MÚLT
A Rovatból

10 tragikus tény Lajkáról, az első kutyáról, akit az űrbe küldtek

A szovjetek évtizedeken keresztül titokban tartották Lajka kiképzésének és halálának gyomorforgató részleteit.
Forrás: Listverse - szmo.hu
2017. január 15.



Lajka utazása az űrbe az emberiség történelmének meghatározó pillanata volt. Bizonyíték volt arra, hogy miket érhetünk el, és a hihetetlen eredmény megkönnyítette a további nagyszerű teljesítmények megvalósítását.

Lajka azonban csak egy egyszerű kutya volt, aki semmit nem értett a küldetéséből. Számára életének utolsó hetei félelemben teltek, utolsó pillanataiban pedig nem értette, mi történik körülötte és rettegett. Pedig ha a történelem másképp alakult volna, akár haza is térhetett volna.

10. Lajka kóbor kutya volt

Az űrprogram előtt Lajkának nem volt otthona. Keverék kutya volt, akit Moszkvában találtak, a szovjetek ugyanis kifejezetten olyan kutyákat kerestek, mint Lajka. Míg az amerikaiak majmokkal próbálkoztak, addig a szovjetek könnyebbnek tartották a kutyák űrkiképzését. Külön csapatuk volt, amelyik kóbor kutyákat gyűjtött be az utcákról. Úgy gondolták, hogy ezek az állatok olyan nehézségeket éltek már túl, ami miatt kezelni tudják majd az űrben tapasztalható nehéz körülményeket. Valójában nem is Lajka volt az első kutya, akit az űrbe küldtek, hanem Albina, de ő "csak" a félútig repült el, onnan pedig élve tért vissza. Ő lett Lajka tartaléka. Mushka is azokhoz a kutyákhoz tartozott, akiket elkezdtek kiképezni, azonban ő annyira megrémült a felkészítés során, hogy még az ételéhez sem nyúlt többet.

9. Tudták, hogy meg fog halni

Albinával szemben mindenki tudta, hogy Lajka nem fog élve visszatérni. A szputnyik nem volt alkalmas a biztonságos visszatérésre, így a terv az volt, hogy Lajka pár napig kering a világűrben, majd mérgezett étellel eutanáziában részesül. Természetesen a Szovjetunión kívül ez senkinek nem tetszett, a britek tüntettek a küldetés ellen. Voltak olyanok is, akik minden nap 11 órakor egy perces néma csenddel tiltakoztak Lajka küldetése ellen.

A szovjetek persze nem értették a felháborodást, mivel szerintük egyedül az számított, hogy a küldetés az emberiség érdekeit szolgálja. Ennek ellenére lehet, hogy Lajka kiválasztása mégis kegyetlenség volt, egyesek szerint ugyanis Albinát akarták kiküldeni, azonban ő egyszer már bizonyított, ezért Lajkának kellett mennie helyette.

lajka1

8. Siettették az űrhajót

Lajka halála elkerülhető lett volna, legalábbis az eredeti terv szerint haza kellett volna térnie. A szovjetek azzal dicsekedtek, hogy mindene meglesz ahhoz, hogy biztonságban visszatérjen. Hruscsov miatt változott a program, aki Lajka utazását propagandaként látta, és a tökéletes időpontra szerette volna időzíteni az utazást. A terve az volt, hogy a Szputnyik 2-t a Bolsevik Forradalom 40. évfordulóján lövik ki, a tudósokat pedig sürgette, hogy addigra minden készen álljon. Emiatt több tervet félre kellett dobni, a négy hét csak arra volt elég, hogy élőlényt küldhessenek az űrbe, arra nem, hogy kitalálják, hogyan hozzák vissza.

7.A kutyák hosszú heteket töltöttek egyre kisebb ketrecekben

A Szputnyik 2 alig volt nagyobb, mint egy mosógép. Lajkának még megfordulni se volt helye, ezért már előtte úgy szoktatták, hogy kiláncolták. Csak arra volt helye, hogy leüljön vagy lefeküdjön, mást nem tudott csinálni. Hogy felkészítsék a helyhiányra, Lajkát a többi kutyával együtt egyre kisebb ketrecekbe zárták be. Volt hogy 20 napig kisméretű ketrecben tartották.

A bezártság miatt a kutyáknak székrekedésük lett, és akkor sem tudtak könnyíteni magukon, amikor hashajtót kaptak. A tudósok hamar rájöttek, hogy csak úgy tudják végigcsinálni a programot a kutyákkal, ha annyira sokáig vannak bezárva szűk helyekre, hogy a végén elfelejtik, hogy másképpen is éltek korábban.

lajka2

6. Egy nappal az utazás előtt az egyik tudós hazavitte Lajkát a gyerekeihez

A kilövés előtti napon Dr. Vladimir Yajdovsky hazavitte Lajkát a gyerekeihez. Az előtte lévő négy hétben ő állt hozzá a legközelebb. Ő is tagja volt a csapatnak, amelyik befogta a kutyát, majd ő edzette, és személyesen választotta ki a programhoz. A tudós azért vitte haza Lajkát, hogy a kutya élete utolsó napján a földön megismerje, milyen egy szerető családnál élni.

„Valamivel kedveskedni akartam neki” – nyilatkozta a tudós- „Olyan kevés ideje volt hátra.” Ő is ott volt azok között, akik utolsó útjára kísérték. Miután betették az űrhajóba és rázárták az ajtót, tudták, hogy most látták utoljára.

l1

5. Lajka rettegett

Lajkát aznap még nem küldték az űrbe, három napig várnia kellett, mielőtt kilőtték. Valamilyen hibát találtak ugyanis az űrhajón, amit meg kellett javítani, a kutya emiatt fagyos hidegben töltötte el ezt az időt, miközben mozogni sem tudott. A tudósok mindent megtettek, hogy gondoskodjanak róla, például egy légkondicionáló csövét dugták be hozzá, hogy melegen tartsák, és folyamatosan figyelték. Végül 1957. november 3-án lőtték ki.

Amint elindult az űrhajó, Lajka pánikolni kezdett, a szívverése és a légzésritmusa háromszorosa volt a normálisnak, nem értette, mi történik vele. Amikor súlytalanná vált, kezdett megnyugodni, a szívverése lelassult, azonban soha többé nem volt olyan, mint a Földön.

lajka03

4. A halála rettenetes volt

A küldetés után évekig azt állították a szovjetek, hogy Lajka az első napját túlélte, csak később ette meg a számára odakészített mérgezett ételt, ami után békében elhunyt. Az igazság csak 2002-ben derült ki, amikor az egyik tudós, Dimitrij Malashenkov elárulta, hogy Lajka 7 órán belül meghalt és kínzó fájdalmakat élt át. A hőmérsékletet szabályozó rendszer nem működött rendesen, úgyhogy a hajó egyre melegebb lett, hamar elérte a 40 fokos meleget. Lajka ekkor újra pánikba esett.

A Földön mindig megnyugtatták a kutyát, ha stresszessé vált a kiképzés, azonban ezen a ponton a tudósok csak lentről tudták követni, mi történik. Annyit láttak, hogy egyre gyorsul a szívverése, majd egyáltalán nem jött visszajelzés.

3. Darabokra hullott a visszatérésnél

Öt hónap után a Lajka koporsójává vált Szputnyik visszatért a Földre. Végigszáguldott az égen, az Egyesült Államokban kisebb pánikot okozva. Többen UFO-nak hitték 1958. április 14-én a repülő testet, ami egyszer csak vörössé vált, leszakadtak róla részek, majd felismerhetetlenné vált. Ez volt a Szputnyik 2., ami még a levegőben felrobbant, így Lajka teste soha nem ért földet.

lajka4

2. Mushka is meghalt nem sokkal később

Nem sokkal később Mushkát is az űrbe küldték egy rakétával más kutyák, patkányok és növények társaságában. Ekkor a kozmikus sugárzás hatásait vizsgálták a tudósok. Nekik eredetileg haza kellett volna térniük, azonban visszafelé a lassítást végző egyik alkatrész tönkrement. A szovjeteknek fogalmuk nem volt róla, hol fog landolni, attól tartottak, hogy amerikai területen.

A szovjetek azt állították, hogy a rakéta a visszatérésnél kigyulladt, azonban robbanóanyagok is voltak a fedélzeten, amiket felrobbantottak annak érdekében, nehogy az amerikaiak kezébe jussanak titkaik.

1. Nem tudtunk meg túl sokat

„Minél több idő telik el, annál inkább sajnálom” – nyilatkozta Oleg Gazenko, a csapat egyik tudósa – „Nem szabadott volna ilyet tennünk. Nem tanultunk eleget az egészből ahhoz, hogy jogos lett volna az állatok halála.”

Lajka utazása az űrbe inkább szimbolikus volt, mint tudományos. Bizonyíték volt arra, hogy az űrbe lehet küldeni egy élőlényt, és főleg arra, hogy erre először a szovjetek voltak képesek. Az viszont, hogy nem hozták vissza, őket minősíti. Egy lengyel tudós szerint Lajka halála mindenképpen nagy veszteség volt a tudomány számára, még akkor is, ha részben legalábbis miatta indult be az űrutazás. Négy évvel később az első ember, aki az űrbe ment, Gagarin, már élve tért vissza.

Képek: Wikimedia / Wikipedia

Ha érdekes volt a cikk, kattints a megosztásra!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
A nő, aki elsőként fedezte fel, miből áll az univerzum és a csillagok, de hazájában még diplomát sem kaphatott
Cecilia Payne volt az első hölgy a világon, akinek sikerült megszereznie a csillagászati PhD- fokozatot, sőt, a Harvard professzori címét is. Mindezt abban az időben, amikor Nagy-Britanniában a nők még diplomát sem kaphattak.


Eléggé igazságtalan, hogy a legtöbb találmányhoz automatikusan hozzákapcsoljuk a feltalálóját is, akikkel tele vannak a tankönyvek is, míg mások neve a feledés homályába vész. Pedig igazán nem lehet azt mondani, hogy mellékes információ, amire a brit származású amerikai csillagász, Cecilia Payne (1900-1979) rájött: hogy az univerzum legelterjedtebb eleme a hidrogén.

Eleinte még a saját édesanyja sem támogatta az egyetemi tanulmányait, mert nevetségesnek gondolta, hogy nőként tudományos pályát válasszon. Pedig Cecilia a középiskola után elnyert egy ösztöndíjat a Cambridge-i Egyetemre, ami nem volt kis dolog – akkoriban sem. Ott fizikát és kémiát tanult, majd miután elmélyült beszélgetést folytatott egyik professzorával, Arthur Eddington asztrofizikussal az egyetem obszervatóriumának nyílt napján, a csillagászat került érdeklődése középpontjába. Eddington, látva a lány tehetségét, rábízta az obszervatórium könyvtárának gondozását.

Nem meglepő módon Ceciliát még az egyetem alatt a Királyi Csillagászati Társaság tagjává választották, de Cambridge-ben 1948-ig érvényben volt az a rendelkezés, hogy nők ugyan járhatnak az egyetemre, de diplomát nem kaphatnak. Tehát a női hallgatók arról nem is álmodhattak, hogy kutatók lesznek, legfeljebb pedagógusnak állhattak.

Eddington professzor azonban bemutatta őt az Angliába látogató Harlow Shapley amerikai csillagásznak, aki – diploma hiánya ide vagy oda – felajánlott neki egy ösztöndíjat a Harvard Egyetemre, a Radcliffe College-ba a PhD dolgozatának elkészítésére. Cecilia nem csupán élt a lehetőséggel és Amerikába költözött, hanem mindössze két év alatt meg is szerezte a doktori fokozatot. Ezzel ő lett a világtörténelem első nője, aki a Harvardon valaha ledoktorált, méghozzá 25 évesen.

Ebben a dolgozatában mutatta be fő tudományos eredményét: spektroszkópiai módszerrel kimutatta, hogy a Nap tömegének döntő többsége hidrogén. De még jópár alapvető módszertani, illetve tudományos problémát oldott meg benne, sőt a változó csillagok kutatását máig az ő elméletére alapozzák. Óriási megdöbbenést keltett azzal, hogy leírta: a csillagok anyaga nem a Földéhez hasonló, hanem zömmel hidrogénből és héliumból állnak.

A Princetoni Egyetem professzora, akivel a dolgozatot lektoráltatták, az eredményt „nyilvánvaló képtelenségnek” minősítette – de később nyilvánosan belátta a tévedését, miután saját maga is elvégezte más módszerrel az erre irányuló kutatásait, teljesen hasonló eredménnyel. Otto Struve csillagász azonban kapásból így jellemezte a PhD disszertációját:

„A legbriliánsabb tézis, amit valaha írtak a csillagászat területén.”

A sikeres védés után állást kínáltak neki a Harvard Egyetemen, de itt is beleütközött a nemi diszkrimináció könyörtelen üvegplafonjába: nőként csak „technikai asszisztens” besorolást kaphatott, férfi kollégáinál jóval alacsonyabb fizetéssel, miközben az elvárások ugyanazok voltak felé is. Ettől függetlenül kiharcolta magának szakmai munkájával a professzori kinevezést, amelyre 56 éves koráig kellett várnia. Azonban azt a rekordot senki nem vehette el tőle, hogy ezzel ő lett az első professzornő a Harvard történetében. Továbbá később kinevezték a csillagászati tanszék élére is, ezzel pedig ő lett a Harvard Egyetem első női tanszékvezetője is.

Cecilia érthető módon szakmán belül választott magának férjet: 34 évesen hozzáment az orosz származású amerikai csillagászhoz, Sergei Illarionovich Gaposhkinhoz. Közösen is sokat kutattak, főleg a Tejútrendszert és a Magellán-felhők változó csillagait, méghozzá komoly eredményekkel.

A természettudományi szakma immár vitathatatlanul ítélte meg az érdemeit: 43 évesen elnyerte az akadémiai tagságot, 76 évesen pedig kiérdemelte a Henry Norris Russell-díjat, azaz az Amerikai Csillagászati Társaság nagydíját. Köszönőbeszédében ezt mondta:

„A fiatal tudós jutalma az az érzelmi izgalom, hogy ő lehet az első a világtörténelemben, aki látott vagy megértett valamit.”

1979-ben rákban hunyt el, de nem sokkal előbb még megírta az önéletrajzát. A hír hallatán azonban nem robbant fel a gyászjelentés-rovat az újságokban, sőt a tudományos munkássága előtti tisztelgés később kimerült egy egyetemi emléktáblában és egy róla elnevezett díjban. Úgyhogy most legalább a saját elménkbe véssük fel mélyen Cecilia Payne nevét, aki felfedezte, miből vannak a csillagok és miből épül fel a Nap.

(Források: 1, 2, 3)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Új részletek derültek ki a Titanic kapitányáról – annak is híre ment, hogy túlélte a katasztrófát
Egy friss könyv szembemegy a régóta terjedő pletykákkal Smith kapitánnyal kapcsolatban. Feltárult a Titanic első emberének igazi sorsa.


Egy új könyv teljesen más képet fest a Titanic tragédiájának egyik legismertebb szereplőjéről, Edward John Smith kapitányról, mint amit a róla terjesztett szóbeszédek, cikkek, dokumentumfilmek vagy a sok esetben pontos mozifilm alapján sejtettünk.

Dan E. Parkes író A Titanic öröksége: A kapitány, a lánya és a kém című – magyar nyelven egyelőre kiadatlan – könyvében azt állítja, hogy Smith nem lőtte főbe magát, ahogy azt sok pletyka sugallta, és nem is a hajóhídon ölte meg a vezetőfülkébe betörő jeges ár, ahogyan azt James Cameron 1997-es sikerfilmjében láthattuk.

A könyv több korabeli pletykát is cáfol, például azt, hogy a kapitány ittasan vezette a hajót, figyelmen kívül hagyta a jéghegyekre vonatkozó figyelmeztetéseket, vagy felelőtlenül siettette az utazást.

Parkes megemlíti a kötetben, hogy a Titanic elsüllyedése után három hónappal egy Baltimore-i férfi azt híresztelte, hogy Smith életben van és Maryland államban bujkál. Később a Life magazin írta meg, hogy egy ohiói hajléktalan férfi Smith kapitánynak vallotta magát. E történetek egyike sem nyert bizonyítást, és lássuk be, nem is valószínű, hogy bármelyik igaz lenne.

Forrás: Wikipedia

A könyv az Unilad szerint felidézi a tragédia utáni újságcikkeket is, amelyek a kapitány öngyilkosságáról számoltak be. A Los Angeles Express 1912. április 18-án például azt írta: „E.J. Smith kapitány főbe lőtte magát”, míg a Daily Mirror egy nappal később hasonló címmel adott ki szenzációnak szánt írást; azt írták, „Smith kapitány főbe lőtte magát a hídon.” Parkes viszont hangsúlyozza, hogy a szemtanúk ugyan hallottak lövéseket, de ezeket azóta sem sikerült a tiszthez kötni.

A könyv inkább a túlélők beszámolóira alapoz: egyikük, a tragédia idején 27 éves Robert Williams Daniel például azt vallotta, látta a kapitányt a hídon, amikor a hajó süllyedni kezdett, és szerinte „hősként halt meg.”

Frederick Hoyt, egy gazdag utas arról számolt be, hogy visszatért a fedélzetre, ahol találkozott Smith-szel, és megosztottak egy italt, mielőtt ő maga a vízbe ugrott.

Isaac Maynard, egy 31 éves szakács azt mondta, látta, „ahogy a kapitányt a hídon elragadja a víz”. Valószínűleg ezt a vallomást vette alapul Cameron is a film forgatókönyvénél, ám nem teljes egészében, mert a férfi később még úszni látta Smith-t, és biztos volt benne, hogy őt, mert felismerte az egyenruháját és a sapkáját. Ezt a verziót más túlélő is megerősítette, valószínűleg az a személy, aki utoljára látta élve.

Egy tutajhoz kapaszkodó férfi próbálta kimenteni a kapitányt: kezet nyújtott neki, de az nem hagyta, csak azt kiáltotta: „Vigyázzatok magatokra, fiúk”. A szemtanú hozzátette: nem tudja, ezután mi lett vele, mert többé nem került a szeme elé, és úgy gondolta, a vízbe fulladt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
„A hülyeség és a hülye intézetek, különös tekintettel Magyarország hülyéire” – ez volt az első könyve a gyógypedagógia hazai úttörőjének, aki szellemi fogyatékkal élőkkel foglalkozott
Frim Jakab egész életét a gyógypedagógiára tette fel, amely fogalom is hozzá köthető. Bár nem volt szakképzett, hatalmasat lendített az elmebetegek helyzetén, és ő hozta létre az Első Magyar Hülyenevelő- és Ápoló Intézetet is.


1898-ban még egészen más színezete volt a hülye szónak, mint mostanság: ekkor írta A hülyék és gyengeelméjűek budapesti prospektusa című kiadványt is Frim Jakab (1852-1919).

Már egészen fiatalon, 14 éves korában megszületett a körmendi születésű fiúban az elhatározás, hogy segítsen a fogyatékkal élő embereknek, miután látott egyet, majd a fővárosi Tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet. Jakab már akkor érzékenyített, amikor ez még nem volt divat: az volt az életcélja, hogy a szellemi fogyatékossággal élőket integrálja az életbe, megfelelő munkát találjon nekik – a számukra lehetséges szakmákat külön tanulmányozta is –, a társadalmat pedig arra ösztönözze, hogy átérezzék a helyzetüket és fogjanak össze az érdekükben.

Így nyilatkozott ezzel kapcsolatban:

„Az értelmi fogyatékos gyerekeket nem elég megóvni, menhelyet létesíteni számukra, hanem gyógyítani, nevelni és képezni kell, hogy legalább félig hasznavehető egyéniségekké válhassanak.”

Ugyan nem készített tantervet vagy órarendet, de akkoriban szokatlan szemléletével úgy vélte, hogy fontos a hozzá kerülő gyermek korábbi adatainak, életeseményeinek ismerete is, megteremtve ezzel az anamnézis, azaz kórtörténeti lap fogalmát. A vallásos nevelést és a zenét tartotta a legfontosabb képzőeszközöknek, valamint az emlékezet fejlesztését történetek újramesélésével.

Olyannyira komolyan foglalkozott a témával, hogy 1876-ban a philadelphiai egyetem a pszichológiai tudományok doktora címmel tüntette ki, három évvel később Párizsban pedig aranyérmet kapott a világkiállításon.

Ahogy az lenni szokott, hazánkban csak jóval később ismerték el a munkásságát, de Magyarországon is több intézményt neveztek el róla.

A tanítónál kéz a kézben járt a tudományos és a gyakorlati nevelőmunka: a betegek oktatása és gondozása mellett folyamatosan képezte magát a pszichiátria területén, bújva a legújabb szakirodalmat. 1884-ben Frim Jakab vezette be a gyógypedagógia fogalmát a magyar szakirodalomba. De hogy jutott idáig a karrierjében?

Diplomája után maga Trefort Ágoston miniszter küldte Frimet európai tanulmányútra, amelynek során – a látott külföldi intézetek példáin felbuzdulva – itthon is hasonló intézmény megalapítására törekedett. Így nyílt meg a tapasztalataira alapozva 1875-ben a Munka elnevezésű gyógyintézet Rákospalotán. (Ez az érdeklődési kör a családban igen erős lehetett, hiszen testvére, Antal szintén gyógypedagógus volt, siketek számára magánintézetet működtetett.) Frim Jakab tehát elsőként tárta fel Magyarországon az értelmi fogyatékosok nehéz sorsát és hozott létre számukra nevelőintézetet, humánus kötelességnek nevezve a hivatását.

Bár az intézete folytonos anyagi problémákkal küszködött, az elért eredmények mégis közismertté tették, és két éven belül – némi létszámbővülés és Pestre költöztetés után – ebből lett az Első Magyar Hülyenevelő- és Ápoló Intézet, amelyet Frim saját költségén intézett.

Ez a későbbi ápolóintézeteknek is jó alapot adott. A gyermeki tompaelméjűséget a gyógypedagógus három kategóriára osztotta: a tompaelméjűekre, akiket szoktatni lehet; a betegelméjűekre, akik fejlődésre képesek; valamint a gyengeelméjűekre, akik képesíthetőek. A hülyeséget elmebetegségnek nevezte, bár szerinte az őrültség, amely ugyancsak elmebetegség, nem azonos a hülyeséggel.

Híres türelmét otthon is kamatoztathatta, hiszen feleségétől nem kevesebb, mint kilenc gyermeke született.

Pedagógiai felfogását Frim így foglalta össze egyik szakkönyvében:

„az elnyomorult, gyenge, elkorcsosult testet a rendes irányban kell kifejteni, erősíteni, gyógyítani, a szunnyadozó lelket felébreszteni, a sötét, tévelygő szellemet összegyűjteni és azt legalább 'a legáltalánosabb és legszükségesebb ismeretekre' tanítani; főképpen azonban a felébresztett szellem alapján 'erkölcsöt' kell beléjük oltani.”

Források:1,2,3,4


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk