Így zajlottak az 50-es évek budapesti kitelepítései – a pártállami diktatúra embertelen akciói
Bár a pártállam a fővárosi volt arisztokráciát szembe akarta állítani a vidéki módos parasztsággal, terve mégsem sikerült, ugyanis az emberek inkább szolidárisak voltak egymással, mintsem ellenségesek. Köbel Szilvia, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) tudományos főmunkatársa a Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközség és a Budapest-Kelenföldi Evangélikus Egyházközség kitelepítési jegyzékeit kutatva a Honukban otthontalanok konferenciakötetbe írt tanulmányában mutatta be a pártállami rendszer embertelen és egyházellenes tevékenységét.
A tudományos főmunkatárssal a budapesti kitelepítésről, az egyházvezetésről, egyéni sorsokról és a pártállami diktatúra hatásairól is beszélgetett Galambos Ádám, az evangelikus.hu munkatársa.
– A budapesti kitelepítésekről viszonylag keveset beszélünk. Hol tart most a kutatás?
– Az 1951. évi budapesti kitelepítésekről mostanában már egyre többet lehet tudni, de tény, hogy csak 2012-ben kezdődött meg az ÁBTL-ben elhelyezett levéltári iratok alapján a szisztematikus feldolgozásuk. Valószínűleg azért sem került annyira az érdeklődés középpontjába, mert a kitelepítéseknek van egy nagyon tágan értelmezhető fogalma. A nyugati határvidékről az ország belsejébe már 1949–50-ben is voltak kitelepítések. A szerzetesrendek működési engedélyeinek megvonása is több lépcsőben történt meg. Inkább ezekre vagy a lakosságcserére, internálásokra fókuszált az eddigi kutatás. A budapesti kitelepítések teljes feldolgozása még nagy adóssága a történelemtudománynak.
– A Honukban otthontalanok című tanulmánykötetben a Budapest-Fasori Evangélikus Egyházközség és a Budapest-Kelenföldi Evangélikus Egyházközség kitelepített gyülekezeti tagjainak életét mutatod be. Hogyan került elő az összesen több mint százhúsz nevet tartalmazó jegyzék?
– Akkortájt kerültem az ÁBTL-be dolgozni mint tudományos főmunkatárs, amikor kezdődött a levéltárban a kitelepítések feldolgozása, szisztematikusabb feltárása. Mivel a fő kutatási témám a pártállami időkre fókuszálva az állam és az egyház kapcsolata és a lelkiismereti és vallásszabadság, ezért engem kezdettől fogva az foglalkoztatott, hogy vajon milyen egyházi vonatkozásai vannak a budapesti kitelepítéseknek. Mirák Katalinnal, az evangélikus egyház tényfeltáró bizottságának kutatójával nagyon sok közös kutatásunk, szakmai együttműködésünk volt. Ő említette, hogy a kelenföldi és a fasori gyülekezetnek van olyan jegyzéke a kitelepítettekről, amit az egyházközségek a kitelepítés idején állítottak össze.
– Az 1951-es fővárosi kitelepítések egyik egyházi vonatkozású előzménye, hogy addigra már megszülettek az állam és egyház közötti egyezmények…
– 1948-ban a magyar állam megkötötte a megállapodásokat a protestáns egyházakkal és az izraelita felekezettel, majd 1950-ben a katolikus egyházzal is. Ekkorra kialakult ugyan egy status quo, és bizonyos értelemben az egyházak a pártállam szövetségesei lettek, de a politikai vezetés továbbra is ellenségként tekintett a felekezetekre.
– A kitelepítési indokok között fel volt tüntetve az egyházhoz tartozás is?
– A kitelepítési indokok a Horthy-korszakban vagy a háború alatt betöltött funkciókat jelöltek, elsősorban katonai tisztséget betöltőket, gyárosokat, arisztokratákat érintettek.
Amikor a kitelepítés elkezdődött, hivatalos indokként nem volt megjelölve, hogy egyházi vezetőket vagy vallásos embereket is kitelepítenek.
1949-ben közjogilag szétválasztották az államot és az egyházat, ettől kezdve tilos volt hivatalos iratokon feltüntetni bárki vallási hovatartozását. Ezért is nagyon nehéz feltárni az összefüggéseket, mert magukban a hivatalos, belügyminisztériumi (BM) kitelepítési anyagokból nem derül ki, inkább csak szórványosan található arra utalás, hogy valamilyen vallási kötődése volt az illető személynek, esetleg alkalmazásban állt valamelyik egyháznál, vagy az anyagokhoz csatolt levelekből, iratokból megtudhatunk valamit.
– „Mit tehettek és mit tettek az egyházvezetők a pártállam legvérmesebb egyházüldöző időszakában a kitelepített hívekért?” – olvasható a kérdés Mirák Katalin tanulmányában. A válasz abból a szempontból sem egyszerű, amiért ugyanebben a tanulmányban többek között azt olvassuk, hogy Vető Lajos püspök 1948-tól, míg Dezséri László püspök 1950-től „a pártállam megbízható partnerei” voltak…
– Ennek a vizsgálatához meglátásom szerint különbséget kell tenni az akkor szolgálatban levő lelkészeknek az eltávolítása és a gyülekezet világi tagjait érintő kitelepítettek között. Dacára az ellenséges egyházpolitikának, a pártállam ügyelt a vallásszabadság látszatára, így a lelkészeket nem lehetett állami úton hivatalosan kitelepíteni. Ez alól talán egyedüli kivétel Kendeh György evangélikus lelkész kitelepítése, bár ő már úgy kapta meg a kitelepítési véghatározatot, mint „volt internált népellenes pap”. Kendeh Györgyöt ugyanis a határozat előtt néhány nappal elbocsátották lelkészi állásából. Visszaemlékezése alapján úgy tudjuk, hogy a kitelepítését megelőzően gépkezelőként dolgozott.
A nemkívánatos lelkészekkel szemben ekkorra már az volt a narratíva, hogy őket az egyházi vezetőknek kell eltávolítani a fővárosból.
fotók: Magyari Márton
– Általában kik tartoztak a nemkívánatos lelkészek sorába?
– Akik túlságosan sokat foglalkoztak a gyülekezettel, a fiatalokkal, akik segélyezték az addigra már kitelepített családokat, vagy nem tartották magukat a kormánnyal megkötött egyezményekhez.
Az a budapesti lelkész, aki fiatalokkal szeretett volna foglalkozni, vagy folytatta az ifjúsági munkáját, vagy túl sokan jelentkeztek nála hittanra, már nemkívánatos személy volt. Ilyenkor a BM, majd 1951-től az Állami Egyházügyi Hivatal az egyházi vezetőt – informálisan – utasította, hogy távolítsa őt el. Így tettek például Dobos Károllyal, a Budapest-Fasori Református Egyházközség lelkészével, akit 1952-ben, Szabó Imre esperest pedig már 1951-ben az alföldi tanyavilágba távolítottak el. Az volt az egyik „bűnük”, hogy változatlanul foglalkoztak a fiatalokkal.
– Mennyire volt az egyházvezetés keze megkötve abban, hogy a hatalom utasításait végrehajtsa?
– Alapvetően nem lehetett volna sokáig egyházvezető, aki a pártállami utasításoknak ellentmond – annak ellenére igaz ez, hogy az egyházak nem álltak hivatalosan pártirányítás alatt. Az, hogy az egyes esetekben hogyan próbálta valaki a körülményeket befolyásolni, erre Bereczky Albert tevékenységéből említek egy példát: amikor a Zsindely családot kitelepítették, a református püspöknek annyit sikerült elérnie, hogy egy általuk szabadon választott helyre költözhessenek. Bereczky megpróbálta megmenteni Zsindelyék Istenhegyi úton lévő villáját is – ahol a család a háború alatt zsidókat bújtatott, majd a háború után bibliakört is tartottak –, az ingatlant a kitelepítés előtt már átíratták a református egyház nevére, de végül az egyház sem tudta az ingatlant megtartani, mert később az ÁVO költözött oda.
– Tanulmányodban több életutat is bemutatsz, többek között itt olvashatunk Vladár Gábor volt igazságügyi miniszter, kúriai bíró, evangélikus egyházkerületi felügyelő életéről is. Őt Tomor községbe telepítették ki. Érdekesség, hogy 1939-ben ő volt az egyik előkészítője annak a honvédelmi törvénynek, melyet a pártállam önkényesen átértelmezett és ellene is felhasznált...
– Vladár Gábor és más gyülekezeti tagok kitelepítése – akik nem az egyházi személy kategóriába estek – a BM véghatározata alapján történt. Vladár megírta a visszaemlékezéseit, ami számunkra nagyon gazdag forrásként szolgál. A kitelepítési években levelezésben állt Boleratzky Lóránddal. Ezekből a levelekből is nagyon sok megmaradt. A visszaemlékezésből kiderül, hogy az 1939-es törvénnyel kapcsolatban még a háború előtt Vladár óva intett attól, hogy ne maradjon kiskapu arra, hogy ezt a törvényt békeidőben is a nemkívánatos személyek eltávolítására alkalmazhassák. A kitelepítési rendeleteket – amikre később a BM-véghatározat hivatkozott – az 1939. évi II. törvénynek a kitiltásra vonatkozó szakasza alapozta meg. A sors kegyetlen fintora, hogy Vladár Gábort is ez alapján telepítették ki.
– Tóth Péter kétszeres olimpiai bajnok vívó élete is drámai fordulatot vett a kitelepítéssel, de nála a véghatározati döntést mégis visszavonták. Mi vezetett ehhez a szinte egyedi esethez?
– Nagyon ritka volt, hogy végül valakit mentesítettek a kitelepítés alól. Az esetek túlnyomó részében a kitelepítési dokumentumokban azt olvassuk, hogy hiába hivatkoztak súlyos betegségre, félreértésre, sőt sokan nem is tartoztak azokba a kategóriákba, amiket hivatalos indokként ellenük megjelöltek, mindez nem számított. Többen eredménytelenül hivatkoztak arra, hogy ők tényleg a demokráciát szeretnék felépíteni, és együttműködnek a rendszerrel, az esetek nagy százalékában nemleges volt a válasz. Tóth Péter esete azt mutatja, hogy valami nagyon magas párt- és államérdek kellett ahhoz, hogy a mentesítés megtörténjen.
Ez esetben a helsinki olimpiára való készülés volt a kivétel oka. A hatalomnak érdeke volt, hogy jó színben tűnjön fel, fel tudjon mutatni eredményeket.
Ez megalapozta azt, hogy Tóth Pétert mentesítették a kitelepítés alól, visszatérhetett a fővárosba, és részt vehetett az olimpiai csapat felkészítésében. Érdekesség, hogy az eddigi olimpiákon a legeredményesebben a helsinki olimpián szerepelt a magyar csapat.
– Erdész Ádám tanulmányában arról is olvashatunk, hogy a kitelepítéssel a pártállam elsősorban a budapesti felső középosztályt és a módos parasztságot sújtotta, sőt a törekvés az volt, hogy őket szembeállítsa egymással…
– A hatalomnak az volt a célja, hogy a kitelepítéssel egyszerre üssenek rajta a budapesti nemkívánatos „elemeken”, és csapást mérjenek a vidéki kulákságra.
Utóbbiakat arra kötelezték, hogy befogadják a Budapestről kitelepített családokat. Várniuk kellett őket a megadott időben a vasútállomáson. A feljegyzésekből, visszaemlékezésekből tudjuk, hogy pont az ellenkezőjét érte el a hatalom: a közös sors, az üldözöttség inkább egymás iránti szolidaritást eredményezett. Nemcsak a kulákok váltak segítőkké, hanem az alföldi gyülekezetek is bekapcsolódtak a segélyezésbe. Ez abban az időben egyáltalán nem volt veszélytelen.
Megindító sokak együttérzése, az, hogy meg tudták mutatni, hogy minden veszéllyel dacolva segítik egymást.
– A fasori és a kelenföldi evangélikus gyülekezet is egy ideig igyekezett élelmiszerrel is segíteni azokon, akiket az egyházközségükből kitelepítettek. Ezt aztán az állam felfedezte, és korlátozta a csomagok küldését. Milyen határozattal szüntették be a segélyezést?
– Nem tudunk olyan rendeletről, hogy tilos volt állampolgároknak egymással kapcsolatba lépni. Egyetlen egy dologra tudtak hivatkozni: hogy a kitiltás azt jelentette, hogy a kitelepített nem hagyhatja el az adott település vagy körzet közigazgatási határát.
– Mennyire álltak a kitelepített személyek megfigyelés alatt?
– Kényszerlakhelyükön rendszeresen jelentkezniük kellett a tanácsnál. A titkosszolgálat és a besúgók révén pedig lényegében folyamatosan megfigyelték őket, még a hatvanas években is születtek róluk jelentések.
– A kutatási eredmények mit mutatnak, milyen szervezeti változást eredményezett az, hogy a fasori és a kelenföldi evangélikus egyházközségekből több mint százhúsz, többnyire egyházi nem lelkészi tisztséget betöltő gyülekezeti tagot kitelepítettek?
– Ezt egy hosszabb kutatás eredményeként lehetne feltárni és bemutatni. Nagy segítség, hogy a kelenföldi gyülekezeti jegyzék nemcsak azt tünteti fel, hogy hova telepítették ki a családot, hanem azt is, hogy a gyülekezeten belül milyen tisztséget töltött be az illető személy. Ebből már képet kapunk arról, hogy a gyülekezet milyen rétege mennyiben volt érintett a kitelepítésben. A fasori jegyzékből ez nem derül ki, a gyülekezeti jegyzőkönyvekből viszont minden bizonnyal visszakereshető. Úgy gondolom, hogy mindenképpen törekedni kell ennek a megismerésére, mert a kitelepítés alapjaiban változtathatta meg a gyülekezet struktúráját.
– Sztálin halála után feloldották a kitelepítést. Ez milyen változást eredményezett?
– A kitelepített családok nagyon sokáig ezt követően sem jöhettek vissza Budapestre, erre csak 1956 után lett lehetőségük. A korábbi ingatlanjaikat azonban akkor sem kapták vissza. Így, ha vissza is kerültek a fővárosba, már nem biztos, hogy ugyanabba a gyülekezetbe jártak a későbbiekben. A történeteket ezért egyenként kell majd végigkövetni, hogy kialakuljon a későbbi gyülekezeti kötődésről is a képünk. Voltak, akik vidéken maradtak, többen a kitelepítés alatt elhunytak. Vladár Gábor például a kitelepítés előtt a budavári gyülekezetnek volt a tagja, de amikor a kitelepítésből eljöhettek, akkor először nem a fővárosba, hanem Biatorbágyra költöztek, mert gyermekkorát ott töltötte, és ott volt olyan ingatlan – egy pince –, amibe beköltözhettek. Csak később tudtak visszajönni Budapestre.
– A budapesti egyházi kitelepítések monografikus feldolgozása még nem történt meg. Mikorra várható, hogy valóban átfogó képet kapjunk közelmúltunk e nehéz időszakáról?
– A Honukban otthontalanok című kötettel kevés adósságot sikerült leróni, még mindig maradt bőven feltárni-, illetve feldolgoznivaló. Az evangélikus egyházhoz köthetően már sok anyagot összegyűjtöttünk, és Mirák Katalinnal tervbe vettük, hogy keresünk további forrásokat hozzá, hogy egy monográfiában feldolgozzuk. Nem tudom megmondani, hogy ez mikorra várható, de azt – elsősorban a magam nevében – megígérhetem, hogy nem kerül le a kutatási „napirendről”.
Forrás: evangelikus.hu
