MÚLT
A Rovatból

Amikor a gyermekek még belehaltak a játékba

Gyilkossá válhattak a játékok és játékszerek a középkorban. Sokkal kevésbé vigyáztak a szülők a gyermekekre, mint most.


Még a középkor végén is kész csoda volt, ha tíz megszületett gyermekből legalább öt megérte a felnőttkort és saját családot alapíthatott. Nem csupán a ma már védőoltással megelőzhető és gyógyszerekkel gyógyítható betegségek tizedelték a kicsiket. Otthon és a ház körül is számos veszély leselkedett rájuk.

Sajnos még ma is előfordulnak az alábbiakhoz hasonló esetek (például vízbefúlás), amelyek a felnőttek odafigyelésével könnyűszerrel megelőzhetők lettek volna.

Steve Gunn és Tomasz Gromelski több mint kilencezer, 16. századi halotti anyakönyvi kivonatot nézett át, melyekből kiderült, milyen veszélyekkel néztek szembe a Tudor-korban a gyermekek játék közben. A két kutató a nyilvánosság előtt is beszámol a kutatásairól. Az alábbi fotó az egyik előadásukon készült.

gunnek

Egy a sok megrázó haláleset közül

A hétéves George Lord Dacre 1569. május 17-én vesztette életét. Régóta ismert tény, hogy George-ot szokatlan módon érte a halál: egy fából készült ló zuhant rá Thetfordban. A 16. századi halotti anyakönyvi kivonatban meglepő részletességgel számoltak be az esetről.

Délután két óra lehetett. A kis George a norfolki herceg thetfordi palotájában ebédelt előkelő urak és hölgyek társaságában, majd miután végzett, felderítő útra indult. A ház felső részében lévő galérián egy 140 centiméter magas, közel két méter hosszú, fából készült lovat talált, amely négy falábon állt. A ló túl magas volt ahhoz, hogy a kisfiú a hátára pattanjon, ezért elkezdte piszkálni a faló egyik hátsó lábát tartó vasdarabot. A ló rádőlt a gyermekre, aki azonnal életét vesztette.

A kisfiú halála komoly következményeket vont maga után. Nagybátyja, Leonard magának követelte a Dacre címet és földeket, de a norfolki herceg, George mostohaapja és gyámja valamint testvérei kijátszották. Még abban az évben Leonard csatlakozott az északi lázadáshoz (mely során a katolikus nemesek megpróbálták letaszítani I. Erzsébetet az angol trónról, hogy helyére Máriát, a skótok királynőjét ültessék) és végül száműzetésben halt meg Brüsszelben. Erzsébet királynő szerencséjére Norfolk nem támogatta a lázadást. Ehelyett feleségül adta a Dacre lányokat a fiaihoz, ezzel biztosítva a földeket dinasztiája számára.

halalos6

A megvizsgált halotti anyakönyvi kivonatok számos, kevésbé híres gyermek halálát is megörökítették. Az 1551 és 1560 közötti időszakból származó 1031 regisztrált haláleset közül legalább száznegyvennél 13 éves vagy annál is fiatalabb gyermek volt az áldozat. Ez a szám 170-re növekszik, ha belevesszük azokat is, akiket egyszerűen csak gyermekként vagy valakinek a fiaként vagy lányaként említenek.

Legalább 37-en játék közben lelték halálukat. A gyermekek jól szórakoztak, de, mint minden életkorban, ennek is meg voltak a maga veszélyei. A kis George halálát okozó faló 10 shillinget ért (jóval többet, mint sok élő ló akkoriban), ám a legtöbb gyermek kénytelen volt beérni olcsóbb játékokkal.

gyerekek

A hároméves Christiana Jelyan a Lincolnshire megyei Wrangle-ben a kisgyermekek egyik klasszikus tevékenységével múlatta az időt: a sárban dagonyázva "sársütiket" készített, ám egy óvatlan pillanatban megcsúszott és beleesett egy árokba. Előfordult olyan eset is, hogy lányok és néha fiúk a vízparton, virágszedés közben belecsúsztak a vízbe és megfulladtak.

Az ötéves Nicholas Braunche egy konyhaasztalról felkapott késsel játszott. Futkározás közben megbotlott kistestvére bölcsőjében és torkon szúrta magát.

Ebben az időszakban az állatok gyakori játszótársai voltak a gyermekeknek. Egy kétéves kislány egy kéthónapos csikóval játszott és az állat homlokon rúgta.

halalos7

Egy még fiatalabb kisfiú pedig egy kislibát követett a ház hátsó udvarán lévő tóba, és vízbe fulladt.

Az állatok közelében a játék az idősebb gyermekek számára is veszélyt jelentett. Egyik reggel a hétéves John Watson egy kanca és annak csikójának karámjába osont be. A csikó oldalba rúgta és John öt órával később belehalt sérüléseibe.

A vele egykorú Robert Cranefold többet kapott, mint, amire számított, amikor egy vékony gallyal rácsapott egy kikötött szürke lóra. A feldühödött állat fejbe rúgta a fiút.

halalos5

A biztonságosabb játékokat játszó gyermekek esetében a rossz helyszínválasztás vezetett tragédiához. Joan Middleton és Richard Sone a chichesteri városfalnál játszottak, amikor egy novemberi szélvihar lesodorta őket a 18 méteres mélységbe.

Robert Alcocke az apja kovácsműhelyében játszott pajtásaival, amikor egy kasza és egy hatalmas kalapács a fejére esett.

Gyakori esetnek számított, hogy a gyerekek a szekér kerekei közé szorulva lelték halálukat. De előfordult az is, hogy lezuhantak a kocsiról és úgy hajtottak át rajtuk.

Az úton játszó gyermekeket gyakran lovak taposták el, szekerek gázolták halálra vagy szétzúzták testüket az útjelző oszlopok egyikén. A víz közelébe játszó gyermekek tavakba, kútba, árokba, patakokba és folyókba estek. Az sem volt ritka, hogy a gyermekek vízzel teli kádban, hordóban, áztató vödörben, korpában vagy sózott halak között fulladtak meg. A beszámolók szerint az egyik kislány épp a tükörképét nézte a vízben, amikor beleesett.

A felnőttek és az idősebb testvérek munka közben való megfigyelése érdekes volt, de egyben veszélyes is. William Gregorys apja épp egy szekeret javított a pajtában, amikor az egyik kerék leesett és agyonütötte a kis William-et.

halalos1

William Russhe a nővérét követte több más gyermekkel együtt, amikor teheneket hajtottak a vízhez. A kisfiú útközben megbotlott, és rázuhant egy késre.

A felnőttek az egészen kicsi gyermekeket székbe kötözték, hogy távol tartsák őket a bajtól, de ha a szék felborult, könnyen belezuhanhattak a tűzbe.

Az idősebb gyermekek gyakran tóparton vagy bokrok tövében aludtak olyan helyeken, ahol gyakran jártak szekerek. George Nycolson a Newcastle-i Sandgate-ben egy mészégető mellett aludt és megfulladt a füstben.

Catherine Else-t a Marlow-híd alatt nyomta el az álom és egy hullám a vízbe sodorta az érkező hajók közé.

halalos4

Ahogy nőttek, a gyermekek a munka veszélyeinek is egyre inkább ki voltak téve. Az 1550-as években történt, hatéves vagy annál fiatalabb gyermeket érintő 61 haláleset közül csak egy esetben jegyezték fel, hogy a gyermek dolgozott – disznókat hajtott. 79 hét és tizenhárom év közötti gyermek közül minden negyediket munka közben ért el a vég. A lányok vizet hordtak, mostak, a fiúk kocsikat hajtottak, szénát pakoltak vagy állatokat tereltek.

Néha a munkát és a játékot elválasztó határ nem egyértelmű.

A hétéves Jane Nune beleesett a Loughton patakba Buckinghamshire-ben, miközben egy vízben úszó libatollért nyúlt.

A tízéves Thomas Hubbard alig várta, hogy beléphessen a felnőtt férfiak világába. A Suffolk megyei Brundish térségében található földekre küldték, hogy ételt és italt vigyen a szántóknak. Ő is megpróbálkozott a szántással, de megbotlott egy kőben vagy egy földdarabban és véletlenül rácsapott egy elhaladó csikóra az ostorral, amivel az igavonó lovat irányította. A ló tarkón rúgta a fiút, aki négy órával később belehalt sérüléseibe.

A kilencéves Thomas Cokerell egy szekeret vezetett a norfolki Reymerston-nál apja felügyelete alatt. Hirtelen, anélkül, hogy az apjával megbeszélte volna , a fiú elszaladt és ráugrott a mozgó szekérre. A megriadt lovak felborították a szekeret, a fiú pedig halálos fejsérülést szenvedett.

halalos3

A felnőttek játékát nézni szintén veszélyes mulatság volt. 1552-ben több, 8 és 10 év közötti gyermek egy íjászgyakorlat nézése közben a Lincolnshire megyei Louthban valamint egy Corféban rendezett kalapácsvető versenyen vesztette életét.

A serdülők már részt vehettek a versenyeken, de az életkor nem jelentett biztonságot. A 15 éves John Tyler és a 16 éves Thomas Wylson focizás közben vesztette életét. Egyikük szerencsétlenül esett miután elbotlott egy vakondtúrásban. A másik fiú az egyik kicselezett játékos övébe tűzött késsel véletlenül combon szúrta magát.

Az élet örömeivel és veszélyeivel nem csupán gyermekkorban szembesültek az emberek. Ám a több száz, kevésbé híres fiatal szomorú sorsa rávilágít arra, milyen is lehetett a 16. századi Angliában felnőni. Amennyiben sikerült egyáltalán megérni a felnőttkort...


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
A nő, aki elsőként fedezte fel, miből áll az univerzum és a csillagok, de hazájában még diplomát sem kaphatott
Cecilia Payne volt az első hölgy a világon, akinek sikerült megszereznie a csillagászati PhD- fokozatot, sőt, a Harvard professzori címét is. Mindezt abban az időben, amikor Nagy-Britanniában a nők még diplomát sem kaphattak.


Eléggé igazságtalan, hogy a legtöbb találmányhoz automatikusan hozzákapcsoljuk a feltalálóját is, akikkel tele vannak a tankönyvek is, míg mások neve a feledés homályába vész. Pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy mellékes információ, amire a brit származású amerikai csillagász, Cecilia Payne (1900-1979) rájött: hogy az univerzum legelterjedtebb eleme a hidrogén.

Eleinte még a saját édesanyja sem támogatta az egyetemi tanulmányait, mert nevetségesnek gondolta, hogy nőként tudományos pályát válasszon. Pedig Cecilia a középiskola után elnyert egy ösztöndíjat a Cambridge-i Egyetemre, ami nem volt kis dolog – akkoriban sem. Ott fizikát és kémiát tanult, majd miután elmélyült beszélgetést folytatott egyik professzorával, Arthur Eddington asztrofizikussal az egyetem obszervatóriumának nyílt napján, a csillagászat került érdeklődése középpontjába. Eddington, látva a lány tehetségét, rábízta az obszervatórium könyvtárának gondozását.

Nem meglepő módon Ceciliát még az egyetem alatt a Királyi Csillagászati Társaság tagjává választották, de Cambridge-ben 1948-ig érvényben volt az a rendelkezés, hogy nők ugyan járhatnak az egyetemre, de diplomát nem kaphatnak. Tehát a női hallgatók arról nem is álmodhattak, hogy kutatók lesznek, legfeljebb pedagógusnak állhattak.

Eddington professzor azonban bemutatta őt az Angliába látogató Harlow Shapley amerikai csillagásznak, aki – diploma hiánya ide vagy oda – felajánlott neki egy ösztöndíjat a Harvard Egyetemre, a Radcliffe College-ba a PhD dolgozatának elkészítésére. Cecilia nem csupán élt a lehetőséggel és Amerikába költözött, hanem mindössze két év alatt meg is szerezte a doktori fokozatot. Ezzel ő lett a világtörténelem első nője, aki a Harvardon valaha ledoktorált, méghozzá 25 évesen.

Ebben a dolgozatában mutatta be fő tudományos eredményét: spektroszkópiai módszerrel kimutatta, hogy a Nap tömegének döntő többsége hidrogén. De még jópár alapvető módszertani, illetve tudományos problémát oldott meg benne, sőt a változó csillagok kutatását máig az ő elméletére alapozzák. Óriási megdöbbenést keltett azzal, hogy leírta: a csillagok anyaga nem a Földéhez hasonló, hanem zömmel hidrogénből és héliumból állnak.

A Princetoni Egyetem professzora, akivel a dolgozatot lektoráltatták, az eredményt „nyilvánvaló képtelenségnek” minősítette – de később nyilvánosan belátta a tévedését, miután saját maga is elvégezte más módszerrel az erre irányuló kutatásait, teljesen hasonló eredménnyel. Otto Struve csillagász azonban kapásból így jellemezte a PhD disszertációját:

„A legbriliánsabb tézis, amit valaha írtak a csillagászat területén.”

A sikeres védés után állást kínáltak neki a Harvard Egyetemen, de itt is beleütközött a nemi diszkrimináció könyörtelen üvegplafonjába: nőként csak „technikai asszisztens” besorolást kaphatott, férfi kollégáinál jóval alacsonyabb fizetéssel, miközben az elvárások ugyanazok voltak felé is. Ettől függetlenül kiharcolta magának szakmai munkájával a professzori kinevezést, amelyre 56 éves koráig kellett várnia. Azonban azt a rekordot senki nem vehette el tőle, hogy ezzel ő lett az első professzornő a Harvard történetében. Továbbá később kinevezték a csillagászati tanszék élére is, ezzel pedig ő lett a Harvard Egyetem első női tanszékvezetője is.

Cecilia érthető módon szakmán belül választott magának férjet: 34 évesen hozzáment az orosz származású amerikai csillagászhoz, Sergei Illarionovich Gaposhkinhoz. Közösen is sokat kutattak, főleg a Tejútrendszert és a Magellán-felhők változó csillagait, méghozzá komoly eredményekkel.

A természettudományi szakma immár vitathatatlanul ítélte meg az érdemeit: 43 évesen elnyerte az akadémiai tagságot, 76 évesen pedig kiérdemelte a Henry Norris Russell-díjat, azaz az Amerikai Csillagászati Társaság nagydíját. Köszönőbeszédében ezt mondta:

„A fiatal tudós jutalma az az érzelmi izgalom, hogy ő lehet az első a világtörténelemben, aki látott vagy megértett valamit.”

1979-ben rákban hunyt el, de nem sokkal előbb még megírta az önéletrajzát. A hír hallatán azonban nem robbant fel a gyászjelentés-rovat az újságokban, sőt a tudományos munkássága előtti tisztelgés később kimerült egy egyetemi emléktáblában és egy róla elnevezett díjban. Úgyhogy most legalább a saját elménkbe véssük fel mélyen Cecilia Payne nevét, aki felfedezte, miből vannak a csillagok és miből épül fel a Nap.

(Források: 1, 2, 3)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Új részletek derültek ki a Titanic kapitányáról – annak is híre ment, hogy túlélte a katasztrófát
Egy friss könyv szembemegy a régóta terjedő pletykákkal Smith kapitánnyal kapcsolatban. Feltárult a Titanic első emberének igazi sorsa.


Egy új könyv teljesen más képet fest a Titanic tragédiájának egyik legismertebb szereplőjéről, Edward John Smith kapitányról, mint amit a róla terjesztett szóbeszédek, cikkek, dokumentumfilmek vagy a sok esetben pontos mozifilm alapján sejtettünk.

Dan E. Parkes író A Titanic öröksége: A kapitány, a lánya és a kém című – magyar nyelven egyelőre kiadatlan – könyvében azt állítja, hogy Smith nem lőtte főbe magát, ahogy azt sok pletyka sugallta, és nem is a hajóhídon ölte meg a vezetőfülkébe betörő jeges ár, ahogyan azt James Cameron 1997-es sikerfilmjében láthattuk.

A könyv több korabeli pletykát is cáfol, például azt, hogy a kapitány ittasan vezette a hajót, figyelmen kívül hagyta a jéghegyekre vonatkozó figyelmeztetéseket, vagy felelőtlenül siettette az utazást.

Parkes megemlíti a kötetben, hogy a Titanic elsüllyedése után három hónappal egy Baltimore-i férfi azt híresztelte, hogy Smith életben van és Maryland államban bujkál. Később a Life magazin írta meg, hogy egy ohiói hajléktalan férfi Smith kapitánynak vallotta magát. E történetek egyike sem nyert bizonyítást, és lássuk be, nem is valószínű, hogy bármelyik igaz lenne.

Forrás: Wikipedia

A könyv az Unilad szerint felidézi a tragédia utáni újságcikkeket is, amelyek a kapitány öngyilkosságáról számoltak be. A Los Angeles Express 1912. április 18-án például azt írta: „E.J. Smith kapitány főbe lőtte magát”, míg a Daily Mirror egy nappal később hasonló címmel adott ki szenzációnak szánt írást; azt írták, „Smith kapitány főbe lőtte magát a hídon.” Parkes viszont hangsúlyozza, hogy a szemtanúk ugyan hallottak lövéseket, de ezeket azóta sem sikerült a tiszthez kötni.

A könyv inkább a túlélők beszámolóira alapoz: egyikük, a tragédia idején 27 éves Robert Williams Daniel például azt vallotta, látta a kapitányt a hídon, amikor a hajó süllyedni kezdett, és szerinte „hősként halt meg.”

Frederick Hoyt, egy gazdag utas arról számolt be, hogy visszatért a fedélzetre, ahol találkozott Smith-szel, és megosztottak egy italt, mielőtt ő maga a vízbe ugrott.

Isaac Maynard, egy 31 éves szakács azt mondta, látta, „ahogy a kapitányt a hídon elragadja a víz”. Valószínűleg ezt a vallomást vette alapul Cameron is a film forgatókönyvénél, ám nem teljes egészében, mert a férfi később még úszni látta Smith-t, és biztos volt benne, hogy őt, mert felismerte az egyenruháját és a sapkáját. Ezt a verziót más túlélő is megerősítette, valószínűleg az a személy, aki utoljára látta élve.

Egy tutajhoz kapaszkodó férfi próbálta kimenteni a kapitányt: kezet nyújtott neki, de az nem hagyta, csak azt kiáltotta: „Vigyázzatok magatokra, fiúk”. A szemtanú hozzátette: nem tudja, ezután mi lett vele, mert többé nem került a szeme elé, és úgy gondolta, a vízbe fulladt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
„A hülyeség és a hülye intézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire” – ez volt az első könyve a gyógypedagógia hazai úttörőjének, aki szellemi fogyatékkal élőkkel foglalkozott
Frim Jakab egész életét a gyógypedagógiára tette fel, amely fogalom is hozzá köthető. Bár nem volt szakképzett, hatalmasat lendített az elmebetegek helyzetén, és ő hozta létre az Első Magyar Hülyenevelő- és Ápoló Intézetet is.


1898-ban még egészen más színezete volt a hülye szónak, mint mostanság: ekkor írta A hülyék és gyengeelméjűek budapesti prospektusa című kiadványt is Frim Jakab (1852-1919).

Már egészen fiatalon, 14 éves korában megszületett a körmendi születésű fiúban az elhatározás, hogy segítsen a fogyatékkal élő embereknek, miután látott egyet, majd a fővárosi Tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet. Jakab már akkor érzékenyített, amikor ez még nem volt divat: az volt az életcélja, hogy a szellemi fogyatékossággal élőket integrálja az életbe, megfelelő munkát találjon nekik – a számukra lehetséges szakmákat külön tanulmányozta is –, a társadalmat pedig arra ösztönözze, hogy átérezzék a helyzetüket és fogjanak össze az érdekükben.

Így nyilatkozott ezzel kapcsolatban:

„Az értelmi fogyatékos gyerekeket nem elég megóvni, menhelyet létesíteni számukra, hanem gyógyítani, nevelni és képezni kell, hogy legalább félig hasznavehető egyéniségekké válhassanak.”

Ugyan nem készített tantervet vagy órarendet, de akkoriban szokatlan szemléletével úgy vélte, hogy fontos a hozzá kerülő gyermek korábbi adatainak, életeseményeinek ismerete is, megteremtve ezzel az anamnézis, azaz kórtörténeti lap fogalmát. A vallásos nevelést és a zenét tartotta a legfontosabb képzőeszközöknek, valamint az emlékezet fejlesztését történetek újramesélésével.

Olyannyira komolyan foglalkozott a témával, hogy 1876-ban a philadelphiai egyetem a pszichológiai tudományok doktora címmel tüntette ki, három évvel később Párizsban pedig aranyérmet kapott a világkiállításon.

Ahogy az lenni szokott, hazánkban csak jóval később ismerték el a munkásságát, de Magyarországon is több intézményt neveztek el róla.

A tanítónál kéz a kézben járt a tudományos és a gyakorlati nevelőmunka: a betegek oktatása és gondozása mellett folyamatosan képezte magát a pszichiátria területén, bújva a legújabb szakirodalmat. 1884-ben Frim Jakab vezette be a gyógypedagógia fogalmát a magyar szakirodalomba. De hogy jutott idáig a karrierjében?

Diplomája után maga Trefort Ágoston miniszter küldte Frimet európai tanulmányútra, amelynek során – a látott külföldi intézetek példáin felbuzdulva – itthon is hasonló intézmény megalapítására törekedett. Így nyílt meg a tapasztalataira alapozva 1875-ben a Munka elnevezésű gyógyintézet Rákospalotán. (Ez az érdeklődési kör a családban igen erős lehetett, hiszen testvére, Antal szintén gyógypedagógus volt, siketek számára magánintézetet működtetett.) Frim Jakab tehát elsőként tárta fel Magyarországon az értelmi fogyatékosok nehéz sorsát és hozott létre számukra nevelőintézetet, humánus kötelességnek nevezve a hivatását.

Bár az intézete folytonos anyagi problémákkal küszködött, az elért eredmények mégis közismertté tették, és két éven belül – némi létszámbővülés és Pestre költöztetés után – ebből lett az Első Magyar Hülyenevelő- és Ápoló Intézet, amelyet Frim saját költségén intézett.

Ez a későbbi ápolóintézeteknek is jó alapot adott. A gyermeki tompaelméjűséget a gyógypedagógus három kategóriára osztotta: a tompaelméjűekre, akiket szoktatni lehet; a betegelméjűekre, akik fejlődésre képesek; valamint a gyengeelméjűekre, akik képesíthetőek. A hülyeséget elmebetegségnek nevezte, bár szerinte az őrültség, amely ugyancsak elmebetegség, nem azonos a hülyeséggel.

Híres türelmét otthon is kamatoztathatta, hiszen feleségétől nem kevesebb, mint kilenc gyermeke született.

Pedagógiai felfogását Frim így foglalta össze egyik szakkönyvében:

„az elnyomorult, gyenge, elkorcsosult testet a rendes irányban kell kifejteni, erősíteni, gyógyítani, a szunnyadozó lelket felébreszteni, a sötét, tévelygő szellemet összegyűjteni és azt legalább 'a legáltalánosabb és legszükségesebb ismeretekre' tanítani; főképpen azonban a felébresztett szellem alapján 'erkölcsöt' kell beléjük oltani.”

Források:1,2,3,4


Link másolása
KÖVESS MINKET: