alvállalkozók közötti elégtelen kommunikáció vagy a hibás eljárási rendek vezettek a balesethez, hanem kifejezetten a hibás vezetői döntések. A meghozott döntések során gyakran nem a mérnöki, hanem a PR érdekek domináltak.
A Challengert az időjárási viszonyok, a hideg miatt nem engedhették volna elindulna. A mérnökök ugyan figyelmeztették a NASA-t, ám ők mégsem fújták le a startot. Vélhetően bíztak a sikerben, és a gazdaságossági szempontok is közrejátszhattak döntésükben.
Az űrhajósok halála:
Az első elméletek szerint azonnal meghalhattak a nagy erejű robbanás következtében. Ám a későbbi vizsgálatok szerint a legénységi kabin nem robbant fel. A Orbiter, a visszatérő egység ugyan több részre szakadt, de a kabin egyben maradt és nagy sebességgel csapódott be az óceánba. A feltételezések szerint a hirtelen nyomáscsökkenés miatt elveszthették eszméletüket, így nem voltak tudatuknál a zuhanás és becsapódás pillanatában. A vízben megtalálták a roncsot, de a személyzet halálának időpontját és tényleges okát pontosan nem tudták már megállapítani.