A University of Melbourne orvosi épületének poros pincéjében már régóta hevert egy mumifikálódott koponya. A Meritamun névre hallgató nő 18 és 25 éves kora között halhatott meg, legalább 2000 évvel ezelőtt.
A lány életéről semmit nem tudnak a kutatók, de az arcát most megpróbálták visszahozni az életbe. A koponyát CT-vizsgálatnak vetették alá, így legalább az
kiderült, hogy vérszegénységben szenvedhetett,
ugyanis két fogában is mély tályog volt, koponyacsontja pedig el volt vékonyodva.
A koponyát 3D nyomtatóval kinyomtatták, majd képalkotó szakemberek és egy törvényszéki szobrász segítségével összerakták az arcot, aminek eredményeként most már Meritamun szemébe nézhetünk. A haját azért fonták végül be, mert egy másik, hasonló korban élt női múmiánál azt tapasztalták, hogy akkoriban ez lehetett a divat.
Meritamun végül nagyon szép lett, 2000 év távlatából is gyönyörű.
VIDEÓ: A 2000 éves egyiptomi nő rekonstruálásának folyamata:
A University of Melbourne orvosi épületének poros pincéjében már régóta hevert egy mumifikálódott koponya. A Meritamun névre hallgató nő 18 és 25 éves kora között halhatott meg, legalább 2000 évvel ezelőtt.
A lány életéről semmit nem tudnak a kutatók, de az arcát most megpróbálták visszahozni az életbe. A koponyát CT-vizsgálatnak vetették alá, így legalább az
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
„Igazgató bácsi, én most meg fogok halni?” – kérdezte egy alsó tagozatos kisfiú a pörbölyi iskola vezetőjétől a fémroncsok, a szirénák és a kiáltások közepette. A kérdés, amely a Tolnai Népújság tudósítása szerint a tragédia helyszínén hangzott el, egyetlen mondatba sűrítette a felfoghatatlant.
1993. február 12-én, egy fagyos, ködös péntek reggelen Pörböly határában egy pillanat alatt kialudt tizenegy gyermek élete, amikor az őket szállító iskolabusz egy vonattal ütközött. A balesetben a busz sofőrje is életét vesztette, a tragédia tizenkét áldozatot követelt.
Aznap reggel sűrű, párás köd ült a tájra, drámaian lecsökkentve a látótávolságot a nyékipusztai bekötőút vasúti átjárójában. A mentéshez riasztott pécsi helikopter sem tudott leszállni a sűrű pára miatt. A helyszínre érkezőket apokaliptikus kép fogadta: a Gemenc Volán Ikarus busza kettészakadt, hátsó része az árokba csapódott, míg az elejét a Kiskunhalas felől Bátaszék irányába tartó személyvonat mintegy százötven méteren tolta maga előtt a síneken. Az influenzajárvány miatt a buszon a szokásos hatvan helyett aznap csak huszonkilenc gyermek utazott.
A vasúti átjáró fénysorompója a baleset napján nem működött, mert hetekkel korábban, január végén valaki ellopta a berendezés akkumulátorát. A tolvajt sosem találták meg.
A MÁV a vasúti személyzetet írásban figyelmeztette a veszélyre, és a mozdonyvezetők számára kötelezően előírta, hogy a fedezetlen átjáró előtt 15 kilométer/órára csökkentsék a sebességet. A közúton közlekedők számára azonban a sötét jelzőlámpa semmilyen veszélyt nem jelzett a sűrű ködben.
A 7817-es számú személyvonat mozdonyvezetője a kötelező érvényű írásbeli rendelkezés ellenére nem lassított. A vizsgálat később megállapította, hogy a szerelvény közel 80 kilométer/órás sebességgel érkezett az átjáróhoz. A mozdonyvezető ugyan adott hangjelzést, de a fékezésre már nem maradt ideje. Egyik túlélő gyermek visszaemlékezése szerint az utolsó pillanatokban valaki felkiáltott a buszon: „Mi lesz most?! Itt a vonat!”
A tizennyolc sérült gyermeket több környező kórházba szállították, de a helyszínen nem állt rendelkezésre pontos utaslista, ami jelentősen megnehezítette a gyerekek azonosítását és a szülők értesítését. A helyszínen kilenc, a kórházba szállítás után pedig további két gyermek halt bele sérüléseibe. A buszt vezető férfi szintén a kórházban hunyt el.
A tragédiát követő nyomozás a buszvezető és a mozdonyvezető felelősségét is megállapította. Mivel a busz sofőrje elhunyt, csak a mozdonyvezető ellen indult eljárás.
A bíróság első fokon két évre, a Legfelsőbb Bíróság pedig jogerősen három év letöltendő szabadságvesztésre ítélte. A hazai vasúttörténetben ez volt az egyik első olyan eset, amikor vasúti átjáróban történt halálos baleset miatt egy mozdonyvezetőnek börtönbe kellett vonulnia.
A pörbölyi tragédia az egész országot megrendítette. „Kimondhatatlan fájdalom ért minket. Ezt a tragédiát ez a kis falu talán soha sem fogja kiheverni” – nyilatkozta Gayer János, a falu akkori polgármestere. Közadakozásból 18 millió forint gyűlt össze a gyászoló családok megsegítésére és az áldozatok temetésére. A sportvilág is megmozdult: egy székesfehérvári felkészülési torna győztese, a BVSC-Dreher a százezer forintos fődíjat, a döntős Videoton pedig a rendezvény teljes bevételét ajánlotta fel az érintetteknek. Az elhunyt gyermekeknek egységes síremléket állítottak, a baleset helyszínén pedig emlékmű őrzi az emléküket. A tragédia feldolgozására mentálhigiénés csoport is indult, de a közösségben a történtek sokáig tabutémának számítottak.
„Igazgató bácsi, én most meg fogok halni?” – kérdezte egy alsó tagozatos kisfiú a pörbölyi iskola vezetőjétől a fémroncsok, a szirénák és a kiáltások közepette. A kérdés, amely a Tolnai Népújság tudósítása szerint a tragédia helyszínén hangzott el, egyetlen mondatba sűrítette a felfoghatatlant.
1993. február 12-én, egy fagyos, ködös péntek reggelen Pörböly határában egy pillanat alatt kialudt tizenegy gyermek élete, amikor az őket szállító iskolabusz egy vonattal ütközött. A balesetben a busz sofőrje is életét vesztette, a tragédia tizenkét áldozatot követelt.
Aznap reggel sűrű, párás köd ült a tájra, drámaian lecsökkentve a látótávolságot a nyékipusztai bekötőút vasúti átjárójában. A mentéshez riasztott pécsi helikopter sem tudott leszállni a sűrű pára miatt. A helyszínre érkezőket apokaliptikus kép fogadta: a Gemenc Volán Ikarus busza kettészakadt, hátsó része az árokba csapódott, míg az elejét a Kiskunhalas felől Bátaszék irányába tartó személyvonat mintegy százötven méteren tolta maga előtt a síneken. Az influenzajárvány miatt a buszon a szokásos hatvan helyett aznap csak huszonkilenc gyermek utazott.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Egy túlméretes orosz urna, amelyet egy bőrből készült aktatáskában, szinte kézipoggyászként csempésztek át a határon. Egy titkos temetés, amelyről alig néhányan tudtak, és egy szűkszavú, mínuszos hír a Népszabadságban. Így ért véget 1971. február 16-án a Farkasréti temetőben annak az embernek a története, akit a magyar állam tizenöt éven át igyekezett kitörölni a köztudatból, miközben a háttérben gondosan menedzselte száműzetésének kényes ügyeit.
Pontosan 55 éve, ezen a februári napon halt meg a Szovjetunióbeli Gorkijban Rákosi Mátyás, Magyarország egykori teljhatalmú ura.
De milyen életet élt a bukása után, ki fizette a mindennapjait, és hová tűntek a hamvai, amelyeknek sorsát ma is rejtély övezi?
A végjáték 1956 júliusában kezdődött, amikor Rákosit a hivatalos pártzsargon szerint „gyógykezelésre” küldték a Szovjetunióba. A valóságban ez politikai száműzetést jelentett, amelynek első állomása a Moszkva melletti Barvihában, a pártelit szanatóriumában volt.
A szovjet vezetés hamar megelégelte, hogy a leváltott főtitkár a fővárosból próbál intrikálni, ezért 1957-ben a Fekete-tenger melléki Krasznodarba költöztették.
Itt kezdődött a száműzetés „aranykora”. A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága gondoskodott róla, hogy Rákosi és felesége ne szenvedjen hiányt semmiben: egy ötszobás, minden kényelemmel felszerelt lakást kaptak, házvezetőnőt – aki egyben a KGB megbízottja is volt –, ingyenes étkezést, saját autót és havi 2000 rubel költőpénzt. Mindezt természetesen a magyar állam fizette. Nyaranta a gelendzsiki pártüdülőben pihenhettek. A kényelem azonban nem jelentett szabadságot.
„Önök árnyék nélküli emberré tesznek engem” – panaszolta egy 1960-as találkozón,
jelezve, hogy a luxuskörülmények ellenére is fogolynak érezte magát.
A hatvanas évek elejére a szovjetek türelme végleg elfogyott. A kényelmes krasznodari életet 1962-ben a kirgizisztáni Tokmok zord valósága váltotta fel.
A birodalom peremén egy kétszobás, komfort nélküli lakás várta őket. A vizet a kútból kellett hordaniuk, az udvaron volt a vécé, és a kemény, mínusz 20-30 fokos teleken fával fűtöttek.
Az egykori diktátor számára ez a környezet jelentette a valódi bukást. A következő években egyre távolabb került a hatalom központjától: 1966-ban Arzamaszba, majd 1967 őszén a külföldiek elől elzárt Gorkij városába költöztették. Itt érte a vég, miután egészsége megromlott. Több szívroham után, 78 éves korában hunyt el.
Rákosi a száműzetés évei alatt egyetlen dologról nem mondott le: a hazatérés reményéről.
Levelek tucatjaival bombázta a szovjet és a magyar pártvezetést, Hruscsovtól Brezsnyevig, Andropovtól Kádár Jánosig.
A Budapest Főváros Levéltára által közzétett dokumentumokból egy makacs, a valósággal szembenézni képtelen ember portréja rajzolódik ki. Követelte a hazatérését, érvelt az egészségi állapotával, és intézte a magyarországi nyugdíját, amelyhez a hatvanas évek végén már ügyvédet is fogadott. Egyik, Kádár Jánosnak címzett levelében így fogalmazott:
„…Ez év márciusában és júniusában közöltem a kormánnyal, hogy vissza kívánok térni Magyarországra. Választ nem kaptam. Ezért újra közlöm, hogy vissza kívánok térni.”
A kérések süket fülekre találtak. A Kádár-rendszer számára Rákosi élő kísértet volt, akinek hazatérése megzavarta volna a nehezen felépített politikai konszolidációt.
Halála után a magyar állam diszkréten, de hatékonyan lépett. Nem úgy, ahogy egy állam hazahozza a „nagy halottat”, hanem úgy, ahogy egy állam hazahozza a problémát: diszkréten, minimalizálva a nyomot, menedzselve a kellemetlenséget.
A források szerint az urnát menetrend szerinti járattal hozták haza. Úgy utazott, mint bármelyik csomag, amihez senki nem kér extra figyelmet.
A hamvakat 1971. február 16-án, egy szűk körű ceremónián helyezték el a Farkasréti temető egyik urnafülkéjében. A korabeli sajtó mindössze egy rövid MTI-hírt közölt, amely szerint Rákosi Mátyás, „aki gyógykezelés céljából tartózkodott a Szovjetunióban”, elhunyt. Az urna sorsa azonban a temetés után sem hagyta nyugodni a kedélyeket.
A sírhelyet a hetvenes-nyolcvanas években rendszeresen megrongálták, ezért a nevét tartalmazó táblát eltávolították, és egy ideig csak az „R. M.” monogram utalt rá, ki nyugszik a fülkében.
A történet legújabb, bizarr fordulata 2015-ben következett be. Június 24-én két, magát leszármazottnak mondó személy jelent meg a Budapesti Temetkezési Intézetnél, és hivatalosan kikérte az urnát. A Farkasréti temetőben azóta üres a fülke. Hogy Rákosi Mátyás hamvai ma hol vannak, arról nincs nyilvános információ. Az egykori teljhatalmú vezetőnek, akinek képe mindenhol ott függött, ma már sírhelye sincs.
Egy túlméretes orosz urna, amelyet egy bőrből készült aktatáskában, szinte kézipoggyászként csempésztek át a határon. Egy titkos temetés, amelyről alig néhányan tudtak, és egy szűkszavú, mínuszos hír a Népszabadságban. Így ért véget 1971. február 16-án a Farkasréti temetőben annak az embernek a története, akit a magyar állam tizenöt éven át igyekezett kitörölni a köztudatból, miközben a háttérben gondosan menedzselte száműzetésének kényes ügyeit.
Pontosan 55 éve, ezen a februári napon halt meg a Szovjetunióbeli Gorkijban Rákosi Mátyás, Magyarország egykori teljhatalmú ura.
De milyen életet élt a bukása után, ki fizette a mindennapjait, és hová tűntek a hamvai, amelyeknek sorsát ma is rejtély övezi?
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
A fiatalon elhunyt Kesjár Csaba megérezte a versenypályán a közelgő tragédiát
64 éve született a magyar autóversenyző. Párja a tragédia után azt nyilatkozta, hogy a többi résztvevő Csaba halála után nem akart versenyezni, mindenki a szerette. A futamot le is fújták.
Annak idején, az 1980-as években egy egész korszak ígéretét hordozta Kesjár Csaba a magyar autósportban.
Tehetséges volt, ambíciózus, és oda kellett rá figyelni.
1962. február 9-én született, és csak huszonhat év adatott neki – mégis megmaradt több generáció emlékezetében.
A nyolcvanas években sokan nevezték őt „a reménység hercegének”. Nem véletlenül: egy évvel az első magyarországi Forma–1-es futam, az 1986-os Hungaroring-debütálás után már valós forgatókönyv volt, hogy magyar versenyző állhat rajthoz a királykategóriában. És abban az időben ez nem csupán álom volt, mert az ajtó már kinyílt.
A versenysport családi örökség volt
Kevesen tudják, hogy Kesjár Csaba szenvedélye a családi hagyományokból táplálkozott. Édesapja és nagyapja is versenyzett, vagyis a mozgás, a gépek világa, a pályák ritmusa ott volt a levegőben. Ő viszont nem csak vezetni tudott, hanem értette is, mitől él egy technika.
Talán ezért is beszéltek róla úgy a kortársak, mint aki nem pusztán gyors, hanem rendszerszinten gondolkodik, ami az autósportban aranyat ér.
Mérnöki fej, versenyzői szív
A történet gokarttal indult: 1977 és 1981 között gokartozott, és már itt kiderült, hogy tehetséges. A nemzetközi licencű kategóriában 1980-ban és 1981-ben magyar bajnoki címet szerzett – kétszer egymás után, ami a legjobb bizonyíték arra, hogy nem egyszeri, véletlen sikerről volt szó.
1982-ben már autóversenyzői igazolvánnyal folytatta, és onnantól az események szinte sűrűsödnek. Közben a Budapesti Műszaki Egyetemen gépészmérnöki oklevelet szerzett.
Formula Easter: 1982, 1983, 1984, 1985 – négyszeres magyar bajnok. 1985: abszolút magyar bajnok. 1986: hegyi bajnok.
Formula Ford: 1986-ban osztrák bajnok, ami különösen fontos állomás volt. Ebből már lehetett sejteni, hogy a nemzetközi mezőnyben is megállja a helyét a magyar versenyző.
1987-től 1988-ig a német Forma–3 bajnokságban versenyzett. 1987-ben a 9. helyen végzett, ami ebben a mezőnyben komoly teljesítmény, főleg úgy, hogy ő volt az, aki nem „készen” érkezett.
Kesjár Csaba lett volna az első magyar versenyző, aki Forma–1-ben szerepelhet
Az 1987-es Magyar Nagydíj hétvégéjén tesztelhette a Zakspeed csapat autóját, így ő lett az első magyar, aki F1-es autót vezetett. Egyetlen teszt is elég ahhoz, hogy egy ország sporttörténeti pillanatként emlékezzen rá.
Majd 1988. június 24-én a nürnbergi Norisringen történt meg az, amit egyetlen versenyző családja sem akar átélni: Kesjár Csaba az edzésen halálos balesetet szenvedett.
A magyar versenyző mintha megérezte volna végzetet
- erről Harle Tamás írt a Kesjár Csaba 60 – A teljes történet című könyvében. A kötetben a szerző felidézi, hogy
24 órával a tragédia előtt Kesjár Csaba a csapattársával bejárta a pályát, és a hírhedt kanyarban meg is állt.
A beszélgetés lényege – röviden – az volt, hogy ha hibázik, nagy baj lehet.
"A halálkanyarban - amelynél később az életét veszítette - megállította a tűzpiros Hondát és azt mondta társának, hogy ha eltéveszti a kanyart, akkor beleszáll a tóba"
-írja Harle Tamás.
"Csapattársa azt felelte, ha elvéti a kanyart, akkor ott a szalagkorlát, ami megfogja. Döbbenet, de 24 órával később éppen ez a korlát okozta Csaba halálát."
Azon a bizonyos napon a fiatal autóversenyző a piros–fehér–zöld festésű Dallarával féknyomok nélkül, nagy sebességgel csapódott a gumifalnak, majd az autó át is szakította a szalagkorlátot, és csak a fák alatt állt meg.
Nem tudott fékezni.
A korabeli beszámolók szerint édesapja épp a helyszínre tartott, de késett. Az edzésre már nem ért oda, a futamot akarta látni. A hírt – hogy a fia meghalt – a csapat magyar szerelője, Nagy Péter közölte vele.
Harle Tamás a Forbes-nak 2022-ben azt mondta, hogy alapvetően a Norisring pár évvel korábbi átépítése és az akkoriban lazább biztonsági szabályok miatt nem élte túl Kesjár az ütközést.
A lazán összerakott gumifal azonnal szétrebbent, és Kesjár autója lyukat fúrt a szalagkorlát két íve közé, amelynek felső része halálos ütést mért a fejére.
A mai előírások mellett, a pilóták fejét védő úgynevezett „glória” miatt nagy valószínűséggel túlélne egy ilyen balesetet.
Werner Imola, Kesjár Csaba párja a tragédia után azt nyilatkozta, hogy a többi versenyző Csaba halála után nem akart versenyezni, mindenki a szerette. A versenyt le is fújták.
Kesjár Csaba neve az 1980-as években azt jelentette, hogy Magyarországnak lehet saját F1-es versenyzője. Sajnos nem így lett.
De amit elért, az örökre beírta őt a magyar autósport történetébe.
Tömegsír igazolta a világ első feljegyzett tömegjárványát, amit sokan kamunak tartottak
A holttestek fogaiból kinyert DNS bizonyította, hogy a gyilkos kór a pestis volt, ami a kora középkor elején söpört végig a Bizánci Birodalomból indulva.
Egy római kori versenypálya mellett feltárt tömegsír tárja fel a világ legelső, feljegyzett világjárványának borzalmait.
A mai Jordánia területén talált, több mint 200 holttestet rejtő sír kézzelfogható bizonyítékot szolgáltat arra,
hogyan tarolta le a Justinianus-kori vagy Iusztinianoszi pestisjárvány a mediterrán városokat, és hogyan kényszerített egy mozgásban lévő, sokszínű népességet egyetlen, tragikus temetkezésbe.
Az amerikai vezetésű kutatócsoport eredményei szerint a sír egyetlen, katasztrofális esemény nyomait őrzi, nem pedig olyan temetőét, ami lassan, évtizedek alatt telt meg – írta a The Guardian.
A 6. és 8. század között tomboló pestisjárvány milliókat ölt meg a Bizánci Birodalomban.
A most vizsgált Dzserasz városa a járvány egyik epicentruma volt, egy nyüzsgő kereskedelmi központ, ahová a birodalom minden szegletéből érkeztek emberek.
A kutatók a holttestek fogaiból nyerték ki a DNS-t, amivel egyértelműen azonosították a gyilkos kórokozót, a Yersinia pestist.
„A korábbi beszámolók magát a kórokozót azonosították. A dzseraszi lelőhely ezt a genetikai jelzést emberi történetté formálja arról, kik haltak meg, és a város miként élte meg a válságot” – mondta Rays Jiang, a tanulmány vezető szerzője, a Dél-Floridai Egyetem docense.
A kutató szerint a lelet megmutatja, hogy a járványok nemcsak biológiai események, hanem társadalmi traumák is.
„Ez segít megérteni a pandémiákat a történelemben megélt egészségügyi eseményeket, amelyek így csak szövegekben feljegyzett járványkitörések.”
A tömegsírban férfiak, nők, idősek és fiatalok maradványait is megtalálták.
Az áldozatok sokfélesége azt mutatja, hogy a város lakossága rendkívül mobilis volt: rabszolgák, zsoldosok, kereskedők éltek és haltak meg itt egymás mellett. A járvány azonban csapdába ejtette őket, hasonlóan ahhoz, ahogy a Covid-19 idején leállt a világ. „Az emberek mozognak. Utaznak, sebezhetők, és normál esetben szétszóródnak, felbolydulnak. Itt a válság terelte őket össze” – tette hozzá Jiang.
A felfedezés egy régi tudományos vitára is pontot tehet.
„Egy egész filozófiai irányzat épült arra, amely szerint az első pandémia nem is történt meg”
– magyarázta a kutató.
A tagadók azzal érveltek, hogy sem a népszámlálási, sem a gazdasági adatok nem mutatnak összeomlást, és eddig nem került elő egyetlen tömegsír sem.
„Csakhogy az első pestisjárvány valójában könnyen kibogozható. Megvan a Yersinia pestis mint kórokozó; van egy tömegsír és vannak testek – bizonyítékaink vannak rá, hogy megtörtént”
– szögezte le Jiang.
Szerinte a történelem nem mindig látványos összeomlásokból áll. „Hogy a társadalom vagy az intézmények összeomlottak-e, az külön kérdés. Lehet, hogy egy betegség végigsöpör, anélkül hogy forradalomra, lázadásra vagy rezsimváltásra lenne szükség annak bizonyításához, hogy valóban végigsöpört.”
A Iusztinianoszi pestis (i. sz. 541–750) az első a három nagy, történetileg feljegyzett pestisjárvány közül, amelyet a Yersinia pestis baktérium okozott. A második a 14. századi Fekete Halál, a harmadik pedig a 19. század végén, 20. század elején Kínából kiinduló pandémia volt.
A Iusztinianosz-kori járvány a Bizánci Birodalom központjából, Konstantinápolyból terjedt el a birodalom kereskedelmi útvonalain keresztül, és a becslések szerint a Földközi-tenger térségének lakosságát akár 25–50%-kal is megtizedelhette.
A járvány nevét I. Iusztinianosz bizánci császárról kapta, aki maga is elkapta a betegséget, de túlélte.
A dzseraszi (Jerash) lelet azért is kiemelkedő, mert a mediterrán régióban eddig kevés közvetlen régészeti bizonyítékot találtak a járvány pusztítására. Míg Észak-Európában, például Angliában és Németországban már tártak fel a korszakhoz köthető pestises tömegsírokat, a birodalom központi területeiről hiányoztak a hasonló, egyértelmű leletek. A dzseraszi sír genetikai bizonyítékai megerősítik a korabeli írásos forrásokat, például Procopius történetíró leírásait, aki a járvány borzalmairól és a temetetlen holttestekről számolt be Konstantinápolyban. A felfedezés így segít összekapcsolni a történelmi szövegeket a kézzelfogható régészeti és biológiai valósággal.
