Elnézést, építenék Önöknek egy fogaskerekűt. Ingyen!
Óriási önbizalommal kezdte meg egy svájci cég a fogaskerekű építését, ám legalább ekkorát buktak is vele. Budapest és az építést vezető mérnök viszont nagyon jól járt az új vasúttal.
A szerződés értelmében a szerelvények április 15 és október 15 között közlekedtek és negyven év elteltével a városra száll a teljes vasút. A társaság az építkezést körülbelül egy évre tervezte és a késés esetére 30 ezer forint kötbért tett letétbe. Ennek felhasználására azonban nem került sor, mert 1874 június 24-én az új jármű szolgálatba állt. A budai vasút ezzel csak néhány hónappal maradt le a másodiknak kijáró elismerésről, mivel Bécs mellett már március 22-én elindult az első járat.
Annak ellenére, hogy a svájci cég a koncesszión túlmutató, komoly üzleti tervvel indult, az említett negyven évet nem töltötték ki, mert a vasutat nem sikerült gazdaságosan működtetniük. Ezen az sem segített, hogy a végállomás közelében található Eötvös-villát megvásárolták, és fényűző étteremmé alakították. Tovább terveikből (melyben három bérbeadásra szánt villa felépítése is szerepelt) így nem is lett semmi.
Budapest XII. Fogaskerekű az Orgonás megálló közelében, háttérben a Szent János Kórház. 1905. Fortepan
Még 1890-ben megpróbálkoztak a bővítéssel és a pályát a Széchenyi hegyig meghosszabbították, ám később többször is meg akarták szüntetni a vasútat. Végül 1895. július 1-én 300 ezer forintnyi, szinte jelképes összegért eladták az e célból alakult Svábhegyi Fogaskerekű Vasút Részvénytársaságnak (SFV). Hogy mennyire nem voltak járatosak az itteni történésekben, azt jól mutatja, hogy a kontraktus éppen az Ezredévi ünnepségeket megelőző évben született, mely a nagy turista forgalom következtében a fogaskerekű egyetlen nyereséges szezonja lett.
Persze az addigra már egyesült Budapest így is jól járt a pálya megépülésével, mert a Svábhegy és környéke bekerült a köztudatba, és egymás után épültek itt az előkelőségek elegáns villái és az őket kiszolgáló fényűző éttermek. Az addig elhanyagolt területen pedig az egekbe szöktek az ingatlanárak. De szintén jól járt a történet elején szereplő fiatalember is. Cathry Salesi Ferenc ugyanis már Budára érkezésekor megismert egy magyar lányt, akit hamarosan feleségül is vett. A mérnököt rabul ejtette a Svábhegy szépsége, és miután felépítette itt a házát, többé nem tért vissza Svájcba. Miután hídépítő vállalkozást alapított, ő építette meg – többek között – az esztergomi Mária Valéria hidat is.
Budapest egy csodás város, tele szívvel és rejtett titkokkal. Vajon milyen lehetett ez a gyönyörű város a XIX. és a XX. században? Elsősorban romantikus...
Valamikor 1873 elején a budai magisztrátus irodájának ajtaján halkan, illemtudóan kopogtattak. A szobában csak a legfőbb tanácsnok tartózkodott, aki menten be is szólította az érkezőt. Egy fiatal, jólöltözött férfiember lépett az irodába és felszólításra menten előhozakodott mondandójával. Elmondta, hogy egy svájci társaság képviseletében érkezett, és üzleti ajánlatot szeretne tenni Buda városának. Cégük úgy gondolta, hogy az akkor még csak néhány gazdag polgár hétvégi kiránduló helyeként ismert Svábhegyet egy speciális járművel közelebb hoznák a városhoz, ezzel pedig az ottani telkek értékét jócskán megnövelnék. Maga az alkalmatosság egy akkor még szinte ismeretlen vasútféle, a fogaskerekű lett volna. Ne rójuk fel az addigra már három fősre (a főtanácsos két közvetlen alárendeltje is megérkezett) duzzadt hallgatóságnak, hogy e név nem mondott nekik semmit, hiszen a világ első ilyen rendszerű vasútja csupán két éve készült el Svájcban.
Bár a döntéshozók valószínűleg csalónak vagy a legjobb esetben háborodottnak nézték a fiatalembert, mégis udvariasan végighallgatták, sőt kérdéseket is tettek fel a tervvel kapcsolatban. Elsőként mindjárt azt, hogy mennyibe kerülne mindez a városnak. A válasz még az eddigieknél is megdöbbentőbb volt: semmibe! Sőt nem csak, hogy nem kérne pénzt az építtető, de egy koncessziós időszak lezárulta után a teljes vasutat átadná a városnak. Csupán annyit kérnek, hogy a szükséges telkek kisajátításánál segítségükre legyen a kormányzat, és azokra kedvezőbb árat számoljanak fel a közérdekre hivatkozva.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
35 éve hiába várják haza Farkas Helgát – még ma is az eltűntek listáján szerepel
A magyar kriminalisztika egyik legismertebb ügyében az orosházi lány 1991. június 27-én tűnt el. Holtteste soha nem került elő, és bár az ügyben született ítélet, a rendőrség továbbra is eltűntként kezeli.
Éppen harmincöt éve egy dél-alföldi országúton nyoma veszett egy 17 éves lánynak, és a magyar kriminalisztika azóta sem tudja megmondani, mi történt vele. A zsarolók 500 ezer márkát követeltek, a hívások egyszer csak elnémultak, a holttest soha nem került elő. 2026. június 27-én a rendőrség honlapján még mindig eltűnt személyként szerepel Farkas Helga.
Az eltűnés 35. évfordulóján az ügy továbbra is lezáratlan, a lányt a hatóságok jelenleg is eltűntként tartják nyilván. A nyomozás egyik legvalószínűbb verziója szerint Helgát elrabolták, majd megölték, holttestét pedig az Orosháza–Gádoros–Szentes térségében gázolajjal leöntve elégették – írja a beol.hu. Ezt a feltételezést egykori koronatanúi vallomások is erősítették a hatóságok előtt.
A rejtély 1991. június 27-én, egy csütörtöki napon kezdődött, amikor az érettségi ajándékként kapott tűzpiros sportkocsijával Orosházáról Szegedre tartó Farkas Helga sosem ért haza.
Még aznap éjjel csörgött a család telefonja: egy suttogó férfi 500 ezer nyugatnémet márka váltságdíjat követelt, ami akkoriban hatalmas összegnek, nagyjából 22 millió forintnak felelt meg.
A zsaroló három nap alatt 14 alkalommal hívta a szülőket, de június 30-án a kapcsolat megszakadt, a pénz átadására pedig sosem került sor. A lány autóját később az algyői Tisza-hídnál találták meg a rendőrök.
Évekkel később a nyomozók látóterébe került két férfi, Cs. József és J. Benedek. A gyanú szerint ők rabolhatták el a lányt, és a zsaroló telefonok is azért hallgattak el, mert a két férfi tudomást szerzett arról, hogy a rendőrség figyeli őket. Az ügy végül a bíróságon folytatódott, ahol 2000-ben a Legfelsőbb Bíróság közvetett bizonyítékok alapján ítélte el Cs. Józsefet.
A bíróság bűnösnek találta részben Farkas Helga „személyi szabadságának társtettességben való megsértéséért”, amiért jogerősen tíz év szabadságvesztést kapott.
Azt a vádat, hogy a férfi 1995-ben végzett volna társával, J. Benedekkel, nem sikerült bizonyítani. Cs. József az eljárás során mindent tagadott, végül 2006-ban, jó magaviselete miatt szabadult a börtönből. A hírek szerint azóta külföldön kezdett új életet.
Az apa, Farkas Imre, aki 2022-ben elhunyt, a lánya eltűnése után mindent megmozgatott, hogy megtalálja. Magánnyomozókat fogadott, újság- és tévéhirdetésekben üzent az elrablóknak, sőt, a kor egyik legismertebb parafenoménjét, Uri Gellert is felkérte a segítségre.
A magyar emberrablások történetének egyik legrejtélyesebb esetét a sajtó időről időre feleleveníti. A 30. évforduló környékén megjelent cikkek a két gyanúsítottra és a holttest-megsemmisítési verzióra fókuszáltak. Később, 2022-ben egy volt nyomozó interjúban beszélt egy lehetséges olasz maffia-szálról, de ez az elmélet sem hozott áttörést. A legtöbb összefoglaló arra jutott, hogy bár az ügy egyes vádpontokban jogilag lezárult, a legnagyobb kérdés továbbra is megválaszolatlan, miközben a hatóságok nem találták meg Farkas Helga feltételezett gyilkosát.
Éppen harmincöt éve egy dél-alföldi országúton nyoma veszett egy 17 éves lánynak, és a magyar kriminalisztika azóta sem tudja megmondani, mi történt vele. A zsarolók 500 ezer márkát követeltek, a hívások egyszer csak elnémultak, a holttest soha nem került elő. 2026. június 27-én a rendőrség honlapján még mindig eltűnt személyként szerepel Farkas Helga.
Az eltűnés 35. évfordulóján az ügy továbbra is lezáratlan, a lányt a hatóságok jelenleg is eltűntként tartják nyilván. A nyomozás egyik legvalószínűbb verziója szerint Helgát elrabolták, majd megölték, holttestét pedig az Orosháza–Gádoros–Szentes térségében gázolajjal leöntve elégették – írja a beol.hu. Ezt a feltételezést egykori koronatanúi vallomások is erősítették a hatóságok előtt.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Kőpaloták dőltek romba, a vályogkunyhók állva maradtak – egy ősi trükk mentett életeket a legnagyobb magyar földrengésnél Komáromban
A magyar történelem legpusztítóbb, 6,3-as erősségűre becsült földrengése során a paraszti építészet meglepően hatékonynak bizonyult. A rugalmas szerkezetű házak megvédték lakóikat, így a halálos áldozatok száma a pusztítás méretéhez képest alacsony maradt.
Egyetlen reggel elég volt ahhoz, hogy Komárom épületeinek harmada romhalmazzá váljon, a zsámbéki bazilika összeomoljon – és hogy kiderüljön: a szegények vályogházai jobban állták a rengést, mint a polgárok kőpalotái. Magyarország írott történetének legpusztítóbb földrengése 1763. június 28-án rázta meg a Dunántúl északi részét.
A tudósok utólag 6,3-as erősségűre becsülték a földmozgást, amely Komáromban 63 ember halálát okozta és 120-at megsebesített.
A hagyományos leírások szerint az epicentrum Győrtől északkeletre, Komáromtól északnyugatra lehetett, bár újabb kutatások ezt a helyszínt pontosították, és Megyercs térségébe teszik. A rengést annyira kiterjedt területen érezték, hogy még Drezdából és Lipcséből is jelentették.
A katasztrófa sokkal több áldozatot is követelhetett volna, ha a térségben élő parasztok nem egy ősi építészeti technika szerint építkeznek.
Lakóházaik alapanyaga vályog és rugalmas fűzfavessző volt, az egyszerű kunyhók – és azok kéményei – pedig az alap felé fokozatosan szélesedtek. Emiatt a szegényebb rétegek épületei sokkal jobban állták a rengéseket, mint a módosabb polgárok kőházai vagy a bolthajtásos, többszintes paloták.
A Mária Terézia által elrendelt kárfelmérésből nemcsak a pusztítás mértéke, hanem a korabeli társadalom vagyoni viszonyai is kirajzolódnak. A jelentésekből kiderül, hogy
a nagyobb anyagi károk a tehetősebbeket sújtották, hiszen az ő kőépületeikben keletkezett a legtöbb kár.
Ezek a korabeli beszámolók és Karl Friedel festő ábrázolásai segítettek a kutatóknak utólag megbecsülni a rengés erejét.
A komáromi természeti katasztrófa nem egyedi esemény volt a térségben. 1783-ban egy újabb erős rengés mintegy 500 házat döntött romba, majd
a környéken átlagosan húszévente tapasztaltak erősebb földmozgásokat egészen 1850-ig, amikor a föld elcsendesedett.
A földrengés egyik máig látható nyoma a zsámbéki romtemploma, amelynek épülete ekkor omlott össze végleg. A 20. században Kecskeméten, Egerben, Dunaharasztiban és Berhidán is voltak jelentősebb rengések, de a technikai fejlődésnek köszönhetően ezek már kevesebb emberéletet követeltek.
Egyetlen reggel elég volt ahhoz, hogy Komárom épületeinek harmada romhalmazzá váljon, a zsámbéki bazilika összeomoljon – és hogy kiderüljön: a szegények vályogházai jobban állták a rengést, mint a polgárok kőpalotái. Magyarország írott történetének legpusztítóbb földrengése 1763. június 28-án rázta meg a Dunántúl északi részét.
A tudósok utólag 6,3-as erősségűre becsülték a földmozgást, amely Komáromban 63 ember halálát okozta és 120-at megsebesített.
A hagyományos leírások szerint az epicentrum Győrtől északkeletre, Komáromtól északnyugatra lehetett, bár újabb kutatások ezt a helyszínt pontosították, és Megyercs térségébe teszik. A rengést annyira kiterjedt területen érezték, hogy még Drezdából és Lipcséből is jelentették.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
A Gozsdu udvar hétvégi piaca tipikus turistamágnes: az éttermek és bárok bejárata mellett felállított asztalokon egymás mellett sorakoznak az egyedi tervezésű vintage ruhák, táskák, ásvány- és csipkeékszerek, és még sok hasonló, magyar pénztárcával mérve erősen túlárazott termék.
Van azonban két stand, ami eltér a többitől: vörös csillagok, hajdani „Kiváló dolgozó” kitüntetések, cirill betűs katonai jelvények sorakoznak rajtuk.
De vajon kik, milyen motivációval vesznek meg egy darabka diktatúrát 2026-ban, és egyáltalán mekkora piaca van ennek? Ezt próbáltuk meg kideríteni a standok tulajdonosaival beszélgetve.
Nyugati poén és olasz „újkommunisták”
Sokan hajlamosak azt hinni, hogy a kommunista érából megmaradt kitüntetések ritka, féltve őrzött kincsek. Stiaszni Attila, az egyik árus gyorsan eloszlatja ezt az illúziót:
„Aki anno nem kapott valamilyen kitüntetést, például Kiváló Dolgozó elismerést, azzal komoly gondok voltak” – meséli nevetve.
Stiaszni Attila
Ezek a kitüntetések nem a dicsőség szimbólumai voltak, sokkal inkább a mai értelemben vett év végi bónuszok korabeli, kézzelfogható megfelelői. Évente több tízezer darabot adtak ki belőlük, ha valaki egyszerűen csak bejárt a munkahelyére és nem volt közveszélyes munkakerülő, szinte borítékolható volt, hogy az év végén a kezébe nyomtak egy oklevelet és egy jelvényt.
Ma, évtizedekkel a rendszer bukása után ezek nagy mennyiségben keringenek a használtcikk-piacokon, miután a hagyatékok felszámolása során a fiatalabb generációk gyakran egyben adnak túl rajtuk – vagy ami még rosszabb, egyszerűen a lomtalanítások alkalmával a szemétbe hajítják őket.
Az igazi kérdés persze az, kik alkotják a vevőkört 2026-ban. Az árusok tapasztalatai szerint a hazai és a külföldi vásárlók motivációi radikálisan eltérnek. Míg a magyarok elsősorban nosztalgiából vásárolnak – felidézve az apa, nagyapa régi történeteit, és célzottan keresve a „Kiváló bányász” vagy „Kiváló sofőr” feliratokat –, addig a külföldiek számára ez tiszta egzotikum és szuvenír.
Stiaszni Attila elsőre meglepő politikai és társadalmi trendekről is beszámol. Tapasztalatai szerint Nyugat-Európa több országában is fura ideológiai reneszánszát éli a korszak.
„Az olaszok mostanában újra kommunisták. De a spanyolok is borzalmasak ilyen szempontból, náluk konkrétan sarló-kalapácsos pártok vannak.”
Szerinte ez annak tudható be, hogy ezek a fiatalok soha nem éltek a diktatúrában, így nem ismerik a valóságot a szimbólumok mögött. Számukra a vörös csillag és a sarló-kalapács egy lázadó, idealizált esztétika része.
Az amerikai és más tengerentúli turistáknak viszont, akik soha életükben nem láttak hasonlót, a vörös csillag egyszerűen csak egy izgalmas, furcsa szimbólum Kelet-Európából, amit poénból vagy meghökkentő ajándékként visznek haza.
Gagarin, Misa mackó és a csernobili Poljot-láz
Nem minden nosztalgia kapcsolódik azonban közvetlenül a pártpolitikához. Szemen, a Gozsdu udvarban lévő másik stand tulajdonosa szerint a legnépszerűbb termékek a popkulturális és tudományos mérföldkövekhez kötődnek.
„A legjobban szeretett dolgok 90%-a a moszkvai olimpia és Gagarin köré csoportosul” – magyarázza. Az 1980-as moszkvai olimpia kabalafigurája, a legendás Misa mackó bögrén, csészén és jelvényen is azonnali kasszasiker: nincs olyan harminc év feletti külföldi, aki ne ismerné fel azonnal.
Ugyanez igaz Jurij Gagarinra is. Az 1961. április 12-i első űrutazás emlékét őrző kitűzőket és jelvényeket imádják a vevők, mert egy olyan korszakra emlékeztetnek, amely a technológiai diadalról és az emberiség határfeszegetéséről szólt, a mindennapi elnyomás közvetlen politikai élétől mentesen.
Szemen fő szakterülete egyébként nem a jelvények világa, ő elsősorban régi, vintage mechanikus órákkal foglalkozik. Ez a piac 2026-ban elképesztő reneszánszát éli, különösen a fiatalok körében. Ennek oka egyrészt a családi kötődés („apámnak, nagyapámnak ilyen volt”), másrészt a megbízhatóságuk és a popkultúra hatása.
Az HBO-féle Csernobil-sorozat bemutatása után Szemen szerint valóságos láz tört ki a filmben látható jellegzetes, „kocka” fazonú Poljot órákért. A mechanikus óra ráadásul napi használati tárgy, aminek stílusa van – ellentétben az eldobható okosórákkal vagy az olcsó kvarcórákkal.
„A vintage órákat azok veszik, akiknek van valami kötődésük, vagy látták filmben, mint a Csernobilban a kocka Poljotot. Az árak mennek felfelé, mert ezek fogyó termékek, újakat már nem gyártanak belőlük.”
Meddig tarthat még a biznisz?
Bár a kereslet stabil, sőt az árak folyamatosan emelkednek, mindkét árus egyetért abban, hogy ez a piac véges. Az utánpótlást szinte kizárólag a piacok, a kapcsolatok és a hagyatékfelvásárlók jelentik. Szemen elmondása szerint a beszerzés legfontosabb forrásai azok, akik lomtalanításokból, lakásürítésekből jutnak hozzá a komplett hagyatékokhoz.
„Kapcsolatok nélkül ma már semmit nem lehet venni az utcán. Azokat az órákat, amiket öt-nyolc évvel ezelőtt eladtam, ma a vevők háromszor-négyszer annyiért tudnák értékesíteni. Az árak csak mennek felfelé, mert ezek fogyó termékek, lassan egyáltalán nem lesz több belőlük.”
A helyzetet nehezíti, hogy a tárgyak egy része menthetetlenül elvész, mivel sokan nem ismerik fel a régi papírpénzek, kitüntetések értékét. Egy-egy régi pengő vagy korabeli szovjet papírpénz piaci értéke mindössze néhány száz forint, lomtalanításkor ezért inkább bezsákolják és kidobják őket a szemétbe, mintsem felkínálják eladásra. Így a fizikai valóságban létező darabszám napról napra csökken.
Arra a kérdésre, hány év lehet még ebben az üzletben, egyik árus sem tudott pontos választ adni. Szemen maga is gyűjtő: kárpátaljai származásúként az Osztrák–Magyar Monarchia és a csehszlovák éra képeslapjait, valamint ritka gyermekórákat ment meg a jövőnek.
Mint mondja, ez ma már inkább szenvedélyes hobbi, mintsem betonbiztos megélhetés: „A 90-es, 2000-es években még igazi ritkaságokat, például Lenin-rendet is lehetett találni. Ma már ilyesmi szinte nem is létezik Európában.”
A kevésbé ritka darabokból azonban még bőven van készleten, szóval aki egy letűnt, ellentmondásos korszak materiális emlékeire vágyik – akár poénból, akár nosztalgiából vagy épp tiszta történelemszeretetből –, a Gozsduban bármelyik hétvégén megteheti.
A Gozsdu udvar hétvégi piaca tipikus turistamágnes: az éttermek és bárok bejárata mellett felállított asztalokon egymás mellett sorakoznak az egyedi tervezésű vintage ruhák, táskák, ásvány- és csipkeékszerek, és még sok hasonló, magyar pénztárcával mérve erősen túlárazott termék.
Van azonban két stand, ami eltér a többitől: vörös csillagok, hajdani „Kiváló dolgozó” kitüntetések, cirill betűs katonai jelvények sorakoznak rajtuk.
De vajon kik, milyen motivációval vesznek meg egy darabka diktatúrát 2026-ban, és egyáltalán mekkora piaca van ennek? Ezt próbáltuk meg kideríteni a standok tulajdonosaival beszélgetve.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Egyetlen nő forradalmasította a pesti kabarét, a nevét mégis alig ismerjük ma - nyelvbotlásából pedig rendőrségi ügy lett
Solti Hermin, a 20. század eleji pesti éjszaka sztárja egy új, interaktív előadói stílust teremtett a Royal Orfeum színpadán. A "malacdalok" miatt a hatóságok kereszttüzében, de folyamatos teltházzal tartotta rivaldafényben a kabaréműfajt.
A századelő Budapestjének fülledt éjszakájában, a Royal Orfeum füstös levegőjében egy nő tündökölt a színpadon, aki nem csupán kuplékat énekelt, hanem egy egész teremnyi embert foglalkoztatott egyszerre. A közönség nem csupán passzív nézőként vett részt a műsorban, hanem kacagva énekelte a pikáns refréneket az előadóval, aki egyetlen pillantásával vagy huncut mosolyával képes volt felfűteni a hangulatot. Ez a nő Solti Hermin volt, a pesti kabaré megkerülhetetlen csillaga, aki egy teljesen új, interaktív műfajt teremtett a színpadon. A neve évtizedeken át a teltház garanciája volt, a jelenség, amelynek titkát még a kortársak is csak csodálattal próbálták megfejteni.
Ez a pezsgés a századfordulós Budapest kulturális olvasztótégelyéből táplálkozott, ahol az orfeumok, kabarék és mulatók a modern városi élet legfontosabb színtereivé váltak. Itt fogantak a slágerek, a pletykák és a legendák. Ebbe a világba robbant be a máramarosszigeti születésű Scheiner Hermin, aki művésznévként a Solti Hermint választotta. Karrierje kezdetén, 1911-ben feleségül ment Király Ernő színészhez (akivel egyébként a VI. kerületi Király utcában laktak), akitől később egy lánya, a szintén színészi pályát választó Király Kató született. A magánélet és a színpad hamar összefonódott, a Király–Solti páros a vidéki színpadokon is ismert névvé vált, de Hermin igazi terepe a fővárosi éjszaka maradt.
Blaha Lujza egy vendéglő teraszán Solti Dezsővel, Solti Herminnel, Újházi Edével - az újházi tyúkhúsleves névadó színészével - és egy ismeretlennel.
Pályafutásának csúcspontján a Royal Orfeum (amelynek a helyén épült a Madách Színház) zenekarának kíséretével készültek lemezfelvételei. Olyan, mára a zenetörténet részévé vált kuplék fűződnek a nevéhez, mint a Telefon nóta, a Már arról én nem tehetek, A Stefánia út vagy a legendás Hogy van a Pali bácsi?. Ezek a hangfelvételek hűen őrzik azt a stílust, amely élőben még elementárisabb erővel hatott: a kétértelmű szövegek, az áthallások és a merész nyelvi játékok mestere volt, aki a szigorú cenzúra korában a sorok között mondta el azt, amit nyíltan nem lehetett. Munkamódszerének lényegét Kellér Dezső író, a kabarévilág egyik bennfentese fogalmazta meg a leghatásosabban a Mazsihisznak. "Beültem a Japánba… összeírtam azokat a testi funkciókat, amelyek egy pikáns Solti-kuplé alapját képezhetik". Ekkortájt váltak közismertté a Solti védjegyévé vált „malacdalok”.
A siker azonban állandó macska-egér játszmákat is eredményezett a cenzúrával. A hatóságok rendszeresen tiltottak be számokat, a karrierjét pedig botrányok kísérték.
A leghíresebb eset 1934-ben történt a Komédia Orfeumban, ahol egy hadarós tempójú kuplé előadása közben véletlenül felcserélt egy mássalhangzót, ami a szövegnek rendkívül obszcén értelmet adott. Ezután félbeszakadt az előadás, majd a szégyenben maradt művésznő sírva kirohant az öltőzőjébe. Az ügyből rendőrségi eljárás és 100 pengő pénzbírság lett, az eset pedig bevonult a pesti kabaré folklórjába, a provokatív művészet és a hatalom szimbolikus összecsapásaként.
Már a korabeli sajtó is fürdőzött a bulvárműfajban és a sztárok hétköznapi arcát bemutató anyagokban, úgyhogy a Színházi Élet 1920-ban fotókkal illusztrált riportot közölt arról, hogyan készíti el Hermin kedvenc ételét, a paprikás krumplit a saját konyhájában. A cikkben közölt recept egyszerre mutatta be őt gondos háziasszonyként és a pesti éjszaka királynőjeként, aki a színpadi csillogás után otthon is megállja a helyét fakanállal a kezében. Ebben az évben egyébként Hermin öngyilkosságot is megkísérelt szerelmi bánatában, amikor tönkrement a házassága. Másodszor egy szőrmegyároshoz ment hozzá, akitől már nem született gyermeke.
Solti Hermin karrierje a harmincas évek közepétől kezdett halványulni. Ahogyan a születési évét sem lehet pontosan tudni, úgy az emigrálását sem az Egyesült Államokba. Életének utolsó szakaszáról kevés információ maradt fenn, csupán az biztos, hogy Hollywoodban hunyt el 1966-ban. Lányával, Király Katóval az amerikai magyar közösségben tartotta a kapcsolatot, de a rivaldafénytől már visszavonultan élt. Öröksége azonban több mint néhány anekdota és egy paprikás krumpli receptje. Solti Hermin volt az a primadonna, aki megtanította a pesti közönséget arra, hogy a kabaré nemcsak nézőtér és színpad, hanem közös játék. Egy olyan korban adott hangot a szabadságvágynak és a polgárpukkasztásnak, amikor a kimondott szónak súlya és következménye volt.
A századelő Budapestjének fülledt éjszakájában, a Royal Orfeum füstös levegőjében egy nő tündökölt a színpadon, aki nem csupán kuplékat énekelt, hanem egy egész teremnyi embert foglalkoztatott egyszerre. A közönség nem csupán passzív nézőként vett részt a műsorban, hanem kacagva énekelte a pikáns refréneket az előadóval, aki egyetlen pillantásával vagy huncut mosolyával képes volt felfűteni a hangulatot. Ez a nő Solti Hermin volt, a pesti kabaré megkerülhetetlen csillaga, aki egy teljesen új, interaktív műfajt teremtett a színpadon. A neve évtizedeken át a teltház garanciája volt, a jelenség, amelynek titkát még a kortársak is csak csodálattal próbálták megfejteni.
Ez a pezsgés a századfordulós Budapest kulturális olvasztótégelyéből táplálkozott, ahol az orfeumok, kabarék és mulatók a modern városi élet legfontosabb színtereivé váltak. Itt fogantak a slágerek, a pletykák és a legendák. Ebbe a világba robbant be a máramarosszigeti születésű Scheiner Hermin, aki művésznévként a Solti Hermint választotta. Karrierje kezdetén, 1911-ben feleségül ment Király Ernő színészhez (akivel egyébként a VI. kerületi Király utcában laktak), akitől később egy lánya, a szintén színészi pályát választó Király Kató született. A magánélet és a színpad hamar összefonódott, a Király–Solti páros a vidéki színpadokon is ismert névvé vált, de Hermin igazi terepe a fővárosi éjszaka maradt.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
