MÚLT
A Rovatból

Edison beszélő masinája: a csoda, amiről sokáig azt hitték, csak egy hasbeszélő olcsó trükkje

A feltaláló 1878-ban kapott szabadalmat a „beszélő masinára", amely bádogfóliára karcolt barázdákkal működött. A kezdeti hitetlenség miatt a tudományos közösség egy részét is meg kellett győznie, hogy a hang valóban a gépből jön.


Képzeljük el, ahogy egy apró, sárgarézből és vasból készült szerkezet az asztalon hirtelen megszólal. Először köszön, majd kérdezget az egészségünkről, végül jó éjszakát kíván. Mindez nem egy jövőbeli fantázia, hanem a valóság 1877 decemberében, a Scientific American New York-i szerkesztőségében. Az asztalon Thomas Alva Edison első, bádogfóliával működő fonográfja állt, a feltaláló pedig épp a kurblit tekerte.

A jelenlévő szerkesztők döbbenetét a lap december 22-i száma örökítette meg, amely szerint a gép hallatán „az a benyomásunk, hogy megcsalnak az érzékeink”.

Ezzel a bemutatóval egy új korszak kezdődött, amelyben a hang, az emberi beszéd és a zene többé nem volt múlandó, hanem egy tárgyba zárható, rögzíthető és újra előhívható jelenséggé vált.

A szenzációból néhány hét alatt hivatalos találmány lett. Edison 1877. december 24-én nyújtotta be a „Phonograph or Speaking Machine” szabadalmi kérelmet, a hivatal pedig 1878. február 19-én adta meg neki a 200,521-es számú amerikai szabadalmat. A dokumentum precízen fogalmazta meg a találmány lényegét: egy módszer a hangok „tartós jelekben való rögzítésére és későbbi visszaadására”. A technológia alapja meglepően egyszerű volt:

egy membránhoz rögzített tű a hanghullámok rezgéseit egy forgó, bádogfóliával bevont hengerre karcolta. A folyamatot megfordítva – a tűt végigvezetve a barázdákon – a gép visszaadta a rögzített hangot.

A sajtó és a közvélemény azonnal címkéket ragasztott a jelenségre. A Scientific American cikke nyomán elterjedt a „beszélő masina” (talking machine) elnevezés. Maga Edison pedig megkapta a becenevet, amely haláláig elkísérte. William Croffut, a New York Daily Graphic újságírója nevezte el először „Menlo Park varázslójának”, és ez a titulus sokkal inkább a fonográf, mint a később feltalált izzólámpa döbbenetes hatásának köszönhető.

Az emberek számára a hang rögzítése valóban varázslatnak tűnt, egy olyan tettnek, amely áthágja a természet ismert törvényeit.

Edison egy csapásra nem csupán feltaláló, hanem egyfajta modern mágus lett a publikum szemében.

De nem mindenki lelkesedett. A csodálat mellett ott bujkált a gyanakvás, a gúny és a morális pánik. A New York Times már 1877 novemberében, a találmány hírének felröppenésekor ironikus hangvételű cikkben játszott el a „palackba zárt hang” gondolatával. A lap feltette a költői kérdést: „Miért is kellene beszédet nyomtatni, ha ‘palackba zárhatjuk’?”. A szerző odáig merészkedett, hogy elképzelte, ahogy a jövőben Dickens és Thackeray műveit nem kötetekben, hanem „üvegben” lehet majd megvásárolni. A szkepszis a tudományos közösséget sem kerülte el. Amikor a fonográfot 1878 márciusában bemutatták a párizsi Tudományos Akadémián, a kezdeti ámulatot hitetlenség követte. Egy korabeli levél szerint a bemutató után komoly vádak hangzottak el. „…az Akadémiát… megvádolták, hogy egy ügyes ventrillókusz megtréfálta” – írta egy szemtanú, akinek szavait egy 19. század végi összefoglaló idézte.

Magát Edisont azonban kevésbé a varázslat, sokkal inkább a gyakorlati haszon érdekelte.

A modern ember számára szinte hihetetlen, de a fonográfot eredetileg nem zene rögzítésére szánta.

1878 májusában, a „The Phonograph and Its Future” című esszéjében részletesen felvázolta, mire is tartja alkalmasnak a találmányát. A lista élén a levelezés és a diktálás állt, amellyel szerinte a gépírás fáradalmait lehetne megspórolni. Elképzelte, ahogy a könyveket „felolvastatják” a vakoknak, ahogy a családok hangarchívumot készítenek az elhunyt szeretteik hangjával, vagy ahogy a nyelvtanulást segíti a helyes kiejtés visszajátszásával. Szerepelt a listán a hirdetési célú felhasználás, sőt, a beszélő játékbabák és órák ötlete is. A zene csak a lista végén kapott helyet, szinte mellékesen.

A grandiózus vízió azonban a valóság falába ütközött. A bádogfóliás technológia rendkívül sérülékenynek bizonyult. A fóliát nehéz volt a hengerre simítani,

a felvételt pedig csak néhányszor lehetett lejátszani, mielőtt a barázdák elkoptak és a hang felismerhetetlenné torzult.

A készülék kezelése szakértelmet igényelt, a hangminőség pedig messze elmaradt a várakozásoktól. Az 1878-as kezdeti szenzáció után a piac kiábrándult. Edison végül maga is feladta a küzdelmet, és a fonográfot csaknem egy évtizedre a polcra tette, hogy más találmányaira, például az elektromos világításra koncentráljon. Csak az 1880-as évek végén tért vissza hozzá, miután Alexander Graham Bell és társai egy tartósabb, viaszhengerrel működő verzióval, a grafofonnal léptek piacra.

Amikor a technológia végül kiforrott, és a zeneipar valóban felfedezte a hangrögzítésben rejlő lehetőségeket, egy újfajta ellenállás bontakozott ki. Ez már nem a technológia természetfelettiségétől félt, hanem a kultúrára gyakorolt hatásától. Ennek a mozgalomnak a leghangosabb szószólója John Philip Sousa, a híres zeneszerző és karmester volt. 1906-ban az Appleton’s Magazine hasábjain publikált egy szenvedélyes kiáltványt „A gépi zene fenyegetése” címmel.

„Végigsöpör most az országon… a mechanikus szerkezet, amely dalra fakaszt helyettünk, vagy zongorázik – az emberi készség, értelem és lélek helyett”

– írta Sousa a cikkben. Attól tartott, hogy a „konzervzene” elsorvasztja az otthoni zenélés kultúráját, és a passzív befogadás lép az aktív alkotás helyébe, ami végső soron az amerikai nemzet torkának és lelkivilágának hanyatlásához vezet. Nézzünk körül az életünkben. Nem volt igaza?


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
Saját fia ölette meg Soproni Ágnest, majd könnyes szemmel kért segítséget „eltűnt” anyja felkutatásához
A fiú a vagyonért gyilkoltatta meg brutális kegyetlenséggel édesanyját. Azt hitte, tette után azonnal az övé lesz minden, de hatalmasat tévedett.
Fotó: Echo TV/Youtube - szmo.hu
2026. március 09.



Sokan emlékeznek még egy 2000-es, felkavaró bűncselekményre.

Ma, március 9-én, napra pontosan 26 éve történt.

A II. kerületi Üdülő utcai villa, amely egykor Soproni Ágnes otthona volt, ma szellemjárta romhalmaz, és szomorú mementója az egész országot megrázó anyagyilkosságnak.

Soproni Ágnes, született Schwartz Ágnes, az 1970-es és 80-as években filmekben, tévéjátékokban, színházban és szinkronban egyaránt foglalkoztatott színésznő volt. A sikeres pálya 2000 márciusában tragikus véget ért.

Négy nappal a gyilkosság után, 2000. március 13-án a színésznő fia, P. András jelentette be a Budapesti Rendőr-főkapitányságon, hogy az édesanyja eltűnt.

Ezt követően a 21 éves fiatalember

egy televízió-műsorban könnyes szemmel kért segítséget édesanyja felkutatásához.

Fél éven át senki nem tudta, mi lehet a nővel, ám akkor az államigazgatási eljárásból gyilkossági nyomozás lett.

A rendőrség sajtótájékoztatón tette közzé, hogy a gyilkosság elkövetésével az áldozat fiát és annak barátját, a 26 éves L. Zsoltot gyanúsítják. Az ügy részletei szó szerint sokkolták a közvéleményt.

A vallomások szerint L. Zsolt egy kábeldarabbal fejbe verte az alvó asszonyt, aki erre felriadt. Dulakodni kezdtek, s eközben a fiatalember megfojtotta a nőt.

A gyilkosság után a holttest mellett néztek végig egy filmet, hogy miként tüntessék el a maradványokat. A két fiú ezután hajnalig kocsikázott, és 50 ezer forintot azonnal le is vettek az áldozat bankszámlájáról.

Az áldozat fia a Balatonra utazott, ahonnan anyja telefonjáról többször SMS-üzeneteket küldött a sajátjára, elterelő műveletként.

Az utolsó üzenet azt tartalmazta, hogy „etesd meg a kutyákat”. Barátja eközben feldarabolta a holttestet, nejlonzsákba csomagolta, majd a Solymár közeli erdőkben együtt ásták el.

A nyomozás során kiderült, hogy a motiváció a nyereségvágy volt. P. András és anyja kapcsolata évekkel azelőtt megromlott, egyrészt anyagi, másrészt generációs problémák miatt.

A fiút az anyagiasság állandóan feszítette, rendszeresen kért kölcsön, emellett mobiltelefonokkal üzletelt; hajléktalanokat vett rá, hogy a nevükre mobiltelefont vegyenek neki, amelyeket aztán ő pénzzé tett.

A barátjával ellopták Soproni Ágnes Fiat Seicentóját is, amit szétbontottak és az alkatrészeket értékesítették. A fiú úgy gondolta, akkor tud anyagiak terén új életet kezdeni, ha a számára "útban lévő" anyja meghal.

Mivel nem mert kezet emelni az anyjára, 8 millió forintot ígért barátjának a gyilkosságért, amiből végül 400 ezer forintot fizetett ki. Abban a tudatban élt, hogy a gyilkosság után azonnal hozzájut a vagyonhoz. „De magával a holttá nyilvánítási eljárással nem volt tisztában, nem tudta, hogy a vagyonhoz csak öt év múlva fér hozzá. Később ez komoly csalódást okozott neki” – jegyezte meg Petőfi Attila vezérőrnagy a Blikk cikke szerint.

Annak idején a bűnügy tárgyalásakor kiderült, hogy rendőri mulasztás is történhetett.

"A mindvégig zárt ajtók mögött folyt büntetőperről annyit közöltek a hatóságok, hogy a rendőrezredes 2000. február 14-én

olyan információ birtokába jutott, amely szerint egy "Pepó" gúnynevű személy meg akarja öletni az édesanyját.

A tiszt azonban erről csak Soproni Ágnes meggyilkolása után, március 30-án tájékoztatta elöljáróját" - írta az Index akkoriban.

Az ügy harmadrendű vádlottjának, D. Beátának pedig azért kellett a bíróság elé állnia, mert P. András neki is felajánlotta a 8 millió forintot a gyilkosságért. Ő sem tájékoztatta P. András terveiről a hatóságokat.

A Legfelsőbb Bíróság 2003-ban jogerősen életfogytig tartó fegyházra ítélte a tettest és a felbujtót; a döntés szerint L. Zsolt legkorábban 35, P. András 40 év elteltével bocsátható feltételesen szabadlábra.

A színésznő egykori budai villája a gyilkosság óta üresen áll. Mára nemcsak leromlott állapotú, hanem gyakorlatilag romhalmaz. Ami mozdítható és értékes volt, azt már elhordták a házból. A pusztuláshoz egy, az üres ingatlanba beköltözött hajléktalanok által okozott tűz is hozzájárult.

Már csak az urbexesek keresik fel, hogy évről évre bemutassák, hogyan néz ki a ház, mi maradt belőle.

Az ügy a magyar kriminalisztika egyik legbrutálisabb eseteként vonult be a történelembe.

Az alábbi videón az elhagyott villa látható:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
„Néhány fillérért eladták” – ma 280 ezer forintot ér a papír, ami Kylie Minogue ősének kivégzéséről szól
A 19. századi kivégzési röpiratokat olcsó papírra nyomtatták, ezért nagyon kevés példány maradt fenn. A ritkaságnak és a meglepő családi kapcsolatnak köszönhetően a dokumentum a vártnál magasabb áron talált gazdára.


Kalapács alá került egy ritka 19. századi röpirat, amely a popsztár Kylie Minogue egyik ősének kivégzését meséli el. A dokumentum nem csupán egy korabeli bűneset történetét őrzi, hanem egy meglepő családi szálat is feltár.

A gloucesteri Chorley's Auctioneers árverésén 650 fontért talált gazdára a lap, jócskán felülmúlva a 400–600 fontos becsértéket – írta a Múlt-kor.

A röpirat a 69 éves Dinah Riddiford és a 22 éves John Williams halálának „igaz és részletes beszámolójaként” mutatja be az eseményeket. Mindkettőjüket 1816. szeptember 7-én végezték ki a gloucesteri börtönben.

A bíróság azért ítélte halálra őket, mert több házba betörtek, és különféle tárgyakat, köztük ruhákat, szalonnát és egy rézüstöt loptak el.

A korszakban az ilyen bűncselekményekért gyakran járt halálbüntetés, a kivégzések pedig nyilvános, elrettentésnek szánt események voltak.

A 19. század elején a kivégzésekhez gyakran kapcsolódtak röpiratok, amelyekben ismertették a bűncselekmény részleteit és az elítéltek sorsát.

A szóban forgó dokumentumot valószínűleg a kivégzés napján osztogatták a nézők között, hogy figyelmeztessék őket a bűn következményeire. Werner Freundel, a Chorley's Auctioneers munkatársa szerint az ilyen kiadványokat rendszerint az esküdtszéki tárgyalások idején nyomtatták.

Freundel elmondta, hogy a röpiratok nagyon olcsó papírra készültek, ezért kevés példány maradt fenn belőlük.

„Nagyon olcsó papírra nyomtatták őket, és időnként néhány fillérért eladták azoknak, akik haza akarták vinni és felolvasni a tágabb családnak” – mondta. Hozzátette, éppen a gyenge minőség teszi különösen ritkává, ha egy ilyen dokumentum fennmarad.

Via BBC


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
„1956 nem ismétlődhet meg” – Gorbacsov egyetlen mondata pecsételte meg a magyarországi szovjet hadsereg sorsát
A szovjet pártfőtitkár 1989 tavaszán Németh Miklósnak ígérte meg, hogy a Szovjetunió nem avatkozik be. Ez a garancia nyitotta meg az utat a csapatkivonásról szóló tárgyalások előtt.


Ma, márciusi 12.-én, pontosan 36 éve csikordultak meg a vagonok kerekei a Veszprém megyei Hajmáskér vasútállomásán, hogy elindítsanak egy olyan folyamatot, amelyre a magyar társadalom évtizedek óta várt. A laktanya kerítésénél bámészkodó helyiek, a fémcsikorgás, a gázolajszag és a katonai járművek hangja egy korszak lezárásának kézzelfogható pillanatát jelentették. Látványosan és visszavonhatatlanul megkezdődött a szovjet csapatok kivonulása Magyarországról.

A jelenet mögött azonban egy több mint négy évtizedes, súlyos gazdasági, társadalmi és politikai terhekkel teli történet húzódott meg, amely megváltoztatta az ország arculatát, és amelynek nyomait a mai napig magunkon viseljük.

A történet gyökerei a második világháború végéig nyúlnak vissza. A Vörös Hadsereg csapatai az 1944-es és 1945-ös hadműveletek során szorították ki a német és nyilas erőket az ország területéről, ám a fegyvernyugvást követően a katonai jelenlétük egyáltalán nem szűnt meg. Ezt előbb az 1947-es párizsi békeszerződés szabályozta, amely a szovjeteknek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való összeköttetés fenntartásához engedett csapatokat Magyarországon tartani. Miután Ausztria 1955-ben visszanyerte függetlenségét, és még ugyanabban az évben deklarálta állandó semlegességét, ez a jogalap kiüresedett. A szovjet katonai jelenlétre a Varsói Szerződés biztosított új hivatkozási alapot. A legfontosabb jogi keretet végül az 1957. május 27-én aláírt szovjet–magyar kormányközi megállapodás rögzítette.

Ez a dokumentum rendkívül egyoldalú feltételeket teremtett: semmilyen létszámkorlátot vagy időbeli határt nem szabott meg a csapatok állomásozására.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a szovjet erők helyzete és befolyása de facto megerősödött. Bár a forradalom napjaiban, október végén taktikai okokból megkezdték egy ideiglenes kivonulás előkészítését, a november eleji, elsöprő erejű katonai beavatkozás egyértelművé tette, hogy az „ideiglenes” szó a hivatalos kommunikációban csupán egy végtelenített időszakot takar.

A forradalmat követő évtizedekben a szovjet katonai vezetés egy sajátos, zárt világot épített ki Magyarországon. A Déli Hadseregcsoport helyőrségeit szándékosan elrejtették a lakott területektől és a civil tekintetek elől. A laktanyák valóságos városokként működtek a városokban, saját bolthálózattal, kulturális intézményekkel, sportlétesítményekkel és mozikkal. A csapatmozgásokat szigorúan szervezett konvojokban hajtották végre, a mindennapi fegyelem pedig azt a célt szolgálta, hogy a megszállás ténye ne képezze a hétköznapok folyamatos, feltűnő és provokatív látványát. A katonák és a tisztek családjai egy izolált buborékban élték az életüket, elzárva a magyar társadalomtól.

Ez az elszigeteltség azonban a gyakorlatban sosem lehetett teljes. A laktanyák működtetéséhez szükség volt a helyi munkaerőre.

Magyar civilek százai dolgoztak a falakon belül fűtőként, raktárosként, kertészként vagy karbantartóként.

Ezek a munkakapcsolatok hozták létre azokat az apró, informális csatornákat, amelyeken keresztül a két világ érintkezni tudott egymással. Ahol pedig emberek találkoznak és hiánygazdaság uralkodik, ott elkerülhetetlenül megjelenik a kereskedelem is. A szovjet–civil érintkezés legéletszerűbb és legkiterjedtebb terepe a feketepiac és a cserekereskedelem lett. A laktanyák környékén élő lakosság gyorsan felismerte a kínálkozó gazdasági lehetőségeket. A kerítések tövében, az erdőszéleken és a hátsó utakon folyamatosan zajlottak az üzletkötések.

A magyarok házi pálinkát, friss élelmiszert, zöldséget és különböző szolgáltatásokat kínáltak, cserébe pedig katonai ruházatot, felszerelési tárgyakat és legfőképpen üzemanyagot kaptak.

A gázolaj valóságos keményvalutaként funkcionált ebben a szürkegazdaságban. A katonák a hatalmas katonai gépezet készleteiből csapolták le az üzemanyagot, amelynek feketepiaci árfolyama egész települések mikrogazdaságát határozta meg.

Ugyanakkor a szovjet katonai jelenlét makrogazdasági szinten jelentős terhet rótt a magyar államra. Az ország energiaellátása szinte teljes egészében a szovjet importtól függött, és a Magyarországon állomásozó, hatalmas létszámú haderő ellátása is a hazai infrastruktúrát terhelte.

Elemzések sora mutat rá, hogy ez a kényszerű logisztikai és gazdasági kiszolgálás jelentősen hozzájárult az államadósság drasztikus növekedéséhez az 1980-as évekre.

A zárt laktanyavilág és a civil szféra találkozása nem korlátozódott csupán a békés cserekereskedelemre. Az összezártság, a szigorú fegyelem és az alkohol gyakran vezetett súlyos konfliktusokhoz. A legtragikusabb esetek közé tartozott az a hajmáskéri eset, amikor

egy szovjet katona egy helyi kocsmai vita után harckocsival tért vissza a helyszínre, és halálos gázolást okozott.

Az ilyen és ehhez hasonló bűnügyek esetében a magyar hatóságok tehetetlenek voltak. A legsúlyosabb ügyekben kizárólag a szovjet katonai bíróság járt el, a magyar igazságszolgáltatásnak semmilyen joghatósága nem volt a megszálló erők tagjai felett, ami folyamatos feszültséget generált a lakosságban.

A változást a moszkvai nagypolitika indította el. Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár 1988. december 7-én az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűlésén bejelentette a kelet-európai szovjet haderő jelentős csökkentését. Ez a beszéd nyitotta meg a kaput a tényleges csapatkivonások előtt. Az első fecske a kiskunhalasi harckocsi gárdaosztály volt, amely már 1989. április 25-én elhagyta az országot. A folyamat jogi és diplomáciai mederbe terelése 1990. február 1-jén kezdődött meg Budapesten, ahol a magyar delegációt Somogyi Ferenc, a szovjet felet pedig Ivan Aboimov vezette. A feszített tempójú tárgyalások eredményeként 1990. március 10-én Moszkvában Horn Gyula magyar és Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszter kézjegyével látta el a teljes csapatkivonásról szóló kormányközi egyezményt.

A dokumentum 1991. június 30-át jelölte meg a művelet végső határidejeként. Ezt a politikai aktust követte alig negyvennyolc órával később a hajmáskéri szerelvények elindulása.

A kivonulás logisztikai lebonyolítása gigantikus, a modern magyar történelemben példátlan művelet volt. Tizenöt hónap leforgása alatt mintegy ezerötszáz szerelvény, nagyjából harmincötezer vasúti kocsi mozgatta meg a hadsereget és annak teljes felszerelését. A művelet során a Magyar Államvasutak is óriási feladatot kapott, amelyért mintegy egymilliárd forint árbevételhez jutott. A legkritikusabb pontokat a mándoki és tornyospálcai átrakóállomások jelentették, ahol a magyar, normál nyomtávú kocsikról a szélesebb szovjet nyomtávra kellett átrakodni a hatalmas súlyokat. A számok önmagukért beszélnek, és jól érzékeltetik a megszállás valódi méreteit.

A kivonulás során összesen 100 380 szovjet állampolgár hagyta el Magyarországot. Ebből a tömegből 44 668 fő volt a tényleges katona, 32 007 a családtag és 18 673 a polgári alkalmazott.

A személyi állomány mellett a haditechnika mennyisége is rendkívüli volt. A vonatok 27 146 darab haditechnikai eszközt szállítottak el, köztük 860 harckocsit, 2269 egyéb lánctalpas járművet, 196 rakétaindítót és 622 tüzérségi fegyvert. A teljes megmozgatott anyagmennyiség elérte az 560 912 tonnát.

Az utolsó szovjet katonavonat 1991. június 16-án lépte át a magyar határt. Néhány nappal később, 1991. június 19-én, pontosan 15 óra 1 perckor Viktor Szilov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka civil ruhában, diplomata-útlevéllel hajtott át a záhonyi Tisza-hídon. Ezzel a szimbolikus lépéssel negyvenhét év után először állt elő az a helyzet, hogy nem állomásozott idegen haderő a magyar állam területén.

A távozó hadsereg azonban súlyos, mérgező örökséget hagyott maga után.

A visszakapott épületállomány, köztük a hajmáskéri laktanya és a monarchia korabeli kastélyépület is, drámaian leromlott, sokszor teljesen kifosztott állapotban került a magyar államhoz.

A falakból kitépték a vezetékeket, a mozdítható értékeket elvitték. Ennél is súlyosabb problémát jelentettek a környezeti károk. A budapesti és vidéki bázisokon a kármentesítés során gigantikus méretű talaj- és vízszennyezést tártak fel. Szentendrén, a tankok egykori tisztítóbázisán a talajvíz szennyeződése éveken át visszatérő, súlyos problémát okozott a településnek. A korabeli adatok szerint csak Budapesten több mint egymillió liter szennyezett szénhidrogén-terméket, köztük kerozint, gázolajat és benzint kellett ártalmatlanítani, miközben ötszáznyolcvanhatezer köbméter szennyezett talajvizet szivattyúztak ki és kezeltek a szakemberek.

A legkényesebb titok a nukleáris fegyverek jelenléte volt.

A Bakony sűrűjében, Tótvázsony és Nagyvázsony térségében működött a Duna fedőnevű szigorúan titkos objektum.

A magyar politikai vezetés sokáig hivatalosan nem tudott a szovjet atomtöltetek magyarországi tárolásáról, amelyet csak egy szűk körben ismert, kézzel írott megállapodás tett lehetővé. A titoktartás szintjét jól mutatja Kárpáti Ferenc volt honvédelmi miniszter visszaemlékezése.

„Ezt az egyezményt sem párt-, sem kormányzati szervek nem tárgyalták, csak a legfelsőbb párt- és kormányzati vezetők néhány tagja ismerte és hagyta jóvá.”

A hátrahagyott romok, a környezeti pusztítás és a felépített infrastruktúra értéke hamar pénzügyi vitát robbantott ki a két állam között. A tárgyalások végül egy pragmatikus, úgynevezett nullamegoldással zárultak 1992. november 11-én Budapesten, ahol

Antall József miniszterelnök és Borisz Jelcin orosz elnök megállapodtak abban, hogy a felek kölcsönösen lemondanak az egymással szemben támasztott követeléseikről.

A kivonulás politikai emlékezete a mai napig két markáns, egymással vitatkozó narratívára oszlik a magyar közéletben. A konzervatív, jobboldali emlékezetpolitika a nyílt, bátor szuverenitáskövetelést tartja a folyamat legfontosabb katalizátorának. Ennek csúcspontja Nagy Imre és mártírtársainak 1989. június 16-i újratemetése volt a Hősök terén. Orbán Viktor akkori beszéde történelmi mérföldkőként él a köztudatban. „Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.” Csakhogy ez már javában zajlott a „bátor” beszéd elhangzásakor.

A történészi nézőpont a háttérben zajló, csendes diplomáciai munkát és a geopolitikai realitásokat helyezi előtérbe.

Ők Horn Gyula és Sevardnadze megállapodását, valamint az 1989-es tavaszi moszkvai egyeztetéseket tartják döntőnek.

Németh Miklós egykori miniszterelnök többször is felidézte azt a kulcsfontosságú pillanatot, amikor Mihail Gorbacsov világossá tette a szovjet be nem avatkozás elvét. „Ameddig én ebben a székben ülök, 1956 nem ismétlődhet meg.” A szovjet katonai vezetés a maga részéről egy egyszerű, végrehajtott parancsként tekintett az eseményekre. Ahogy Viktor Szilov altábornagy búcsúüzenetében fogalmazott:

„A szovjet fél az 1990. márciusi egyezményt teljes mértékben végrehajtotta.”

Hajmáskér, ahonnan az első szerelvények elindultak, ma is magán viseli ennek a negyvenhét éves ideiglenes állomásozásnak a sebeit. A település, amely már az Osztrák–Magyar Monarchia idején is hatalmas tüzérségi és páncélos központ volt, a szovjet korszakban élte meg a legzártabb időszakát. A monumentális, kastélyszerű laktanyatömb és az egykori tiszti lakótelep ma nagyrészt üresen, romosan áll, sorsa máig rendezetlen. A letört vakolat, a betört ablakok és a gazdátlan infrastruktúra mementóként emlékeztet arra a rendszerre, amely a fegyverek erejével tartotta fenn magát.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Hirtelen haragú, de meglepően fegyelmezett zseni volt Petőfi Sándor, aki a nagy szerelmet majdnem eldobta egy színésznőért
A költő egy rövid, de heves románc után vette feleségül Szendrey Júliát 1847. szeptember 8-án Erdődön. A koltói nászúton született meg a Szeptember végén, a magyar szerelmi líra egyik csúcsa.


„Szabadság, szerelem!” – a jól ismert jelszó mögött egy hús-vér ember állt: egy hirtelen haragú, büszke, de a mindennapokban meglepően fegyelmezett és mértéktartó férfi, aki a koltói mézesheteken a magyar szerelmi líra csúcsait írta meg, és akit a legközelebbi barátok egyszerre láttak tréfára hajló társasági embernek és sértődékeny zseninek.

A nagy szerelem íve 1846-ban indult, amikor a költő megismerte Szendrey Júliát Nagykárolyban. A kapcsolat hamar komolyra fordult, és pontosan a találkozásuk első évfordulóján, 1847. szeptember nyolcadikán megkötötték a házasságot az erdődi várkápolnában.

A papok evangélikus és római katolikus feltételek mellett szentesítették a frigyet, miután a vőlegény nyilatkozatot tett a születendő gyermekek vallásáról.

A pár még aznap Koltóra utazott gróf Teleki Sándor kastélyába, ahol a nászút hetei alatt megszületett többek között a Szeptember végén című vers is, amelynek kézirata fennmaradt.

Szendrey Júlia jegygyűrűje szintén megmaradt, a belső felébe gravírozva ma is jól látszik a házasságkötés dátuma.

A boldog hetek mögött azonban egy rendkívül tudatos, puritán életvitelű alkotó állt, akiről barátja és egy ideig lakótársa, Jókai Mór rajzolta meg a leghitelesebb portrét. „Bármily úri háznál csak veres bort ivott, csak magyar bort, de nagyon mértékletesen.” – írta Az én életem regénye című memoárjában.

Jókai szerint a fizikai vitalitása is lenyűgöző volt, egy álló helyéből fel tudott ugrani bármilyen magas asztalra.

A költő kerülte az adósságokat, jó gazdaként bánt a pénzével, a többletet pedig a szülei támogatására fordította.

Bár a verseit kiválóan és átéléssel szavalta, a mindennapokban megválogatta, mikor enged fel: „Lehetett vele tréfálni: máskor nem igen.”

A fegyelmezett munkaritmus mellett a baráti háló jelentette a legnagyobb megtartó erőt a házaspár számára. Arany János levelei tele vannak játékos csipkelődéssel és szeretettel, ami a forradalmi időkben is oldotta a feszültséget. Arany egy 1848-as levelében így invitálta barátját: „Az ördög és minden szentei vigyenek el, ha holnap szüretre hozzám nem jössz.”

A Júliával kötött házasságot megelőzték más, kevésbé sikeres vonzalmak is.

Az első komoly érzelem Csapó Etelkéhez fűzte, akinek korai halála mély nyomot hagyott a költőben.

Vachott Sándorné visszaemlékezése szerint a lány rajongott a lánglelkű ifjúért, aki ekkor kezdett életében először komolyan szerelmes lenni. Később Mednyánszky Berta iránt táplált rövid, kölcsönös rokonszenvet, de a leánykérést elutasították.

A leghevesebb epizód Prielle Kornélia színésznőhöz kötötte, a rövid románc majdnem eljegyzéssel végződött, de a költő végül visszatért Júliához.

A családalapítás már a forradalom árnyékában történt, közös gyermekük, Petőfi Zoltán 1848. december tizenötödikén született meg Debrecenben.

A segesvári, pontosabban fehéregyházi csata után a költő eltűnt, ami megpecsételte Júlia sorsát.

Az özvegy a gyászév lejárta előtt, 1850 júliusában titokban hozzáment Horvát Árpádhoz, amiért a közvélemény és a sajtó kíméletlenül elmarasztalta.

Júlia utolsó vallomása azonban súlyos házastársi szenvedésről tanúskodik; későbbi férjéről így írt: „Ki sohasem akart bennem mást tekinteni, mint durva érzékeinek alárendelt vak eszközt.”

Egyetlen hiteles dagerrotípia maradt fenn róla, amely mentes minden későbbi idealizálástól.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk