A középkorban a szenvedést az emberi állapot természetes részének tekintették, és orvosi utasítások helyett betegség esetén imádságot írtak elő. Bár az egyház szerint a betegségek a bűn következményei, a betegekkel való törődés a keresztényi szeretet egyik megnyilvánulásának minősült. Így aztán
a legtöbb kórházat, ispotályt az egyház működtette. Ehhez társultak még a keresztes háborúk idején a lovagrendek által alapított katonai kórházak.
A 13. századig Nyugat-Európában mintegy 19 ezer kórházat alapítottak, de nagy részük csak ételt, fedelet és imádkozási lehetőséget nyújtott a zarándokoknak, öregeknek, szegényeknek és persze a betegeknek.
Ennek ellenére azért
működtek világi orvosok, népi gyógymódot alkalmazó füvesemberek/asszonyok és mágusok, akik komoly versenytársai voltak az orvos-szerzeteseknek.
A 11-12. századtól egyre több helyen kötötték engedélyhez az orvosi működést. Sorra nyíltak az egyetemeken az orvosi karok, ahol a képzés 4-5 évig tartott. A képzés persze továbbra is a Galenus-féle testnedvek egyensúlyán alapult.
A korabeli orvos, amikor először kereste fel a betegét, alaposan megfigyelte annak általános állapotát, meghallgatta a panaszait, megvizsgálta a pulzusát, vizeletét.
A vizeletvizsgálat volt a leggyakoribb módszere a diagnózis megállapításának - 29 szempontból kellett megfigyelni - és a vizeletgyűjtő edény lett az orvos szimbóluma.
Sok középkori kezelési módszer (köpölyözés, érvágás, gyógyszerek és diéta) római eredetű volt, de sokkal pontosabban kidolgozva, és a beavatkozásokat rituális tevékenységek kísérték.
A 13. századtól kezdve bizonyos eljárások (metszések, törések ellátása) a kezelő orvostól átkerült a borbélyok, sebészek kezébe, akik nem részesültek orvosi képzésben, csupán mesteremberek voltak, és a céh által előírt tanulóidő után kezdhettek dolgozni. Csak nagyon kevés sebész vállalkozott nehezebb műtétre, ők is csak akkor, ha életmentő beavatkozásról volt szó (például hólyagkő eltávolítás).
Próbálkoztak ugyan a fájdalom csökkentésével, például ópiummal vagy mandragorával átitatott szivacsot tettek a szájra vagy orra, de a korabeli ábrázolások azt mutatják, hogy egy-egy kezelés során négyen-öten fogták le a szerencsétlen beteget. Végszükség esetén eszméletlenre itatták a pácienst.
A történelemkönyvek mindig csak a nagy csatákról, háborúkról és a híres emberek tetteiről szólnak. Pedig az elmúlt korok hétköznapi élete legalább ilyen érdekes. Ez a blog arról szól, ami a történelemkönyvekből kimaradt.
Orvosnak lenni nem mindig jelentett magas társadalmi presztízst. Az ókori Rómában nem egyszer rabszolgák végezték ezt a munkát, és a megbecsültségükről sírkövek árulkodnak:"Gyilkos orvosok seregének köszönhetem halálom". Ennek ellenére, amikor valakinek komoly baja támadt, bizony felkereste a korabeli doktorokat, és megpróbálta kezeltetni magát. De vajon milyen szinten állt az orvostudomány az ókorban és a középkorban?
Testnedvek és gyógyító szentélyek
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
1800 éves ábrázolás került elő Jézusról, amin teljesen máshogy nézett ki, mint eddig tudtuk
Egy oxigéntől elzárt föld alatti sírkamrának köszönhetően maradt fenn szinte tökéletes állapotban a 3. századi falfestmény. A felfedezés egy régészeti leletsorozat része, amely alapjaiban rengeti meg a vallás korai terjedéséről alkotott elképzeléseket.
Egy 3. századi, oxigéntől elzárt sírkamra falán találták meg a valaha volt egyik legjobb állapotban fennmaradt korai Jézus-ábrázolást, ami egy sor más, az elmúlt években előkerült lelettel együtt teljesen új megvilágításba helyezi a kereszténység korai történetét. Az izniki (ókori Nikaia) föld alatti családi sírban felfedezett, Jó Pásztorként ábrázolt Krisztus-freskó pigmentjei szinte tökéletesen megőrizték eredeti állapotukat – írta a The Independent.
A felfedezés egy nagyobb régészeti hullám része, amely az elmúlt két évben söpört végig Anatólián. Laodiceában egy ritka, 4. századi domus ecclesiae került elő: egy magánházból kialakított keresztény istentiszteleti hely. A mai İzmirben, az ókori Szmirna agoráján egy római kori bevásárlóközpont falán 2. századi, kódolt keresztény üzenetekre bukkantak: az egyik egy keresztrejtvényszerűen elrendezett „Logosz” — vagyis Ige — felirat, egy másik pedig a „800” számkód, amely a görög betűk számértéke alapján a „hit” és az „Úr” szavakra utal.
A képen egy szakáll nélküli, rövid hajú, előkelő római ruhát viselő fiatal férfi látható, akinek arcvonásai, ruhájának redői és a vállán cipelt kos is élesen kivehető.
Pergamonban a kutatók azonosították azt a 25 ezer fő befogadására is alkalmas amfiteátrumot, ahol a 2. században keresztényeket végezhettek ki, és itt találtak rá a Szent György-kultusz egyik legkorábbi tárgyi bizonyítékára, egy 5. századi zarándokkulacsra is.
Mindeközben Epheszoszban egy teljes, a 614-es évek körüli tűzvészben leégett, de a hamu alatt „Pompeji-szerűen” konzerválódott kora bizánci üzletnegyedet tártak fel, benne többek között egy zarándok-emléktárgyakat árusító bolttal.
A leletek sokasága segít megérteni, miért éppen Anatólia vált a korai kereszténység egyik központjává. A Római Birodalomban az élő császárok isteni tisztelete, a császárkultusz éppen Pergamonban vert gyökeret, ahol már időszámításunk előtt 29-ben templomot emeltek Augustus tiszteletére.
Nem véletlen, hogy a Jelenések könyve ezt a helyet „a Sátán trónjának” nevezi, a császárt pedig a „Fenevadnak”, akinek száma a 666.
A régészet legújabb eredményei, köztük a Sagalassosban talált hatalmas, 4,5 méteres császárszobrok is azt bizonyítják, hogy ez a kultusz rendkívül látványos és erőteljes volt, amellyel szemben a kereszténység egy markáns alternatívát kínált.
Az új felfedezések tudományos vitákat is lángra gyújtottak a kereszténység gyors terjedésének okairól. A legújabb elméletek szerint a – korábban hittnél valószínűleg kisebb léptékű – üldözések és a vértanúság kultusza paradox módon erősítette a közösségeket. Emellett a korai keresztények szociális hálója, a járványok idején nyújtott segítségük, valamint az újszülöttek kitételének és megölésének elutasítása is hozzájárulhatott a sikerükhöz: egyes elméletek szerint ez különösen a lánycsecsemők túlélési esélyeit javította, és hosszabb távon demográfiai előnyt adott a keresztény közösségeknek.
„Anatólia – a mai Törökország – sok tekintetben a korai kereszténység bölcsője volt.”
A korai kereszténység egyik vezető szaktekintélye, Candida Moss, a Birminghami Egyetem professzora szerint a leletek jelentősége vitathatatlan. A szakértő kifejtette, hogy a régió, amelyet Péter és Pál apostolok is bejártak, kulcsfontosságú a vallás korai történetében, és nem szabad elfelejteni, hogy
a birodalom központját is Konstantinápolyba, a mai Isztambulba helyezték át, amikor a kereszténység államvallássá vált.
A feltárások Törökország egész területén folytatódnak, és a kutatók szerint az izniki nekropolisz, a pergamoni amfiteátrum vagy az epheszoszi üzletnegyed további vizsgálata még számos titkot tárhat fel az emberiség történetének egyik legfontosabb korszakáról.
Egy 3. századi, oxigéntől elzárt sírkamra falán találták meg a valaha volt egyik legjobb állapotban fennmaradt korai Jézus-ábrázolást, ami egy sor más, az elmúlt években előkerült lelettel együtt teljesen új megvilágításba helyezi a kereszténység korai történetét. Az izniki (ókori Nikaia) föld alatti családi sírban felfedezett, Jó Pásztorként ábrázolt Krisztus-freskó pigmentjei szinte tökéletesen megőrizték eredeti állapotukat – írta a The Independent.
A felfedezés egy nagyobb régészeti hullám része, amely az elmúlt két évben söpört végig Anatólián. Laodiceában egy ritka, 4. századi domus ecclesiae került elő: egy magánházból kialakított keresztény istentiszteleti hely. A mai İzmirben, az ókori Szmirna agoráján egy római kori bevásárlóközpont falán 2. századi, kódolt keresztény üzenetekre bukkantak: az egyik egy keresztrejtvényszerűen elrendezett „Logosz” — vagyis Ige — felirat, egy másik pedig a „800” számkód, amely a görög betűk számértéke alapján a „hit” és az „Úr” szavakra utal.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
35 éve hiába várják haza Farkas Helgát – még ma is az eltűntek listáján szerepel
A magyar kriminalisztika egyik legismertebb ügyében az orosházi lány 1991. június 27-én tűnt el. Holtteste soha nem került elő, és bár az ügyben született ítélet, a rendőrség továbbra is eltűntként kezeli.
Éppen harmincöt éve egy dél-alföldi országúton nyoma veszett egy 17 éves lánynak, és a magyar kriminalisztika azóta sem tudja megmondani, mi történt vele. A zsarolók 500 ezer márkát követeltek, a hívások egyszer csak elnémultak, a holttest soha nem került elő. 2026. június 27-én a rendőrség honlapján még mindig eltűnt személyként szerepel Farkas Helga.
Az eltűnés 35. évfordulóján az ügy továbbra is lezáratlan, a lányt a hatóságok jelenleg is eltűntként tartják nyilván. A nyomozás egyik legvalószínűbb verziója szerint Helgát elrabolták, majd megölték, holttestét pedig az Orosháza–Gádoros–Szentes térségében gázolajjal leöntve elégették – írja a beol.hu. Ezt a feltételezést egykori koronatanúi vallomások is erősítették a hatóságok előtt.
A rejtély 1991. június 27-én, egy csütörtöki napon kezdődött, amikor az érettségi ajándékként kapott tűzpiros sportkocsijával Orosházáról Szegedre tartó Farkas Helga sosem ért haza.
Még aznap éjjel csörgött a család telefonja: egy suttogó férfi 500 ezer nyugatnémet márka váltságdíjat követelt, ami akkoriban hatalmas összegnek, nagyjából 22 millió forintnak felelt meg.
A zsaroló három nap alatt 14 alkalommal hívta a szülőket, de június 30-án a kapcsolat megszakadt, a pénz átadására pedig sosem került sor. A lány autóját később az algyői Tisza-hídnál találták meg a rendőrök.
Évekkel később a nyomozók látóterébe került két férfi, Cs. József és J. Benedek. A gyanú szerint ők rabolhatták el a lányt, és a zsaroló telefonok is azért hallgattak el, mert a két férfi tudomást szerzett arról, hogy a rendőrség figyeli őket. Az ügy végül a bíróságon folytatódott, ahol 2000-ben a Legfelsőbb Bíróság közvetett bizonyítékok alapján ítélte el Cs. Józsefet.
A bíróság bűnösnek találta részben Farkas Helga „személyi szabadságának társtettességben való megsértéséért”, amiért jogerősen tíz év szabadságvesztést kapott.
Azt a vádat, hogy a férfi 1995-ben végzett volna társával, J. Benedekkel, nem sikerült bizonyítani. Cs. József az eljárás során mindent tagadott, végül 2006-ban, jó magaviselete miatt szabadult a börtönből. A hírek szerint azóta külföldön kezdett új életet.
Az apa, Farkas Imre, aki 2022-ben elhunyt, a lánya eltűnése után mindent megmozgatott, hogy megtalálja. Magánnyomozókat fogadott, újság- és tévéhirdetésekben üzent az elrablóknak, sőt, a kor egyik legismertebb parafenoménjét, Uri Gellert is felkérte a segítségre.
A magyar emberrablások történetének egyik legrejtélyesebb esetét a sajtó időről időre feleleveníti. A 30. évforduló környékén megjelent cikkek a két gyanúsítottra és a holttest-megsemmisítési verzióra fókuszáltak. Később, 2022-ben egy volt nyomozó interjúban beszélt egy lehetséges olasz maffia-szálról, de ez az elmélet sem hozott áttörést. A legtöbb összefoglaló arra jutott, hogy bár az ügy egyes vádpontokban jogilag lezárult, a legnagyobb kérdés továbbra is megválaszolatlan, miközben a hatóságok nem találták meg Farkas Helga feltételezett gyilkosát.
Éppen harmincöt éve egy dél-alföldi országúton nyoma veszett egy 17 éves lánynak, és a magyar kriminalisztika azóta sem tudja megmondani, mi történt vele. A zsarolók 500 ezer márkát követeltek, a hívások egyszer csak elnémultak, a holttest soha nem került elő. 2026. június 27-én a rendőrség honlapján még mindig eltűnt személyként szerepel Farkas Helga.
Az eltűnés 35. évfordulóján az ügy továbbra is lezáratlan, a lányt a hatóságok jelenleg is eltűntként tartják nyilván. A nyomozás egyik legvalószínűbb verziója szerint Helgát elrabolták, majd megölték, holttestét pedig az Orosháza–Gádoros–Szentes térségében gázolajjal leöntve elégették – írja a beol.hu. Ezt a feltételezést egykori koronatanúi vallomások is erősítették a hatóságok előtt.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Kőpaloták dőltek romba, a vályogkunyhók állva maradtak – egy ősi trükk mentett életeket a legnagyobb magyar földrengésnél Komáromban
A magyar történelem legpusztítóbb, 6,3-as erősségűre becsült földrengése során a paraszti építészet meglepően hatékonynak bizonyult. A rugalmas szerkezetű házak megvédték lakóikat, így a halálos áldozatok száma a pusztítás méretéhez képest alacsony maradt.
Egyetlen reggel elég volt ahhoz, hogy Komárom épületeinek harmada romhalmazzá váljon, a zsámbéki bazilika összeomoljon – és hogy kiderüljön: a szegények vályogházai jobban állták a rengést, mint a polgárok kőpalotái. Magyarország írott történetének legpusztítóbb földrengése 1763. június 28-án rázta meg a Dunántúl északi részét.
A tudósok utólag 6,3-as erősségűre becsülték a földmozgást, amely Komáromban 63 ember halálát okozta és 120-at megsebesített.
A hagyományos leírások szerint az epicentrum Győrtől északkeletre, Komáromtól északnyugatra lehetett, bár újabb kutatások ezt a helyszínt pontosították, és Megyercs térségébe teszik. A rengést annyira kiterjedt területen érezték, hogy még Drezdából és Lipcséből is jelentették.
A katasztrófa sokkal több áldozatot is követelhetett volna, ha a térségben élő parasztok nem egy ősi építészeti technika szerint építkeznek.
Lakóházaik alapanyaga vályog és rugalmas fűzfavessző volt, az egyszerű kunyhók – és azok kéményei – pedig az alap felé fokozatosan szélesedtek. Emiatt a szegényebb rétegek épületei sokkal jobban állták a rengéseket, mint a módosabb polgárok kőházai vagy a bolthajtásos, többszintes paloták.
A Mária Terézia által elrendelt kárfelmérésből nemcsak a pusztítás mértéke, hanem a korabeli társadalom vagyoni viszonyai is kirajzolódnak. A jelentésekből kiderül, hogy
a nagyobb anyagi károk a tehetősebbeket sújtották, hiszen az ő kőépületeikben keletkezett a legtöbb kár.
Ezek a korabeli beszámolók és Karl Friedel festő ábrázolásai segítettek a kutatóknak utólag megbecsülni a rengés erejét.
A komáromi természeti katasztrófa nem egyedi esemény volt a térségben. 1783-ban egy újabb erős rengés mintegy 500 házat döntött romba, majd
a környéken átlagosan húszévente tapasztaltak erősebb földmozgásokat egészen 1850-ig, amikor a föld elcsendesedett.
A földrengés egyik máig látható nyoma a zsámbéki romtemploma, amelynek épülete ekkor omlott össze végleg. A 20. században Kecskeméten, Egerben, Dunaharasztiban és Berhidán is voltak jelentősebb rengések, de a technikai fejlődésnek köszönhetően ezek már kevesebb emberéletet követeltek.
Egyetlen reggel elég volt ahhoz, hogy Komárom épületeinek harmada romhalmazzá váljon, a zsámbéki bazilika összeomoljon – és hogy kiderüljön: a szegények vályogházai jobban állták a rengést, mint a polgárok kőpalotái. Magyarország írott történetének legpusztítóbb földrengése 1763. június 28-án rázta meg a Dunántúl északi részét.
A tudósok utólag 6,3-as erősségűre becsülték a földmozgást, amely Komáromban 63 ember halálát okozta és 120-at megsebesített.
A hagyományos leírások szerint az epicentrum Győrtől északkeletre, Komáromtól északnyugatra lehetett, bár újabb kutatások ezt a helyszínt pontosították, és Megyercs térségébe teszik. A rengést annyira kiterjedt területen érezték, hogy még Drezdából és Lipcséből is jelentették.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Megoldhatták a piramisok legnagyobb rejtélyét: egy új modell megmutatja, hogyan épültek
Vicente Luis Rosell Roig független kutató szerint nem egy, hanem négy rejtett, belső rámpán hordták fel a köveket a Nagy Piramishoz. Az elmélet konkrét javaslatot is tesz arra, hol keressék a fizikai bizonyítékokat a piramis sarkaiban.
Ahhoz, hogy Hufu fáraó 27 éves uralkodása alatt felépüljön a sírhelyéül szolgáló Nagy Piramis, a számítások szerint átlagosan hárompercenként kellett egy-egy, akár 15 tonnás kőtömböt a helyére tenni. A legtöbb eddigi elmélet, mint például egyetlen hatalmas külső vagy belső rámpa használata, elbukik ezen az időkorláton.
Egy friss, a Nature-portfólióhoz tartozó tudományos lapban megjelent tanulmány most egy olyan számítógépes modellel állt elő, amely megmutatja, hogyan oldhatták meg a feladatot.
A titok nyitja négy, a piramis peremébe integrált, spirálisan emelkedő rámpa lehetett, amelyek a fő szerkezet elkészülte után a visszatöltés miatt nem hagytak külső nyomot.
Vicente Luis Rosell Roig független kutató részletes modellje szerint az ókori építők nem egy, hanem négy, a piramis alapjának különböző pontjairól induló, spirális rámpát használtak párhuzamosan. A módszer lényege, hogy a rámpák a piramis szerkezetén belül, annak külső élei mentén haladtak felfelé, így nem kellett hozzájuk külön óriási anyagmennyiséget felhasználni. A fő szerkezet elkészülte után egyszerűen beépítették, feltöltötték őket, eltüntetve a nyomukat.
A szimuláció kimutatta, hogy míg egyetlen rámpával közel fél évszázadba telt volna a munka, a négypályás rendszer már képes volt biztosítani azt a folyamatos anyagáramlást, ami lehetővé tette a 27 éves építési idő tartását.
Az elmélet nemcsak egy légből kapott ötlet, hanem konkrét, ellenőrizhető állításokat is tesz.
A modell szerint a rámpák éles kanyarodása miatt a piramis sarkaiban a kőelemek illesztése vagy a szerkezeti egység eltérő lehet a többi részhez képest.
A tudományos közösség izgalommal fogadta a felvetést, bár a végső szót a jövőbeli terepi kutatások mondhatják ki. Roland Enmarch, a Liverpooli Egyetem egyiptológusa szerint a modell logikus magyarázatot kínál. „Ez egy nagyon érdekes magyarázat a piramis építésére” – nyilatkozta, de jelezte, hogy a bizonyításhoz fizikai adatokra van szükség.
A kutatónak „további bizonyítékokra lesz szükség – többek között olyan szerkezeti rendellenességek még pontosabb feltérképezésére a sarokpontoknál, ahol a rámpa hirtelen irányt váltott volna.”
A másik kulcskérdésre, a hatalmas kőtömegek helyszínre szállítására szintén nemrég érkezett válasz. Egy 2024-es tanulmány geológiai bizonyítékokkal támasztotta alá, hogy az ókori Egyiptom idején a Nílus egyik mára kiszáradt ága, az úgynevezett Ahrámát-ág egészen a gízai plató lábáig folyt. Ez a vízi útvonal lehetővé tette, hogy a többtonnás kőtömböket hajókkal szállítsák a bányáktól szinte közvetlenül az építkezés helyszínére.
Ahhoz, hogy Hufu fáraó 27 éves uralkodása alatt felépüljön a sírhelyéül szolgáló Nagy Piramis, a számítások szerint átlagosan hárompercenként kellett egy-egy, akár 15 tonnás kőtömböt a helyére tenni. A legtöbb eddigi elmélet, mint például egyetlen hatalmas külső vagy belső rámpa használata, elbukik ezen az időkorláton.
Egy friss, a Nature-portfólióhoz tartozó tudományos lapban megjelent tanulmány most egy olyan számítógépes modellel állt elő, amely megmutatja, hogyan oldhatták meg a feladatot.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
