MÚLT
A Rovatból

Ki volt a "világ legmagányosabb embere?" – 7 múlt nélküli ember különös története

Az egyik legfurcsább annak a magyar prímabalerinának a története, akinek sem a születéséről, sem a haláláról nem tudunk semmit, csak azt, hogy nyomtalanul eltűnt.


Telis-tele a történelem olyan emberekkel, akik nyom nélkül tűntek el. Azokból azonban jóval kevesebb van, akiknek a múltja ismeretlen: de az igazán érdekes történetek hozzájuk kötődnek.

1. Sandy Cove-i Jerome

1863-ban egy nyolcéves kisfiú a Kanadához tartozó Új-Skóciában, a parton sétálva bukkant rá egy kimerült, átfázott, lábak nélküli férfire. A fiú családja hazavitte. Hamar kiderült, hogy nem beszél angolul, de semmilyen más nyelven sem tudták szóra bírni. Rengeteg kíváncsiskodó ment el meglátogatni, de a férfi egyáltalán nem beszélt, csak morgott mindenkire. Mivel többször hagyta el a száját egy, a névre hasonlító hang, elnevezték Jerome-nak.

Tovább gyűrűzött a rejtély, amikor orvos is megvizsgálta, és kiderült, hogy sebészi precizitással amputálták a lábait, nem sokkal azelőtt, hogy a parton megtalálták.

Jerome átkerült egy új családhoz, Jean Nicola a feleségével és fogadott lányukkal adott neki otthont 7 éven keresztül.

jerome_amazon

Ellátásához heti 2 dolláros támogatást biztosított az állam. Nicola nyelvész volt, de Jerome-ot még ő sem tudta szóra bírni. Miután Nicola felesége meghalt, Jerome átkerült a Comeau családhoz egy közeli faluba, St. Alphonse-ba, és itt élte le élete hátralévő részét. A család hasznot húzott belőle, látogatók pénzt fizettek azért, hogy találkozhassanak Jerome-mal. Az ismeretlen eredetű férfi 1912-ben halt meg, és azóta sem derült ki, hogy ki volt valójában.

2. John Doe 24

1945-ben egy süketnéma, kommunikációra teljesen képtelen tinédzser fiú bukkant fel az Illinois állambeli Jacksonville-ben. Egy szót tudott tudott leírni csupán: „Lewis”. Miután a hatóságok nem találtak rá a családjára, egy pszichiátrián helyezték el, és mivel ő volt a 24. beteg az intézményben, akinek nem tudták a nevét, John Doe No. 24-nek nevezték el – meglepő módon nem Lewis-nak.

Később a látását is elvesztette, vélhetően a cukorbetegsége miatt. 30 évet töltött különböző pszichiátriákon, végül szanatóriumban helyezték el. A rengeteg egészségügyi problémája ellenére jókedvű maradt, gyakran nevetett, süketségétől függetlenül szeretett zenét hallgatni és táncolni.

Szívrohamban halt meg 1993-ban, változatlanul ismeretlen múlttal. Mary Chapin Carpenter dalban örökítette meg a történetét.

3. Monsieur Chouchani

Chouchani tanár úrról sem lehet tudni, hogy pontosan ki ő, és honnan származik. Története azért érdekes, mert mentorai között volt egy Nobel-díjas író, Elie Wiesel is.

Wiesel úgy számolt be róla, hogy "piszkos, szőrös" férfi volt, aki hasonlított egy bohócra. Másik tanítványa, a lengyel-francia filozófus, Emmanuel Levinas szerint egyenesen visszataszító volt a külseje. Ennek ellenére minden tanítványára nagy benyomással volt, kivétel nélkül szuperlatívuszokban beszélnek róla – csak azt nem tudja senki, hogy pontosan ki is volt ő.

chouchani

Annyi ismert, hogy a II. világháború után Párizsban élt 1947 és 1952 között, majd eltűnt néhány évre, és később Izraelben bukkant fel. Aztán megint Párizsban. Végül Dél-Afrikába költözött, ahol élete végéig élt.

Ezen kívül annyit tudnak még róla, hogy 1895-ben született, de azt persze nem, hogy hol. Még a valódi neve sem ismert: a Chouchani, vagy annak még informálisabb változata, a Shushani csak becenevek voltak.

1968-ban halt meg, a sírja Montevideóban, Uruguay-ban van. A Nobel-díjas Wiesel fizette ki a sírkövét és a temetését.

4. Ember a lyukból

Olyan szereplő a listán, aki talán még ma is életben van. Több becenevet is kapott, például az Utolsó Törzstag, vagy a Világ legmagányosabb embere címet is ráaggatták. Először 1996-ban látták az Amazonas esőerdőinek egyikében, Brazíliában, egy marhacsordákkal körbevett területen.

Úgy vélik, hogy ő az egyik helyi törzs utolsó élő tagja. Azért kapta a fenti becenevet, mert minden – szalmából, nádból és levelekből készült – otthonában ásott magának egy kétméteres lyukat, amit vagy csapdaként, vagy búvóhelyként használt.

2007-ben a brazil hatóságok megtiltották, hogy bárki a közelébe menjen, kordonnal vették körbe a területet. Miért? Azért, mert általában nyílzáporral fogadta azokat, akik kíváncsiskodtak. 2014-ben látták utoljára.

VIDEÓ: Találkozás az emberrel a lyukból:

5. Kaspar Hauser

Parasztruházatban találtak rá 1828-ban a mai Nürnberg területén egy kétségbeesett, magányos tinédzser fiúra. Két levél volt nála, az egyiket a gyámja írta, aki „írni, olvasni és vallási tanokra oktatta”, és nem engedte meg neki, hogy kitegye a lábát a házából. A másik az édesanyjától származott, az ő levelében az állt, hogy a fiút Kaspar Hausernek hívják, 1812. április 30-án született, apja lovas katonaként halt meg. A két levél ugyanazzal a kézírással íródott.

Egy katonai tábornok fogadta örökbe, akinek folyton azt hajtogatta, hogy lovas katona akar lenni úgy, mint az apja. Gyakran kezdett lovakról kiabálni, és ha bármi másról kérdezték, pánikba esett, és nem volt hajlandó érdemi dolgokról beszélni.

kh

Később a nürnbergi kastélyban letartóztatták csavargásért. Azt állította, hogy egy sötét cellában tartották, egy takarót, két falovat és egy kiskutyás játékot adtak neki, étkezésre csak kenyeret és vizet kapott. Sosem látta a fogva tartója arcát, és előfordult, hogy arra ébredt, hogy levágták a haját és a körmeit. Feljegyzések szerint örömmámorban tört ki, amikor megkapta a falovakat, folyton simogatta őket és beszélt hozzájuk.

Azt állította, hogy egy furcsa, fekete arcú férfi tanította meg neki a „katona akarok lenni” mondatot, elképzelhető, hogy azt sem tudta, mit jelent valójában. Szerinte ugyanez a férfi hagyta ott az utcán. Növekvő kíváncsiság övezte a történetét, többek között a város polgármestere is meglátogatta a cellájában, és több órát töltött vele.

Két hónappal később kiengedték a börtönből és egy tanító, Georg Daumer befogadta. Ő már tényleg írni, olvasni és rajzolni tanította, Daumer szerint tehetséges volt mindegyikben.

film

Kaspar Hauser életéről film is készült

Ezután kezdődtek az igazi problémák. Többször sérülten találtak rá, Hauser minden alkalommal azt állította, hogy egy ismeretlen csuklyás alak támadta meg. Egyszer pisztolylövést is hallottak a szobájából, vérzett a feje, amikor bementek hozzá. Nem lőtt seb volt, a fiú azt mondta, hogy véletlenül lelökte a fegyvert a falról. Hazudozónak, csalónak titulálták, több családnál megfordult, de mindenki elvesztette vele szemben a bizalmát.

kaspar2

1833-ban egy levéllel a kezében találták meg, súlyos szúrt sebbel a mellkasán. Ismét azzal jött elő, hogy az a férfi támadta meg, aki először otthagyta Nürnberg utcáin. A történetben az sántított, hogy a levél ugyanúgy volt összehajtva, ahogy ő maga hajtogatta őket, a kézírás is az övére hasonlított, ráadásul a korábbi írásaiban előforduló nyelvtani hibák jelentek meg ebben a levélben is.

Erősebben szúrhatta meg magát, mint szerette volna, három nappal később belehalt a sérülésbe. Életét azért követte végig akkora érdeklődés, mert nemesi származásúnak vélték - 1996-ban egy DNS-teszttel bebizonyították, hogy ez nem igaz.

6. A Zöld bakancsos

A Mount Everest egyik legbizarrabb története az övé. Rikító zöld bakancs volt azon a férfin, aki az Everest egyik mészkőbarlangjához közel zuhant le és fagyott halálra, mivel nehezen megközelíthető helyen volt. Nagy valószínűséggel két, 1996-ban eltűnt indiai hegymászó, Tsewang Paljor, vagy a társa, Dorje Morup holttestéről van szó.

Az Everesten már több mint 200-an meghaltak, de ez a szám eggyel kevesebb lehetne, ha nem tévesztenek össze egy haldokló, szintén zöld bakancsos férfit az évek óta ott heverő holttesttel. 2006-ban több tucat hegymászó hitte azt, hogy a Zöld bakancsost látják, miközben egy akkori mászó, David Sharp haláltusájának voltak valójában szemtanúi.

Mivel a korábban lezuhant férfit nem tudták kimenteni, az Everest-hódítók tudták, hogy nem érdemes vele foglalkozni és a rikító zöld bakancs egy régóta halott emberhez tartozik. Sharp vélhetően órákig életben volt, miután összetévesztették a Zöld bakancsossal.

7. Aranyváry Emília

A magyar balerina születéséről szinte semmit nem lehet tudni, de a haláláról sem. Az első magyar prímabalerina valamikor az 1830-as évek környékén születhetett, és valószínűleg a neve sem ez volt eredetileg.

Aranyváry Emília a pesti Német Színház francia balettmesterétől tanult táncolni, első fellépése a Nemzeti Színházban volt, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején. A nő később elhagyta Magyarországot, Párizsban lett prímabalerina. Néhány évvel később visszaköltözött Magyarországra, aztán vidéki, majd külföldi társulatok tagja volt, míg végül 1870-ben nyomtalanul eltűnt.

Egyetlen kép maradt fenn róla. Aranyváry Emília életéről és titokzatos eltűnéséről az Index írt cikket.

aranyvari

Forrás: Mentalfloss


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
Egy ellopott akkumulátor miatt halt meg 11 gyerek: a pörbölyi tragédia, ami egy egész generációt törölt ki a faluból
1993. február 12-én a vonat 80-nal rohant a pörbölyi iskolabuszba – a mozdonyvezető pontosan tudta, hogy a fénysorompó hetek óta rossz.


„Igazgató bácsi, én most meg fogok halni?” – kérdezte egy alsó tagozatos kisfiú a pörbölyi iskola vezetőjétől a fémroncsok, a szirénák és a kiáltások közepette. A kérdés, amely a Tolnai Népújság tudósítása szerint a tragédia helyszínén hangzott el, egyetlen mondatba sűrítette a felfoghatatlant.

1993. február 12-én, egy fagyos, ködös péntek reggelen Pörböly határában egy pillanat alatt kialudt tizenegy gyermek élete, amikor az őket szállító iskolabusz egy vonattal ütközött. A balesetben a busz sofőrje is életét vesztette, a tragédia tizenkét áldozatot követelt.

Aznap reggel sűrű, párás köd ült a tájra, drámaian lecsökkentve a látótávolságot a nyékipusztai bekötőút vasúti átjárójában. A mentéshez riasztott pécsi helikopter sem tudott leszállni a sűrű pára miatt. A helyszínre érkezőket apokaliptikus kép fogadta: a Gemenc Volán Ikarus busza kettészakadt, hátsó része az árokba csapódott, míg az elejét a Kiskunhalas felől Bátaszék irányába tartó személyvonat mintegy százötven méteren tolta maga előtt a síneken. Az influenzajárvány miatt a buszon a szokásos hatvan helyett aznap csak huszonkilenc gyermek utazott.

A vasúti átjáró fénysorompója a baleset napján nem működött, mert hetekkel korábban, január végén valaki ellopta a berendezés akkumulátorát. A tolvajt sosem találták meg.

A MÁV a vasúti személyzetet írásban figyelmeztette a veszélyre, és a mozdonyvezetők számára kötelezően előírta, hogy a fedezetlen átjáró előtt 15 kilométer/órára csökkentsék a sebességet. A közúton közlekedők számára azonban a sötét jelzőlámpa semmilyen veszélyt nem jelzett a sűrű ködben.

A 7817-es számú személyvonat mozdonyvezetője a kötelező érvényű írásbeli rendelkezés ellenére nem lassított. A vizsgálat később megállapította, hogy a szerelvény közel 80 kilométer/órás sebességgel érkezett az átjáróhoz. A mozdonyvezető ugyan adott hangjelzést, de a fékezésre már nem maradt ideje. Egyik túlélő gyermek visszaemlékezése szerint az utolsó pillanatokban valaki felkiáltott a buszon: „Mi lesz most?! Itt a vonat!”

A tizennyolc sérült gyermeket több környező kórházba szállították, de a helyszínen nem állt rendelkezésre pontos utaslista, ami jelentősen megnehezítette a gyerekek azonosítását és a szülők értesítését. A helyszínen kilenc, a kórházba szállítás után pedig további két gyermek halt bele sérüléseibe. A buszt vezető férfi szintén a kórházban hunyt el.

A tragédiát követő nyomozás a buszvezető és a mozdonyvezető felelősségét is megállapította. Mivel a busz sofőrje elhunyt, csak a mozdonyvezető ellen indult eljárás.

A bíróság első fokon két évre, a Legfelsőbb Bíróság pedig jogerősen három év letöltendő szabadságvesztésre ítélte. A hazai vasúttörténetben ez volt az egyik első olyan eset, amikor vasúti átjáróban történt halálos baleset miatt egy mozdonyvezetőnek börtönbe kellett vonulnia.

A pörbölyi tragédia az egész országot megrendítette. „Kimondhatatlan fájdalom ért minket. Ezt a tragédiát ez a kis falu talán soha sem fogja kiheverni” – nyilatkozta Gayer János, a falu akkori polgármestere. Közadakozásból 18 millió forint gyűlt össze a gyászoló családok megsegítésére és az áldozatok temetésére. A sportvilág is megmozdult: egy székesfehérvári felkészülési torna győztese, a BVSC-Dreher a százezer forintos fődíjat, a döntős Videoton pedig a rendezvény teljes bevételét ajánlotta fel az érintetteknek. Az elhunyt gyermekeknek egységes síremléket állítottak, a baleset helyszínén pedig emlékmű őrzi az emléküket. A tragédia feldolgozására mentálhigiénés csoport is indult, de a közösségben a történtek sokáig tabutémának számítottak.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
55 éve halt meg, mégis üresen áll Rákosi Mátyás sírhelye Farkasréten – rejtély, hová tűnt a diktátor urnája
Pontosan 55 éve halt meg Rákosi Mátyás. Különös élet várt rá a Szovjetunióban a bukása után.


Egy túlméretes orosz urna, amelyet egy bőrből készült aktatáskában, szinte kézipoggyászként csempésztek át a határon. Egy titkos temetés, amelyről alig néhányan tudtak, és egy szűkszavú, mínuszos hír a Népszabadságban. Így ért véget 1971. február 16-án a Farkasréti temetőben annak az embernek a története, akit a magyar állam tizenöt éven át igyekezett kitörölni a köztudatból, miközben a háttérben gondosan menedzselte száműzetésének kényes ügyeit.

Pontosan 55 éve, ezen a februári napon halt meg a Szovjetunióbeli Gorkijban Rákosi Mátyás, Magyarország egykori teljhatalmú ura.

De milyen életet élt a bukása után, ki fizette a mindennapjait, és hová tűntek a hamvai, amelyeknek sorsát ma is rejtély övezi?

A végjáték 1956 júliusában kezdődött, amikor Rákosit a hivatalos pártzsargon szerint „gyógykezelésre” küldték a Szovjetunióba. A valóságban ez politikai száműzetést jelentett, amelynek első állomása a Moszkva melletti Barvihában, a pártelit szanatóriumában volt.

A szovjet vezetés hamar megelégelte, hogy a leváltott főtitkár a fővárosból próbál intrikálni, ezért 1957-ben a Fekete-tenger melléki Krasznodarba költöztették.

Itt kezdődött a száműzetés „aranykora”. A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága gondoskodott róla, hogy Rákosi és felesége ne szenvedjen hiányt semmiben: egy ötszobás, minden kényelemmel felszerelt lakást kaptak, házvezetőnőt – aki egyben a KGB megbízottja is volt –, ingyenes étkezést, saját autót és havi 2000 rubel költőpénzt. Mindezt természetesen a magyar állam fizette. Nyaranta a gelendzsiki pártüdülőben pihenhettek. A kényelem azonban nem jelentett szabadságot.

„Önök árnyék nélküli emberré tesznek engem” – panaszolta egy 1960-as találkozón,

jelezve, hogy a luxuskörülmények ellenére is fogolynak érezte magát.

A hatvanas évek elejére a szovjetek türelme végleg elfogyott. A kényelmes krasznodari életet 1962-ben a kirgizisztáni Tokmok zord valósága váltotta fel.

A birodalom peremén egy kétszobás, komfort nélküli lakás várta őket. A vizet a kútból kellett hordaniuk, az udvaron volt a vécé, és a kemény, mínusz 20-30 fokos teleken fával fűtöttek.

Az egykori diktátor számára ez a környezet jelentette a valódi bukást. A következő években egyre távolabb került a hatalom központjától: 1966-ban Arzamaszba, majd 1967 őszén a külföldiek elől elzárt Gorkij városába költöztették. Itt érte a vég, miután egészsége megromlott. Több szívroham után, 78 éves korában hunyt el.

Rákosi a száműzetés évei alatt egyetlen dologról nem mondott le: a hazatérés reményéről.

Levelek tucatjaival bombázta a szovjet és a magyar pártvezetést, Hruscsovtól Brezsnyevig, Andropovtól Kádár Jánosig.

A Budapest Főváros Levéltára által közzétett dokumentumokból egy makacs, a valósággal szembenézni képtelen ember portréja rajzolódik ki. Követelte a hazatérését, érvelt az egészségi állapotával, és intézte a magyarországi nyugdíját, amelyhez a hatvanas évek végén már ügyvédet is fogadott. Egyik, Kádár Jánosnak címzett levelében így fogalmazott:

„…Ez év márciusában és júniusában közöltem a kormánnyal, hogy vissza kívánok térni Magyarországra. Választ nem kaptam. Ezért újra közlöm, hogy vissza kívánok térni.”

A kérések süket fülekre találtak. A Kádár-rendszer számára Rákosi élő kísértet volt, akinek hazatérése megzavarta volna a nehezen felépített politikai konszolidációt.

Halála után a magyar állam diszkréten, de hatékonyan lépett. Nem úgy, ahogy egy állam hazahozza a „nagy halottat”, hanem úgy, ahogy egy állam hazahozza a problémát: diszkréten, minimalizálva a nyomot, menedzselve a kellemetlenséget.

A források szerint az urnát menetrend szerinti járattal hozták haza. Úgy utazott, mint bármelyik csomag, amihez senki nem kér extra figyelmet.

A hamvakat 1971. február 16-án, egy szűk körű ceremónián helyezték el a Farkasréti temető egyik urnafülkéjében. A korabeli sajtó mindössze egy rövid MTI-hírt közölt, amely szerint Rákosi Mátyás, „aki gyógykezelés céljából tartózkodott a Szovjetunióban”, elhunyt. Az urna sorsa azonban a temetés után sem hagyta nyugodni a kedélyeket.

A sírhelyet a hetvenes-nyolcvanas években rendszeresen megrongálták, ezért a nevét tartalmazó táblát eltávolították, és egy ideig csak az „R. M.” monogram utalt rá, ki nyugszik a fülkében.

A történet legújabb, bizarr fordulata 2015-ben következett be. Június 24-én két, magát leszármazottnak mondó személy jelent meg a Budapesti Temetkezési Intézetnél, és hivatalosan kikérte az urnát. A Farkasréti temetőben azóta üres a fülke. Hogy Rákosi Mátyás hamvai ma hol vannak, arról nincs nyilvános információ. Az egykori teljhatalmú vezetőnek, akinek képe mindenhol ott függött, ma már sírhelye sincs.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
A fiatalon elhunyt Kesjár Csaba megérezte a versenypályán a közelgő tragédiát
64 éve született a magyar autóversenyző. Párja a tragédia után azt nyilatkozta, hogy a többi résztvevő Csaba halála után nem akart versenyezni, mindenki a szerette. A futamot le is fújták.


Annak idején, az 1980-as években egy egész korszak ígéretét hordozta Kesjár Csaba a magyar autósportban.

Tehetséges volt, ambíciózus, és oda kellett rá figyelni.

1962. február 9-én született, és csak huszonhat év adatott neki – mégis megmaradt több generáció emlékezetében.

A nyolcvanas években sokan nevezték őt „a reménység hercegének”. Nem véletlenül: egy évvel az első magyarországi Forma–1-es futam, az 1986-os Hungaroring-debütálás után már valós forgatókönyv volt, hogy magyar versenyző állhat rajthoz a királykategóriában. És abban az időben ez nem csupán álom volt, mert az ajtó már kinyílt.

A versenysport családi örökség volt

Kevesen tudják, hogy Kesjár Csaba szenvedélye a családi hagyományokból táplálkozott. Édesapja és nagyapja is versenyzett, vagyis a mozgás, a gépek világa, a pályák ritmusa ott volt a levegőben. Ő viszont nem csak vezetni tudott, hanem értette is, mitől él egy technika.

Talán ezért is beszéltek róla úgy a kortársak, mint aki nem pusztán gyors, hanem rendszerszinten gondolkodik, ami az autósportban aranyat ér.

Mérnöki fej, versenyzői szív

A történet gokarttal indult: 1977 és 1981 között gokartozott, és már itt kiderült, hogy tehetséges. A nemzetközi licencű kategóriában 1980-ban és 1981-ben magyar bajnoki címet szerzett – kétszer egymás után, ami a legjobb bizonyíték arra, hogy nem egyszeri, véletlen sikerről volt szó.

1982-ben már autóversenyzői igazolvánnyal folytatta, és onnantól az események szinte sűrűsödnek. Közben a Budapesti Műszaki Egyetemen gépészmérnöki oklevelet szerzett.

Formula Easter: 1982, 1983, 1984, 1985 – négyszeres magyar bajnok. 1985: abszolút magyar bajnok. 1986: hegyi bajnok.

Formula Ford: 1986-ban osztrák bajnok, ami különösen fontos állomás volt. Ebből már lehetett sejteni, hogy a nemzetközi mezőnyben is megállja a helyét a magyar versenyző.

1987-től 1988-ig a német Forma–3 bajnokságban versenyzett. 1987-ben a 9. helyen végzett, ami ebben a mezőnyben komoly teljesítmény, főleg úgy, hogy ő volt az, aki nem „készen” érkezett.

Kesjár Csaba lett volna az első magyar versenyző, aki Forma–1-ben szerepelhet

Az 1987-es Magyar Nagydíj hétvégéjén tesztelhette a Zakspeed csapat autóját, így ő lett az első magyar, aki F1-es autót vezetett. Egyetlen teszt is elég ahhoz, hogy egy ország sporttörténeti pillanatként emlékezzen rá.

Majd 1988. június 24-én a nürnbergi Norisringen történt meg az, amit egyetlen versenyző családja sem akar átélni: Kesjár Csaba az edzésen halálos balesetet szenvedett.

A magyar versenyző mintha megérezte volna végzetet

- erről Harle Tamás írt a Kesjár Csaba 60 – A teljes történet című könyvében. A kötetben a szerző felidézi, hogy

24 órával a tragédia előtt Kesjár Csaba a csapattársával bejárta a pályát, és a hírhedt kanyarban meg is állt.

A beszélgetés lényege – röviden – az volt, hogy ha hibázik, nagy baj lehet.

"A halálkanyarban - amelynél később az életét veszítette - megállította a tűzpiros Hondát és azt mondta társának, hogy ha eltéveszti a kanyart, akkor beleszáll a tóba"

-írja Harle Tamás.

"Csapattársa azt felelte, ha elvéti a kanyart, akkor ott a szalagkorlát, ami megfogja. Döbbenet, de 24 órával később éppen ez a korlát okozta Csaba halálát."

Azon a bizonyos napon a fiatal autóversenyző a piros–fehér–zöld festésű Dallarával féknyomok nélkül, nagy sebességgel csapódott a gumifalnak, majd az autó át is szakította a szalagkorlátot, és csak a fák alatt állt meg.

Nem tudott fékezni.

A korabeli beszámolók szerint édesapja épp a helyszínre tartott, de késett. Az edzésre már nem ért oda, a futamot akarta látni. A hírt – hogy a fia meghalt – a csapat magyar szerelője, Nagy Péter közölte vele.

Harle Tamás a Forbes-nak 2022-ben azt mondta, hogy alapvetően a Norisring pár évvel korábbi átépítése és az akkoriban lazább biztonsági szabályok miatt nem élte túl Kesjár az ütközést.

A lazán összerakott gumifal azonnal szétrebbent, és Kesjár autója lyukat fúrt a szalagkorlát két íve közé, amelynek felső része halálos ütést mért a fejére.

A mai előírások mellett, a pilóták fejét védő úgynevezett „glória” miatt nagy valószínűséggel túlélne egy ilyen balesetet.

Werner Imola, Kesjár Csaba párja a tragédia után azt nyilatkozta, hogy a többi versenyző Csaba halála után nem akart versenyezni, mindenki a szerette. A versenyt le is fújták.

Kesjár Csaba neve az 1980-as években azt jelentette, hogy Magyarországnak lehet saját F1-es versenyzője. Sajnos nem így lett.

De amit elért, az örökre beírta őt a magyar autósport történetébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
Tömegsír igazolta a világ első feljegyzett tömegjárványát, amit sokan kamunak tartottak
A holttestek fogaiból kinyert DNS bizonyította, hogy a gyilkos kór a pestis volt, ami a kora középkor elején söpört végig a Bizánci Birodalomból indulva.


Egy római kori versenypálya mellett feltárt tömegsír tárja fel a világ legelső, feljegyzett világjárványának borzalmait.

A mai Jordánia területén talált, több mint 200 holttestet rejtő sír kézzelfogható bizonyítékot szolgáltat arra,

hogyan tarolta le a Justinianus-kori vagy Iusztinianoszi pestisjárvány a mediterrán városokat, és hogyan kényszerített egy mozgásban lévő, sokszínű népességet egyetlen, tragikus temetkezésbe.

Az amerikai vezetésű kutatócsoport eredményei szerint a sír egyetlen, katasztrofális esemény nyomait őrzi, nem pedig olyan temetőét, ami lassan, évtizedek alatt telt meg – írta a The Guardian.

A 6. és 8. század között tomboló pestisjárvány milliókat ölt meg a Bizánci Birodalomban.

A most vizsgált Dzserasz városa a járvány egyik epicentruma volt, egy nyüzsgő kereskedelmi központ, ahová a birodalom minden szegletéből érkeztek emberek.

A kutatók a holttestek fogaiból nyerték ki a DNS-t, amivel egyértelműen azonosították a gyilkos kórokozót, a Yersinia pestist.

„A korábbi beszámolók magát a kórokozót azonosították. A dzseraszi lelőhely ezt a genetikai jelzést emberi történetté formálja arról, kik haltak meg, és a város miként élte meg a válságot” – mondta Rays Jiang, a tanulmány vezető szerzője, a Dél-Floridai Egyetem docense.

A kutató szerint a lelet megmutatja, hogy a járványok nemcsak biológiai események, hanem társadalmi traumák is.

„Ez segít megérteni a pandémiákat a történelemben megélt egészségügyi eseményeket, amelyek így csak szövegekben feljegyzett járványkitörések.”

A tömegsírban férfiak, nők, idősek és fiatalok maradványait is megtalálták.

Az áldozatok sokfélesége azt mutatja, hogy a város lakossága rendkívül mobilis volt: rabszolgák, zsoldosok, kereskedők éltek és haltak meg itt egymás mellett. A járvány azonban csapdába ejtette őket, hasonlóan ahhoz, ahogy a Covid-19 idején leállt a világ. „Az emberek mozognak. Utaznak, sebezhetők, és normál esetben szétszóródnak, felbolydulnak. Itt a válság terelte őket össze” – tette hozzá Jiang.

A felfedezés egy régi tudományos vitára is pontot tehet.

„Egy egész filozófiai irányzat épült arra, amely szerint az első pandémia nem is történt meg”

– magyarázta a kutató.

A tagadók azzal érveltek, hogy sem a népszámlálási, sem a gazdasági adatok nem mutatnak összeomlást, és eddig nem került elő egyetlen tömegsír sem.

„Csakhogy az első pestisjárvány valójában könnyen kibogozható. Megvan a Yersinia pestis mint kórokozó; van egy tömegsír és vannak testek – bizonyítékaink vannak rá, hogy megtörtént”

– szögezte le Jiang.

Szerinte a történelem nem mindig látványos összeomlásokból áll. „Hogy a társadalom vagy az intézmények összeomlottak-e, az külön kérdés. Lehet, hogy egy betegség végigsöpör, anélkül hogy forradalomra, lázadásra vagy rezsimváltásra lenne szükség annak bizonyításához, hogy valóban végigsöpört.”

A Iusztinianoszi pestis (i. sz. 541–750) az első a három nagy, történetileg feljegyzett pestisjárvány közül, amelyet a Yersinia pestis baktérium okozott. A második a 14. századi Fekete Halál, a harmadik pedig a 19. század végén, 20. század elején Kínából kiinduló pandémia volt.

A Iusztinianosz-kori járvány a Bizánci Birodalom központjából, Konstantinápolyból terjedt el a birodalom kereskedelmi útvonalain keresztül, és a becslések szerint a Földközi-tenger térségének lakosságát akár 25–50%-kal is megtizedelhette.

A járvány nevét I. Iusztinianosz bizánci császárról kapta, aki maga is elkapta a betegséget, de túlélte.

A dzseraszi (Jerash) lelet azért is kiemelkedő, mert a mediterrán régióban eddig kevés közvetlen régészeti bizonyítékot találtak a járvány pusztítására. Míg Észak-Európában, például Angliában és Németországban már tártak fel a korszakhoz köthető pestises tömegsírokat, a birodalom központi területeiről hiányoztak a hasonló, egyértelmű leletek. A dzseraszi sír genetikai bizonyítékai megerősítik a korabeli írásos forrásokat, például Procopius történetíró leírásait, aki a járvány borzalmairól és a temetetlen holttestekről számolt be Konstantinápolyban. A felfedezés így segít összekapcsolni a történelmi szövegeket a kézzelfogható régészeti és biológiai valósággal.

Via The Guardian

https://www.theguardian.com/world/2024/feb/05/mass-grave-jordan-justinian-plague-pandemic


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk