A Rovatból

7 vérfagyasztó bűntény a történelemből, amiről még nem hallottál

A nő, aki a férje által meggyilkolt nők ruháit viselte, a savval csonkító magyar orvos és a prédikátor, aki a saját koponyáját zúzatta össze.


Izgalmas, mégis vérfagyasztó történeteket hoztunk a régmúlt történelméből. Ráadásul az utolsó éppen egy magyar emberről szól.

Jó borzongást!

7. A szökött fegyencből lett álhercegnő

1771-ben a brit Charlotte királynő komornáját, Sarah Wilsont halálra ítélték, mert ékszereket, ruhákat és egy kis portrét lopott III. György feleségétől. Az utolsó pillanatban azonban Wilson megmenekült a vérpadtól, és az ítéletet amerikai száműzetésre változtatták, ahol eladták egy gazdag ültetvényesnek.

A nő azonban nem igazán szerette a rabszolga sorsot, ezért hamarosan megszökött. Máig nem tudja senki pontosan hogyan, de még mindig birtokában volt néhány ékszer és ruha a királynőtől. Ezeket felhasználva Wilson elhitette a környezetével, hogy ő Charlotte királynő húga, akit egy közelebbről meg nem nevezett botrány miatt száműzött a királyi család.

Két éven keresztül hatalmas luxusban élt, ám végül a gazdája a nyomára bukkant, és miután jutalmat tűzött ki a fejére, Sarah hamarosan ismét az ültetvényen találta magát.

A történet itt nem ért véget: két évvel később Wilson ismét megszökött, és feleségül ment egy brit tiszthez. Soha nem ítélték el szélhámosságért.

6. Margaret „Bill” Allenre rájött az öt perc

Margaret Allen 1906-ban született, 22 gyermek közül a huszadikként. Kiskorától fogva utált női ruhát húzni, és nem volt hajlandó női házimunkákat végezni, szívesebben lapátolt szenet, vagy barkácsolt.

1935-ben azt terjesztette a barátai között, hogy nemváltó műtéten esett át, és immár „rendes” férfi – ez azonban kevéssé valószínű. Napjainkban Margaretet transzneműnek hívnák, és kapna segítséget, de akkoriban csak egyszerűen különcnek tartották. Billnek nevezte magát, férfi ruhát hordott és busz kalauzként dolgozott, míg el nem bocsátották, mert tarkón ütötte az utasokat, ha nem ültek le elég gyorsan.

1948. augusztus 24-én olyan bűntényt követett el, aminek indítékára a mai napig nem találtak magyarázatot. Az egyik szomszéd bekopogott Margarethez, hogy cukrot kérjen. Margaret beinvitálta az idős asszonyt, majd egy szénkalapáccsal agyonverte.

Miután a nőt letartóztatták, csak annyit tudott mondani: „Rámjött az öt perc.”

mba

Margaret „Bill” Allent halálra ítélték. 1949. január 12-én női ruhában akasztották fel.

5. A nő, aki a férje áldozatainak ruháit viselte

1861-ben Marie Pichonnak munkát ajánlott egy szimpatikus úr.

Ám a munkaköri leírásban az eredetileg nem szerepelt, hogy a férfi sötétedéskor bevezeti őt az erdőbe és meg akarja fojtani.

martind

Wikipédia

Marie-nak sikerült megszöknie, és a hatóságok előtt azonosította Martin Dumollardot. Mikor átkutatták Dumollard birtokát, két oszladozó hullát fedeztek fel. A házban több kupacnyi ruhát is találtak, némelyik még véres volt. Mrs. Dumollard hordta is ezeket a ruhákat, annak ellenére, hogy tudta, honnan származnak.

Végül összesen hat gyilkosságot tudtak rábizonyítani Dumollardra. Az egyik áldozatát valószínűleg élve temette el, mert a holttestet úgy találták meg, hogy kezei a földet kaparták. A gyilkost 1862-ben guillotine általi halálra ítélték.

Mint kiderült, az apja még szörnyűbb véget ért: az osztrák császár elleni összeesküvésért lovakkal négyelték fel. Mrs. Dumollardot 20 év börtönre és kényszermunkára ítélték, mint tettestárs.

4. A nekrofil, aki szép akart lenni

1971-72-ben az amerikai rendőrség bizarr bűneseteket vizsgált, ahol hullákat hantoltak ki.

Az öt testet megverték, megrágták, némelyiket feldarabolták, a nőkkel pedig közösülni próbáltak.

1972. május 6-án valaki agyonlőtt egy fiatal párt az autójukban. A nő holttestén látható nyomok arra utaltak, hogy a gyilkos megpróbált post mortem közösülni vele. Aztán lelőttek egy halottasházi dolgozót. A férfi rajtakapott egy idegent, amint egy tizenöt éves lány holttestével csókolózik. A férfi túlélte a lövést, és végül Kuno Hofmannt azonosította a támadójaként.

Hofmann követte el a temetői bűntényeket és további három gyilkosságot. A nekrofilnak tolmácsra volt szüksége a vallomáshoz gyermekkorában ugyanis olyan súlyosan bántalmazták, hogy siketnéma lett. Mint kiderült, tanulmányozta a sátánizmust, és

szentül hitt benne, hogy a vérivás és más okkult cselekmények segítségével széppé és népszerűvé válhat.

Hátralévő életét elmegyógyintézetben töltötte.

3. A prédikátor, aki megfeszíttette magát

Margaretta Peter mélyen vallásos volt és svájci otthonában kisebb gyülekezet formálódott körülötte, köztük több családtagjával.

1823-ban Margaretta meggyőződésévé vált, hogy a házukat megszállta a sátán. Magát a Messiásnak nevezte, és harcot hirdetett a gonosz ellen. Követőivel szerszámokat ragadtak és hozzáláttak a ház szétveréséhez, majd a nő parancsára egymást is ütlegelni kezdték.

Ezután az őrült prédikátor kinyilvánította, hogy őt magát kell feláldozni, de a húga, Elizabeth önként vállalta, hogy meghal helyette. Margaretta és a hívek ezután agyonverték a szerencsétlen lányt, majd összezúzták a koponyáját. Ám az őrület itt nem ért véget, Margaretta ezután azt követelte, hogy feszítsék keresztre. A nyáj padlódeszkákból keresztet formázott, és rászögelték vezetőjüket: szögeket ütöttek át a kezén, a lábán, a mellén.

krisztus

Részlet Mathis Grunewald Krisztusról készült festményéből

Margaretta hangosan azt kiabálta, hogy harmadnapra feltámad. Ezután saját parancsára összezúzták a koponyáját egy kalapáccsal.

A gyülekezet szentül hitte, hogy Elizabeth és Margaretta is feltámad. A rendőrség még ott találta őket a két, oszladozó tetem mellett. Mindannyiukat letartóztatták. A házat lerombolták, a helyét beszántották, és építkezésre alkalmatlannak nyilvánították a területet.

Elizabeth és Margaretta nem támadt fel.

2. Az apáca, aki megette szerelme ürülékét

Marianna de Levya 13 éves volt, amikor gazdag apja 1575-ben arra kényszerítette, hogy vonuljon be a monzai Szent Margit kolostorba. A lány eleinte jól viselte az apáca létet. A nevét Virginiára változtatta, és a fiatalabb lányok példaképévé vált.

Ám a húszas éveiben Virginia nővér beleszeretett egy Gian Paolo Osio nevű nemesbe, aki nagy nőcsábász hírében állt, sőt, a pletyka gyilkosságokkal is vádolta. Titkos viszonyuk évei alatt Virginia két gyermeket is szült. Az első, egy kisfiú, halva született. A másodikat, egy kislányt, Osio hivatalosan elismerte, mint törvénytelen gyermeke.

Virginiát sokszor gyötörte bűntudat, és fura módon próbált szabadulni a kínzó érzelmektől: koprofágiával, vagyis Osio ürülékének az elfogyasztásával. Állítólag teába vegyítve, illetve kiszárítva, májra és hagymára szórva fogyasztotta. Ám az ínycsiklandozónak nem nevezhető orvosság nem segített.

Egyre nőtt a veszély, hogy a bűnös viszonyra fény derül. A pár mindenképp el akarta kerülni a lelepleződést, ezért módszeresen hozzáláttak a tanúk megöléséhez.

Köztük voltak olyan barátaik is, mint a patikus, aki magzatlehajtó szerekkel látta el az apácát, és a kovács, aki kulcsokat másolt Osiónak a kolostorhoz.

virgina

Wikipédia

A bűnesetekre fényt derítő vizsgálat során több embert is megkínoztak, többek között Virginiát és Osiót is. A halálra ítélt Osió megszökött, ám egy barátja végzett vele. Virginiát élete végéig tartó magányos elzárkózásra ítélték, amit egy 1,2 méter x 2,7 méter területű cellában kellett eltöltenie a Szent Valéria zárdában. Ám tizennégy évvel később úgy ítélték meg, hogy Virginia jó útra tért, ezért kiengedték.

Élete végén afféle Teréz anyai figura vált belőle, a novíciák pártolója és példaképe lett, akik között nagyon sok volt a megváltást kereső prostituált.

1. A magyar savas gyilkos

Dr. Káplány Géza, a jóképű aneszteziológus orvos az 56-os forradalom után Dánia és Nagy-Britannia érintésével végül az USA-ba emigrált. San Joséban helyezkedett el, és Geza DeKaplany néven sikeres orvos lett. 1962 nyarán ismerkedett meg a San Franciscóban, egy bárban táncosnőként dolgozó Piller Hajnával, aki a kétszeres olimpiai bajnok vívó, Pillár György lánya volt. – Pillár az 56’-os Melbourn-i olimpia után nem tért haza. – Káplány megkérte a lány kezét, és bár Hajna mást szeretett, akkor már özvegy anyja nyomására igent mondott. Mindössze öt hete voltak házasok, amikor 1962. augusztus 28-án a rendőrséget kihívták a lakásukra.

Mint kiderült, a doktor megtudta, hogy Hajna csalja őt igazi szerelmével, egy mérnökkel, és az aneszteziológus féltékenységében savas kínzókamrává alakította a lakásukat.

Hajnát az ágyhoz drótozta, és a testét savval öntötte le: az arcát, a mellét, a nemiszervét.

Mint később elmondta, nem akarta megölni, csak elcsúfítani. Szerencsétlen lány még öt hétig élt, miután kiszabadították, és szörnyű kínok közt halt meg.

Káplány a bíróság előtt azzal érvelt, hogy skizofrén. A szörnyűséget nem ő követte el, hanem másik énje, Pierre laRoche. Pierre a nőcsábász, aki Káplány tudtán kívül csapja a szelet a nőknek. A doktor csak onnan szerzett tudomást létezéséről, hogy időnként számára vadidegen nők szólítják meg, és Pierre-nek nevezik.

A bíróság által kirendelt szakértők szerint azonban mindez csak a ravasz Káplány Géza agyszüleménye volt, hogy megússza a büntetést. A savas gyilkos egyetlen szerencséje az volt, hogy Kaliforniában akkoriban még az életfogytiglanra ítélt rabok is kérhették 7 év után a feltételes szabadlábra helyezésüket. A második próbálkozására sikerrel járt: 12 év után elhagyhatta a börtönt, sőt az országot is. Tajvanra küldték, hogy egy katolikus misszióban dolgozzék, mint orvos. Akkor fogadkozott, hogy hátralévő életét a szegények gyógyításának szenteli, de a nagy elhatározás csak négy évig tartott. 1979-ben megszökött és nyomaveszett.

2002-ben néhány riporter elevenítette fel a savas orvos esetét, és aprólékos nyomozással sikerült a megtalálni őt. Egy német kisvárosban élt. Teljesen új életet kezdett.

Mint kiderült, az akkor hetven éves Káplány két évvel azelőtt szerezte meg a német állampolgárságot – ami azt jelentette, hogy nem adják ki az Egyesült Államoknak –, és Tajvanon megismert feleségével élt.

Könyörgött az újságíróknak, hogy ne hozzák le a történetét, mert tönkretennék az életét.

"
Egyszer elkövettem egy hibát, de megfizettem érte.

Hogy azóta mi történt vele nem tudni, az is lehet, hogy a mai napig is éli a német nyugdíjasok békés életét.

Forrás: Listverse, Index, Wikipédia


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
55 éve halt meg, mégis üresen áll Rákosi Mátyás sírhelye Farkasréten – rejtély, hová tűnt a diktátor urnája
Pontosan 55 éve halt meg Rákosi Mátyás. Különös élet várt rá a Szovjetunióban a bukása után.


Egy túlméretes orosz urna, amelyet egy bőrből készült aktatáskában, szinte kézipoggyászként csempésztek át a határon. Egy titkos temetés, amelyről alig néhányan tudtak, és egy szűkszavú, mínuszos hír a Népszabadságban. Így ért véget 1971. február 16-án a Farkasréti temetőben annak az embernek a története, akit a magyar állam tizenöt éven át igyekezett kitörölni a köztudatból, miközben a háttérben gondosan menedzselte száműzetésének kényes ügyeit.

Pontosan 55 éve, ezen a februári napon halt meg a Szovjetunióbeli Gorkijban Rákosi Mátyás, Magyarország egykori teljhatalmú ura.

De milyen életet élt a bukása után, ki fizette a mindennapjait, és hová tűntek a hamvai, amelyeknek sorsát ma is rejtély övezi?

A végjáték 1956 júliusában kezdődött, amikor Rákosit a hivatalos pártzsargon szerint „gyógykezelésre” küldték a Szovjetunióba. A valóságban ez politikai száműzetést jelentett, amelynek első állomása a Moszkva melletti Barvihában, a pártelit szanatóriumában volt.

A szovjet vezetés hamar megelégelte, hogy a leváltott főtitkár a fővárosból próbál intrikálni, ezért 1957-ben a Fekete-tenger melléki Krasznodarba költöztették.

Itt kezdődött a száműzetés „aranykora”. A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága gondoskodott róla, hogy Rákosi és felesége ne szenvedjen hiányt semmiben: egy ötszobás, minden kényelemmel felszerelt lakást kaptak, házvezetőnőt – aki egyben a KGB megbízottja is volt –, ingyenes étkezést, saját autót és havi 2000 rubel költőpénzt. Mindezt természetesen a magyar állam fizette. Nyaranta a gelendzsiki pártüdülőben pihenhettek. A kényelem azonban nem jelentett szabadságot.

„Önök árnyék nélküli emberré tesznek engem” – panaszolta egy 1960-as találkozón,

jelezve, hogy a luxuskörülmények ellenére is fogolynak érezte magát.

A hatvanas évek elejére a szovjetek türelme végleg elfogyott. A kényelmes krasznodari életet 1962-ben a kirgizisztáni Tokmok zord valósága váltotta fel.

A birodalom peremén egy kétszobás, komfort nélküli lakás várta őket. A vizet a kútból kellett hordaniuk, az udvaron volt a vécé, és a kemény, mínusz 20-30 fokos teleken fával fűtöttek.

Az egykori diktátor számára ez a környezet jelentette a valódi bukást. A következő években egyre távolabb került a hatalom központjától: 1966-ban Arzamaszba, majd 1967 őszén a külföldiek elől elzárt Gorkij városába költöztették. Itt érte a vég, miután egészsége megromlott. Több szívroham után, 78 éves korában hunyt el.

Rákosi a száműzetés évei alatt egyetlen dologról nem mondott le: a hazatérés reményéről.

Levelek tucatjaival bombázta a szovjet és a magyar pártvezetést, Hruscsovtól Brezsnyevig, Andropovtól Kádár Jánosig.

A Budapest Főváros Levéltára által közzétett dokumentumokból egy makacs, a valósággal szembenézni képtelen ember portréja rajzolódik ki. Követelte a hazatérését, érvelt az egészségi állapotával, és intézte a magyarországi nyugdíját, amelyhez a hatvanas évek végén már ügyvédet is fogadott. Egyik, Kádár Jánosnak címzett levelében így fogalmazott:

„…Ez év márciusában és júniusában közöltem a kormánnyal, hogy vissza kívánok térni Magyarországra. Választ nem kaptam. Ezért újra közlöm, hogy vissza kívánok térni.”

A kérések süket fülekre találtak. A Kádár-rendszer számára Rákosi élő kísértet volt, akinek hazatérése megzavarta volna a nehezen felépített politikai konszolidációt.

Halála után a magyar állam diszkréten, de hatékonyan lépett. Nem úgy, ahogy egy állam hazahozza a „nagy halottat”, hanem úgy, ahogy egy állam hazahozza a problémát: diszkréten, minimalizálva a nyomot, menedzselve a kellemetlenséget.

A források szerint az urnát menetrend szerinti járattal hozták haza. Úgy utazott, mint bármelyik csomag, amihez senki nem kér extra figyelmet.

A hamvakat 1971. február 16-án, egy szűk körű ceremónián helyezték el a Farkasréti temető egyik urnafülkéjében. A korabeli sajtó mindössze egy rövid MTI-hírt közölt, amely szerint Rákosi Mátyás, „aki gyógykezelés céljából tartózkodott a Szovjetunióban”, elhunyt. Az urna sorsa azonban a temetés után sem hagyta nyugodni a kedélyeket.

A sírhelyet a hetvenes-nyolcvanas években rendszeresen megrongálták, ezért a nevét tartalmazó táblát eltávolították, és egy ideig csak az „R. M.” monogram utalt rá, ki nyugszik a fülkében.

A történet legújabb, bizarr fordulata 2015-ben következett be. Június 24-én két, magát leszármazottnak mondó személy jelent meg a Budapesti Temetkezési Intézetnél, és hivatalosan kikérte az urnát. A Farkasréti temetőben azóta üres a fülke. Hogy Rákosi Mátyás hamvai ma hol vannak, arról nincs nyilvános információ. Az egykori teljhatalmú vezetőnek, akinek képe mindenhol ott függött, ma már sírhelye sincs.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
„Ő volt az egyetlen rend az életemben” – így szeretett bele gróf Széchenyi István egy elérhetetlen, többgyerekes asszonyba
Plátói szerelem, titkos levelek, évtizedes várakozás – így kezdődött minden, mielőtt a legnagyobb magyar feleségül vette volna Seilern Crescence-t. A szerelmük nemcsak Széchenyit változtatta meg, de talán a magyar történelmet is egy kicsit.


Este fél nyolc volt, amikor a Krisztinaváros úgynevezett Vérkápolnájában a legnagyobb magyar és a szívét tíz éve fogva tartó grófnő kimondta az igent – és ettől a perctől kezdve a szerelem nemcsak egy férfi életét, de egy ország sorsát is tovább formálta. Február 4-én 190 éve, hogy gróf Széchenyi István és Seilern Crescence grófnő Budán, a Havas Boldogasszony-plébániatemplomban házasságot kötött.

A diszkrétnek szánt, esti ceremóniára a korabeli sajtó szerint a templom és annak karzata is megtelt kíváncsi nézőkkel.

A szertartást Majsch Jakab plébános végezte, a tanúk között ott állt Keglevich Gábor és Prónay Albert is. Maga a vőlegény a naplójába jegyezte fel a pillanat lényegét, amely túlmutatott a külsőségeken. „Meggyóntunk és megáldoztunk Crescence-szal. Lelkem felette megnyugodott.”

Ez a házasság egy több mint egy évtizedes, plátói szerelem beteljesedése volt.

Egy találkozás, ami mindent megváltoztatott

Széchenyi István 1823-ban találkozott először Seilern Crescence-szel, aki ekkor már férjes asszony volt, háromgyermekes anya, a Zichy család tagja. Az alkalom egy családi esemény volt, és a gróf visszaemlékezéseiben úgy írta le ezt a napot, mintha villámcsapás érte volna:

„Abban a pillanatban beleszerettem. Nem tudtam ellene tenni semmit.”

A férfi, aki a katonai pályából kiábrándulva kereste a helyét, élete értelmét, olyan inspirációt kapott, amit talán semmilyen politikai esemény, semmilyen forradalom nem adott volna meg neki: egy nő csendes jelenlétét, aki nem vált a szeretőjévé, mégis felforgatta az egész világát.

A vonzalom szellemi és lelki partnerséggé mélyült, amely a reformkor hajnalán Széchenyi közéleti fordulatát is segítette.

A kettejük közti levelezés, amelyet ma a Széchenyi István Levelezései kritikai kiadás őriz, tanúsítja, hogy Crescence nem pusztán reprezentációs társ, hanem egyenrangú partner volt, akinek véleményére a gróf a legfontosabb döntéseiben is számított.

Az első találkozás után Széchenyi rendszeres vendég lett a Zichy-házban, de soha nem lépte át a határt, amit a kor társadalmi normái és Crescence házassága kijelölt. Ő csak udvarolt – elegánsan, távolságtartóan, szenvedélyesen.

A kortárs beszámolók szerint Zichy Károly tisztában volt Széchenyi érzéseivel a felesége iránt, de mégis kulturált, fegyelmezett kapcsolatot tartottak fenn,

nem rivalizálás vagy konfrontáció jellemezte őket. Széchenyi a Zichy család otthonában is rendszeresen megfordult, a társasági élet részeként. Sőt, Széchenyi és Zichy Károly néha együtt aggódtak Crescence egészségéért — például akkor, amikor gyengélkedett vagy a gyermeke születése körül voltak komplikációk. Ez olyan viszonyra utal, amely túllépett a puszta udvariasságon, és inkább közös emberi aggódást tükrözött.

Széchenyi levelei szerint valóban plátói érzelmekről volt szó, olyan mély és tiszta szerelemről, amely nem a testet, hanem a lelket akarta magához ölelni.

„Crescence, te vagy minden, amit nem kaphatok meg, mégis minden vagy, amiért érdemes élni”

– írta egyszer.

Ezek a mondatok nem a romantikus túlzás jegyében születtek. Széchenyi ekkoriban számos belső vívódással küzdött, és egyes kutatók szerint Crescence volt az, aki révbe vezette. Ő volt az a belső pont, ami mentén felépítette új önmagát: politikust, reformert, nemzetépítőt.

Szerelem, ami nem akart múlni

Zichy Károly, Crescence férje 1834-ben 49 évesen meghalt. A társadalmi illem szerint egyéves gyászt kellett tartani, így Széchenyi – a maga türelmével és kitartásával – tovább várt. Több mint tíz év vágyakozás, fájdalmas visszafogottság és lassan épülő érzelmi kötődés után végre eljött a pillanat: 1836. február 4-én, Budán, a Krisztinavárosi templomban Széchenyi István feleségül vette Seilern Crescence-t.

„Nem a szenvedély sodrásában, hanem a hűség csendjében szerettek egymásba.”

Ez volt az a mondat, amit később egy kortársuk írt róluk, és amely talán a legszebben összefoglalja, miért más ez a szerelem, mint amiket megszoktunk a történelemből. Nem tragédia, nem dráma, nem titkolózás volt – hanem kitartás, tisztelet és méltóság. Az asszony hét gyereket hozott a házasságba, és alig egy évvel később fiút szült Széchenyinek is. Béla fiukat két évvel később Ödön követte. Három közös gyermekükből a kislányuk, Júlia csecsemőként elhunyt.

A romantikus kapcsolat hivatalossá válása után Crescence nemcsak feleségként, hanem egyik legfontosabb szellemi társaként is jelen volt Széchenyi életében.

Ő kezelte az ügyeket, amikor a férfi már betegen, visszahúzódva élt, ő tartotta kézben a levelezéseket, és ő volt az egyetlen ember, akiben Széchenyi még akkor is megbízott, amikor már senki másban nem tudott.

A döblingi naplókban – ahol a gróf mentális állapota egyre inkább romlott – több bejegyzés is szól Crescence-ről:

„Ha ő nem lenne, már rég nem lennék.”
 vagy máshol: „Ő az egyetlen rend az életemben.”

Szövetség egy életre

A családi szövetség a méltatlan utolsó években is működött. Széchenyi 1848 szeptemberében került a Bécs melletti döblingi Goergen-féle magánszanatóriumba. Az intézmény a korabeli „őrültek tornyával” szemben akkoriban modernnek számító, humánus módszereket alkalmazott. A gróf külön lakosztályt kapott, amelynek a temetőre néző ablakait részben befalaztatta.

A mindennapokról fennmaradt beszámolók szerint keveset aludt, sokat sétált a szobájában, sakkozott, fuvolázott. Falk Miksa visszaemlékezése szerint Széchenyi „ama mélabús magyar népdalok egyikét fújta…”.

A döblingi évek azonban nem a szellemi leépülésről szóltak. Az 1850-es évek végére a gróf visszatért a politikai íráshoz: Londonban, németül jelent meg 1859-ben az Ein Blick (Pillantás) című röpirata, amely élesen bírálta az osztrák neoabszolutizmus propagandáját.

A röpirat miatt a bécsi rendőrség hamarosan lecsapott. 1860. március 3-án öt detektív és tizenhat rendőr szállta meg a döblingi intézetet, házkutatást tartva Széchenyinél és körének több tagjánál. Az iratok egy részét elkobozták, és a hatóságok egyértelművé tették: a szanatórium többé nem menedék. A fokozódó nyomás és a börtönnel való fenyegetés hatása a naplóbejegyzésekben is tükröződik.

„Nem tudom megmenteni magam!” – írta néhány nappal a halála előtt.

1860. április 8-án, húsvét vasárnapjára virradóan Széchenyi a döblingi lakosztályában pisztolylövéstől meghalt. A korabeli hatósági vizsgálat és a történészi konszenzus ma is az öngyilkosságot fogadja el.

A „nő szerepe” a tragédiában

De hol volt ebben a drámában „a nő szerepe”? Egyrészt ott volt a feleség, Seilern Crescence, aki Bécs közelébe költözve a döblingi időszakban is a belső kör része maradt. Ő intézte a családi és gazdasági ügyeket, támaszt nyújtva a férjének. Ő írta alá például a Deák Ferenccel kötött, 50 000 forintos kehidai birtokügylet szerződését is, amely évi 600 körmöci arany évjáradékot biztosított a családnak.

A levelezés és a dokumentumok a gondviselő, adminisztráló, hűséges társ alakját rajzolják meg, akit Széchenyi így jellemzett fiaiknak írt levelében: „Anyád minden tekintetben eszményi képviselője nemének.”

- írta Széchenyi István a fiához, Béla grófhoz intézett levelében. Ezzel szemben a történetben felbukkan egy másik nő is: Cibbini Matild báróné, Inkey Eduárdné. A kutatások szerint az ő besúgói jelentései vezettek a rendőri rajtaütésekhez.

Cibbini a bécsi udvar köreihez kapcsolódó kémnőként kulcsszerepet játszott a hatósági eljárások megindításában, amelyek végül a tragédiához vezettek.

A halál körülményeit illetően a magyar történetírás domináns álláspontja szerint az 1860. márciusi házkutatás és a fenyegetés olyan pszichés nyomást gyakorolt a grófra, amely a kimenetelt meghatározta.

A közvélekedés egy része és egyes publicisztikák máig nem zárják ki a politikai gyilkosság lehetőségét.

A halálhír után a Magyar Tudományos Akadémia gyásznapot tartott. A temetésre 1860. április 11-én Nagycenken került sor. Az esküvő helyszínén, a krisztinavárosi templom falán ma emléktábla őrzi a házasság emlékét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
114 éve született a Titanic utolsó, legtovább élt túlélője, aki emléktárgyait árulta, hogy fizetni tudja a számláit
Millvina Dean idős korára nehéz anyagi helyzetbe került. A hír eljutott a Titanic sztárjaihoz is, akik egy váratlan gesztussal segítettek.


114 évbvel ezelőtt jött a világra Elizabeth Gladys „Millvina” Dean, a Titanic legfiatalabb utasa és utolsó túlélője.

Alig két hónapos csecsemőként lett részese a világ leghíresebb hajószerencsétlenségének, egy olyan utazáson, ami a családja számára az új életet jelentett volna.

Szülei Angliából készültek Amerikába kivándorolni, hogy a kansasi Wichitában dohányboltot nyissanak. A korabeli szénsztrájk miatt azonban az eredeti hajójegyüket a Titanicra módosították, ahol a harmadosztályon kaptak helyet.

A végzetes éjszakán, amikor a hajó jéghegynek ütközött, Millvina apja azonnal a kabinba rohant, felöltöztette a gyerekeket, és a fedélzetre küldte a családot.

Anyja később így emlékezett vissza az utolsó pillanatokra: „Búcsút intettem, ő pedig azt mondta, később utánunk jön.” Millvina, az édesanyja és testvére mentőcsónakba került, és a Carpathia mentőhajó fedélzetén élték túl a katasztrófát. Édesapjuk odaveszett.

Millvina egészen nyolcéves koráig nem is tudta, hogy a Titanicon utazott.

Évtizedekig csendes életet élt, a tragédia emléke csak a hetvenes éveiben kezdte újra foglalkoztatni, miután a roncs 1985-ös felfedezése után hirtelen a figyelem középpontjába került.

„Amíg 1985-ben meg nem találták a Titanic roncsait, senkit sem érdekeltem. Ki számít rá, hogy ilyen idősen lesz híres?”

– mondta később egy interjúban. Ezt követően a világ számos pontjára hívták meg rendezvényekre és kiállításokra. 1998-ban az Egyesült Államokba utazott egy Titanic-rendezvényre Springfieldbe, majd 1999-ben Montréalba is ellátogatott. Tervei szerint 2006-ban is részt vett volna a katasztrófa 94. évfordulójára rendezett megemlékezésén, de egy csípőtörés megakadályozta ebben.

2007 októberében, Barbara West Dainton halála után Millvina Dean lett a Titanic utolsó élő túlélője. Idős korára azonban anyagi nehézségekkel küzdött, és kénytelen volt a Titanicról származó emléktárgyait elárverezni, hogy fizetni tudja az idősotthon költségeit.

A hírre a Titanic című film rendezője, James Cameron, valamint a főszereplők, Leonardo DiCaprio és Kate Winslet is felfigyeltek, és egy alapítványon keresztül támogatták őt. „Megtiszteltetés számunkra, hogy hozzájárulhatunk a Millvina Alapítványhoz” – nyilatkozták közösen.

Millvina sosem nézte meg az 1997-es filmet, és kritikusan viszonyult a tragédia szórakoztatóipari feldolgozásaihoz.

Amikor a Doctor Who című sorozat egyik epizódjában egy „Titanic” nevű űrhajó szerepelt, élesen bírálta az ötletet. „A Titanic története tragédia volt, ami annyi családot szakított szét. Elvesztettem az apámat, aki ott fekszik a roncsok között. Tiszteletlenségnek tartom, hogy egy ilyen tragédiából szórakoztató műsort csináljanak.”

Millvina Dean 2009. május 31-én, 97 éves korában hunyt el.

Az alábbi archív felvételen arról beszélt, hogyan kerültek a Titanicra:


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
60 milliárdos adósság, 7 ezer utas a földön: 14 éve ezen a napon állt le a 66 éves MALÉV
A nemzeti légitársaság 2012. február 3-án, reggel 6 órakor függesztette fel működését, miután két gépét külföldön visszatartották. A Budapest Airport elvesztette legfontosabb partnerét és 1,5 millió utasát.


Pontosan 14 éve, 2012. február 3-án, reggel hat órakor a Ferihegyi repülőtér indulási oldalának kijelzőin egyre több járat mellett jelent meg a „Cancelled” felirat. A betonon kék-fehér festésű gépek sorakoztak, de már egyik sem készült felszállásra. Ezzel a képpel írta be magát a magyar polgári repülés történetébe a nap, amit sokan csak „Fekete Péntekként” emlegetnek: 66 év után leállt a MALÉV. 

A légitársaság vezetése hivatalosan reggel hat órakor függesztette fel a teljes kereskedelmi üzemét, miután a pénzügyi helyzet tarthatatlanná vált. A döntés közvetlen előzménye az volt, hogy hitelezők két repülőgépet – egyet Dublinban, egyet Tel-Avivban – nem engedtek felszállni, a leállás pedig aznap több mint hétezer utast hagyott a földön.

A végső lökést az Európai Bizottság január 9-i döntése adta meg, amely kimondta, hogy a magyar állam 2007 és 2010 között tiltott állami támogatást nyújtott a cégnek.

A Brüsszel által visszakövetelt összeg gyakorlatilag elvágta a további állami finanszírozás lehetőségét, a partnerek pedig bizalmukat vesztve azonnali előrefizetést kezdtek követelni a szolgáltatásaikért.

A leállás pillanatában a MALÉV adósságállománya körülbelül 60 milliárd forintot (akkori árfolyamon 270 millió dollárt) tett ki. A flotta 22 lízingelt utasszállítóból állt, a vállalat pedig közel 2600 embernek adott munkát. „Fájdalmas… ameddig lehetett, próbáltuk működtetni a Malévet, de meg kellett állnunk” – mondta Orbán Viktor miniszterelnök a leállás napján a Kossuth rádiónak, ahogy arról a The Irish Times is beszámolt. A hivatalos közlemény szerint a partnerek előrefizetési igénye felgyorsította a pénzkiáramlást. „Elnézést kérünk minden utasunktól” – zárult Limburger Lóránt vezérigazgató nyilatkozata. Egy vezető tisztségviselő a helyzetet így foglalta össze: „Egyetlen cég sem tudja teljesíteni a hónapokkal előre kért fizetéseket.”

A MALÉV bedőlése azonnali és súlyos következményekkel járt a Budapest Airport számára is, amely egyik napról a másikra elveszítette legfontosabb partnerét és az évi nagyjából másfél millió átszálló utasát.

A menedzsment 250 fős csoportos létszámleépítést jelentett be, és felfüggesztett több, összesen 60 millió eurót (akkori árfolyamon több mint 17 milliárd forintot) meghaladó értékű fejlesztést. A magyar légiközlekedésben keletkezett űrt a versenytársak villámgyorsan igyekeztek betölteni. A Ryanair már a leállás napján bejelentette, hogy két héten belül bázist nyit Budapesten, 31 új útvonalat indít, és 9,99 eurós (körülbelül 3000 forintos) bevezető árakkal csábítja az utasokat. A Wizz Air szintén megduplázta budapesti kapacitását, két új gépet állított forgalomba, és „rescue fare” néven speciális, kedvezményes jegyeket kínált azoknak, akiknek érvényes MALÉV-foglalásuk volt.

A leállás azonnal politikai vitát robbantott ki. A kormányoldal az Európai Bizottság döntését tette felelőssé, hangsúlyozva, hogy a kabinet a megelőző napokban csődvédelmi intézkedésekkel és egy rendkívüli vagyonfelügyelő kinevezésével próbálta menteni a helyzetet. Az ellenzéki MSZP szerint a csőd a kormány felkészületlenségének és semmittevésének az eredménye, és egy új, piaci alapon működő nemzeti légitársaság elindítását sürgették.

A „Fekete Péntek” hosszú távon is átrajzolta a budapesti légi forgalmat: bár az utasszám helyreállt, a fővárosi repülőtér elvesztette regionális elosztó, úgynevezett hub-szerepét. A MALÉV által fenntartott kiterjedt hálózat és az átszálló utasforgalom hiányát a piacot azóta domináló fapados légitársaságok modellje nem pótolta. Forrás


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk