MÚLT
A Rovatból

10 híres utolsó mondat a történelemből

Mi volt utolsó gondolata, mit akart üzenni az utókornak Nelson admirális, Churchill, Mata Hari, Caligula császár és más hírességek?


A történelem fekete, de tán legnépszerűbb lapjainak egyike a híres emberek utolsó mondatait tartalmazza. Vannak közöttük elég pontosan dokumentáltak, és olyanok is, amelyekről a mai napig tart a vita. A honvedelem.hu tíz katonai vonatkozású utolsó mondatot és annak körülményeit szedte össze.

Még élek!

Bár sikeres hadvezérnek (pedig nevét is a legionáriusoktól kapta, gyerekkorát pedig katonák között töltötte) csak nagy bátorsággal nevezhető, uralkodása alatt mégis Caligula császár volt az Első Római Katona. Katonai cselekedeteiről nem maradtak fent legendák (szóljon javára, hogy Észak-Afrikában valóban hódított meg területeket), annál inkább kegyetlenkedéséről és elborult elméjéről.

Időszámításunk után 37-ben lépett trónra, s négy évig tartó ámokfutása a mai napig kedvelt témája a művészeknek. A kincstárat teljesen kiürítette, véreskezű uralkodása pedig a minden addigi mértéket felülmúló gyilkolási hullámról marad emlékezetes. Ezt elégelte meg az a praetorianusokból álló csoport, amely Cassius Chaerea vezetésével 41. január 24-én lemészárolta az uralkodót, amikor az éppen az ő ünneplésére szervezett cirkuszi játékokra ment. Gúnyos humora még ekkor sem hagyta el. Számos tőrdöfés után mondta ki kivégzőinek utolsó szavait: „Még élek!”

meg_elek

A bizarr

Jan Žižka a huszita mozgalom legkiemelkedőbb hadvezéreként vonult be a történelembe. Kiváló vezetői képességei mellett gyakorlati tapasztalata is bámulatra méltó volt. Az ő útmutatásai nyomán kezdték el a husziták nagy sikerrel alkalmazni a szekérvárakat és bázisként a magaslati pontokat. Zsigmond király többször is meg akarta vásárolni hűségét, ám nem volt az az összeg és cím, amiért Žižka árulóvá vált volna és befejezte volna hadjáratát.

A sors fintora, hogy nem harci sérülésbe halt bele, hanem a pestisbe, amikor Přibyslav várost ostromolta 1424 októberében. Utolsó mondatánál talán csak annak utóélete bizarrabb: „Bőrömből csináljatok dobot, és verjétek meg, valahányszor a husziták hadba mennek!” Bár több forrás badarságnak tartja a legendát, mások szentül hiszik, hogy valóban így történt. A dobot állítólag Žižka hasának bőréből el is készítették, és csatákban használták. A legenda szerint Berlinben veszett nyoma.

a_bizarr

Magasztosan

1759 szeptemberében került sor a brit−francia gyarmatháború egyik kiemelkedő epizódjára. Az Ábrahám-hegyi csata néven is ismert ütközetben a tét Québec elfoglalása volt Kanadában. A britek egy darabig farkasszemet néztek a franciákkal, majd James Wolfe tábornok úgy döntött, cselhez folyamodik. Katonáit úgy szállította át a Szent Lőrinc-folyón, hogy a franciák végig azt hitték, saját honfitársaik közelítenek feléjük.

Az angolok így könnyen elérték az erődöt, ahol a vad mészárlás után Québec megadta magát, ezzel gyakorlatilag brit fennhatóság alá került. Az ütközet súlyos veszteségeket követelt mindkét oldalon: nemcsak a francia vezér, Louis-Joseph de Montcalm tábornok, de James Wolfe is halálos sebet szerzett. Utóbbinak legalább annyi elégtétele volt, hogy még megérte a győzelmet. Ezt kommentálta utolsó mondataival is: „Menekülnek? Akkor boldogan halok meg.”

magasztosan

A csók

Nelson brit admirális kiemelkedő alakja volt a hadtörténelemnek. Hírnevét 1798 augusztusában alapozta meg, amikor tönkreverte Egyiptom partjainál a francia hajóhadat, ezzel el is intézve Napóleon távlati terveit a térséggel kapcsolatban. 1805. október 21-én Trafalgarnál, Dél-Spanyolország partjainál találkozott a spanyol−francia armadával. A franciák úgy döntöttek, inkább visszatérnek a biztonságos kikötőbe, ám Nelson − éppen a fordulási manővert kihasználva – nekik rontott.

A győzelem tökéletes volt, de Nelson zászlóshajója, a Victory fedélzetén halálos lövést kapott. Utolsó mondata körül sok ellentmondás van a mai napig. A legújabb elfogadott verzió szerint Nelson az „Istennek hála, megtettem a kötelességemet!” szavakkal búcsúzott a világtól.

Ennél sokkal érdekesebb az a változat, amely makacsul tartja magát. Eszerint az admirális hű tisztjének, Hardy kapitánynak intett ezzel a mondattal: „Csókolj meg, Hardy!” (Kiss me, Hardy!) Bár akkoriban a férfiak közötti csók nem a mai jelentésével bírt, mégis sokan csodálkoztak, hogy Nelson így köszönt el földi pályafutásától. Amennyiben ennek a verziónak van valóságalapja, azoknak lehet igazuk, akik szerint félreértés történt. A keleten rengeteg időt eltöltő Nelson a „kiss me” helyett valószínűleg a „kismet” szót használhatta, amely több keleti nyelven a sorsot vagy annak valamilyen szinonimáját jelenti. A mondat tehát így hangozhatott: „A sors, Hardy!”

a_csok

A zavarodott

Az „Amerika embere” titulussal is emlegetett Simon Bolivar a dél-amerikai függetlenségi mozgalom legendás vezére volt. Irányította a Nagy-Kolumbia néven ismert államot, majd Perut és Venezuelát is. Alakját mai napig legendák és mítoszok övezik, csakúgy, mint utolsó szavait.

A katonai vezető 1830-ban halt meg tuberkulózisban, utolsó mondata pedig azóta is sok fejtörést okoz az egyenes beszéd kedvelőinek: „A fenébe! Hogy jutok ki valaha is ebből a labirintusból?”

a_zavarodott

Valamit mondani kell

Francisco „Pancho” Villa, Mexikó történelmének híres és hírhedt alakja tudta, mivel tartozik a történelmi utókornak. A banditának és forradalmárnak 1915-ben kezdett leáldozni csillaga, amikor teljes kudarcba fulladt hadjárata a szövetségi hadsereg ellen. Villa ekkor újabb rablóakciókba kezdett, és átruccant a határ túloldalára, ahol amerikai településeket fosztogatott. Óriási hibát követett el, amikor néhány amerikai állampolgárt is megölt, emiatt ugyanis hajtóvadászatot indítottak ellene − szerencséjére eredménytelenül.

Villa azonban belefáradt az egészbe, így alkut kötött a szövetségi kormánnyal: visszavonul a harcoktól, ha cserébe békén hagyják és egy kis jövedelmet is biztosítanak neki. 1920-ban létrejött az alku, ám Villa nem érte meg a békés öregkort. 1923. július 20-án kocsijában lőtték le. Hogy ki állt a kivégzés mögött pontosan, azt a mai napig heves viták övezik, de számunkra most nem is az a lényeges, hanem Villa utolsó mondata. A mexikói legenda pontosan tudta, mit vár tőle az utókor, érezte, hogy illendő lenne valami pátosszal telit mondani, amit a történelemkönyvek idézhetnek. Miután semmi nem jutott eszébe (ami haldoklás közben nem meglepő), végül ezek a szavak hagyták el utolsóként száját: „Ne engedjétek, hogy így legyen vége. Mondjátok nekik azt, hogy mondtam valamit…”

valamit_mondani_kell

Aki nem akarta elhinni

Mata Hari neve mindenkinek ismerős. A holland születésű bártáncosnő óriási karriert futott be német kémként. 1915-től az angol és francia kémelhárításnak már erősen gyanús volt a francia főtiszteket ujja köré csavaró hölgy, ezért elrendelték folyamatos megfigyelését. A tehetséges nő ekkor már mind a francia, mind a német vezérkarból „tartott” szeretőket, így az is bizonytalanná vált, hogy kinek kémkedett.

Végül le tudták kapcsolni: állítólag azzal buktatta le magát, hogy kihallgatásán kikottyantotta a saját kódnevét. Bírósági tárgyaláson ítélték sortűz általi halálra. Az ítéletet Párizsban, 1917. október 15-én hajtották végre. Minden idők leghíresebb kémnője nem egészen érthette a dolgot, mivel a feljegyzések szerint utolsó szavai ezek voltak: „Ez hihetetlen!”

aki_nem_akarta_elhinni

A frappáns

Sir Winston Churchill, a brit hadsereg tisztje, politikus és miniszterelnök, a második világháború egyik legmarkánsabb alakja 1965. január 24-én hunyt el Londonban. Lenyűgöző személyiségének mítoszát maga is jócskán táplálta (erősen eltúlozta például saját alkoholfogyasztási szokásait), ám kétségtelen, hogy szállóigék tucatjai maradtak az utókorra tőle.

Halála előtt is hű maradt önmagához. Élete vége felé több agyvérzést is kapott, végül kómába esett, amelyből többé nem ébredt fel. Érezhette a közelgő csapást, mert utoljára ennyit mondott, hamisítatlan stílusában: „Úgy untat ez az egész.”

a_frappans

Aki hű maradt magához

Patton tábornok az egyik legimádottabb és leggyűlöltebb főtiszt volt a második világháborúban. Stílusa éppúgy megosztotta a közvéleményt, mint halála, amellyel kapcsolatban ma is tucatnyi konspirációs teória kering. Annyi bizonyos, hogy azon a végzetes vasárnapon, 1945. december 9-én reggel Hobart Gay vezérőrnaggyal utazva, Mannheim mellett összeütközött kocsija egy amerikai teherautóval.

Nem tűnt súlyosnak a baleset, Patton mégis kétségbeejtő állapotba került: nem tudta mozgatni a végtagjait, valószínűleg a gerincveleje sérült meg. Bár kórházba szállították, 11 nappal később belehalt sérüléseibe. Utolsó szavait közvetlenül a baleset után mondta Gaynek, a maga hamisítatlan stílusában: „Rohadt dolog így meghalni!”

Aki hu maradt magahoz

Az optimista

Minden idők egyik legabszurdabb és legtöbbet idézett utolsó mondatát katonaként John Sedgwick tábornok, az amerikai polgárháború északi főtisztje mondta ki a spotsylvaniai csatában, 1864. május 9-én. Sedgwick fittyet hányt arra az egyszerű tényre, hogy az általuk védett bírósági épületet folyamatos tűz alatt tartják az ellenséges csapatok, és minduntalan kilépett a biztonságos fedezékből.

Értelme nem sok volt a cselekedetének, emberei folyamatosan kérlelték is, hogy húzódjon vissza, de a tábornok gúnyosan kioktatta őket. Egyik ilyen kikandikálása alkalmával aztán fejlövést kapott. Utolsó mondatát sem sikerült végigmondania: „Micsoda? Ilyen távolságból még egy elefántot sem tudnának elta…”

az_optimista

Forrás: honvedelem.hu

Ha tetszett az összeállítás, nyomj egy lájkot!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
„Hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót” – 30 éve történt az ország legsúlyosabb vonatbalesete, amiben 31-en haltak meg
1994. december 2-án 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat több kocsija is. 31-en haltak meg, az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.


1994. december 2-án szörnyű tragédia rázta meg az országot. 16 óra 46 perckor kisiklott a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat második kocsija, majd a kocsik 110 kilométer/órás sebességgel egymásba, illetve az állomásépületbe rohantak.

A balesetben összesen 31-en vesztették életüket, 27-en a helyszínen, négyen a kórházban haltak meg, 52-en pedig megsérültek. Az áldozatok közül a legidősebb 84, a legfiatalabb alig 8 éves volt.

Később kiderült, a balesetet emberi mulasztás okozta. A vonat érkezése előtt negyed órával az első vágányon tolatást végeztek, csakhogy a váltók ekkor már át voltak állítva a második vágányra, amelyen a gyorsvonatnak át kellett volna haladnia. A tolató szerelvény a kerekeivel átállította a váltót az első vágányra.

A gyorsvonat az egyenes haladásnál engedélyezett sebességgel, azaz körülbelül 110 kilométer/órával érkezett az állomás felé, a kitérő állású váltót ebben az állásban viszont legfeljebb 40 kilométer/órás sebességgel közelíthette volna meg a szerelvény. A mozdony és az első kocsi kitért és haladt tovább az első vágányon, viszont a szerelvény többi kocsija leszakadt, majd kisiklott, és egy része az állomásépületbe rohant.

A mentést a baleset után közvetlenül az állomáson szolgálatot teljesítő vasúti dolgozók és az utasok kezdték meg. Aztán megérkeztek a mentők, tűzoltók, és katonák is. Még ők sem láttak még ehhez fogható katasztrófát, de az első újságírók sem tudták eleinte felfogni, mi történt.

Mészáros János a Szoljon.hu fotóriportere az elsők között ért oda, a szirénák hangját követte.

„Láttam, hogy egymáson vannak a vagonok. Akkor már hallottam zajokat, síró, jajveszékelő embereket a roncsok alól. Néhol mozogtak elemlámpák, a tűzoltók és a mentők ekkor már bemásztak a roncsok közé és próbálták megtalálni a túlélőket, sérült embereket”

– mondta a fotós korábban a XXI. Századnak.

Huszonhét ember a helyszínen meghalt, a holttesteket először a váróba fektették.

„Nem kívánom senkinek azt a látványt, érzést, amit az váróterem látványa nyújtott, ahová korábban a holttesteket fektették. Néhány kolléganőmmel hipós vízzel, szinte négykézláb sikáltuk fel ott a véres, csutakos padlót. Az egyik munkatársnőnk épp babát várt, mondtuk neki, ő ne jöjjön, máshol segítsen, ha tud. Borzasztó emlék”

– emlékezett vissza szörnyű tragédiára a Szoljon.hu-nak egy asszony, aki már akkor is a vasútnál dolgozott. Azt mondta, sokan bementek aznap éjjel dolgozni közülük, olyanok is, akik nem voltak szolgálatban.

Kárándi Béla nyugalmazott alezredest is a helyszínre rendelték. Az ő feladatuk a halottak azonosítása volt.

„Csendben dolgoztunk, senkinek nem volt kedve megszólalni. Szavakkal nem is lehet elmondani, milyen érzés volt látni, amikor az egyik fiatal mellé lefeküdt a földre az édesanyja. Átölelte a fiát, és perceken át zokogott. Az áldozatok között volt az ORFK egyik középvezetőjének az anyósa is. Amikor bejött az asszony férje, összetört egy széket. Rajta így jött ki a mérhetetlen düh és fájdalom, hogy elveszítette a feleségét”

– mesélte a tragikus éjszakáról a keleten.hu-nak.

A balesetben hatan életveszélyes, húszan súlyos, tizenketten könnyű sérüléseket szenvedtek. A sérülteket több kórházba szállították. Tizennégy embert elsősegélynyújtás után haza is engedtek, négy ember életét viszont már nem tudták megmenteni. Az áldozatok száma így később harmincegyre nőtt.

A Legfelsőbb Bíróság 1996 februárjában hozott ítéletet a balesetet okozók ügyében. A vasúti közlekedés halálos tömegszerencsétlenséget okozó, gondatlan veszélyeztetéséért Szűcs Ferenc váltókezelőt öt és fél év, Farkas István tolatásvezetőt két év, Illyés Ferenc kocsirendezőt pedig másfél év fogházbüntetésre ítélte a bíróság. Szűcs Ferenc három év letöltése után kegyelemmel szabadult.

A MÁV az elhunytak hozzátartozóinak, a sérülteknek és azoknak, akik anyagi veszteséget szenvedtek kártérítést fizetett. Az esetenkénti összeg 20 ezertől 6 millió forintig terjedt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
A magyar származású Albrecht Dürer az önmarketing mestere is volt, nemcsak a reneszánszé
Elképzelt orrszarvú, forradalmi sokszorosítási eljárás és botrányos önarckép: a németalföldi festészet zsenije Nürnbergből hódította meg Európát. Bejártuk a házat, ahol élt és dolgozott 20 évig.
Tóth Noémi - szmo.hu
2024. november 18.



Tele a történelemkönyv világhírű magyarokkal: a festő-grafikus-könyvkiadó géniusz Albrecht Dürerről is kevesen tudják, hogy aranyműves apja révén magyar vér csörgedezett az ereiben, bár ő már Németországban született 1471-ben. A festőinasnak szegődött fiúban csak úgy buzogott a tudásvágy és az újítási hajlam, és elképesztően pontosan tudta ábrázolni a természetet vagy az emberi vonásokat. Kortársai megítélése szerint ráadásul Dürer csupa meglepő dologra vetemedett. Például humánus témákat választott – gondoljunk csak ’A nagy nyúl’ című akvarellje és önarcképére –, amelyek akkoriban nem voltak divatosak.

1505-ben elkészítette egyik legismertebb grafikáját egy orrszarvúról, amelynek az a különlegessége, hogy Dürer soha nem látott élőben orrszarvút, és egy leírás alapján készítette el a művet. Ez a grafika rendkívül népszerű lett, és sokan csak ezen keresztül ismerték meg az állatot. Azonban nem minden alkotása lett az ismertségen felül sikeres is: az önarcképeit sok kritika érte, mondván, Dürer túlságosan is egoista – főleg az okozott botrányt, amelyen Krisztusként áldja gyakorlatilag önmagát. Önbizalomban és provokációban nem szűkölködött, az biztos…

Viszont szakmai érdemei elvitathatatlanok:

Dürer egyfajta „művész-influencerként” forradalmasította a művészeti alkotások terjesztését. Fametszeteivel és rézkarcaival felfedezte a sokszorosítás újfajta technikáját, amelynek segítségével képes volt műveit széles körben terjeszteni könyvszerű formában, ezzel növelve a bevételét és a hírnevét szerte Európában.
Munkásságának egyik fontos aspektusa volt a könyvnyomtatás iránti szenvedélye, amelyet nagybátyja, Anton Koberger, Nürnberg egyik vezető nyomdásza segítségével fejlesztett tökélyre. Dürer fametszet-illusztrációi, mint az ’Apokalipszis’, jelentős mértékben hozzájárultak a kor művészetéhez.

A Dürer-ház nem csak múzeum, hanem skanzen is

A művész Nürnbergben található otthona, a Dürer-ház ma múzeumként üzemel a bajor város turisztikai központjában, egy gyönyörű téren a vár aljánál. Dürer már eleve százéves házként vásárolta meg az ingatlant, ahol édesanyjával, illetve feleségével élt és alkotott – utódok nélkül – két évtizedig. A festő 1528-ban bekövetkezett halála után még a felesége lakott benne egy évtizedig, aztán több tulajdonosváltás után visszavásárolta a város, hogy közkinccsé tegye a házat. A Dürer-házon szerencsére a II. világháború sem hagyott akkora nyomot, mindössze a tetőt kellett megjavítani rajta, pedig a város nagy részét lebombázták annak idején. Úgyhogy ma is szinte egykori hangulatában tekinthető meg a jellegzetes stílusú, ötemeletes, és belül kissé puritán berendezésű épület.

A termeket róva az ember úgy érzi, időutazásba csöppent, miközben a korabeli technikákkal is megismerkedhet. A házat korhű bútorokkal rendezték be, és rekonstruálták Dürer műtermét is. Jó érzés úgy barangolni a házban, hogy azon ritka, fennmaradt reneszánsz-kori ház Európában, amely egy művész tulajdonát képezte. Még akkor is, ha sok alkotás a tárlaton csak másolat (élén a botrányos önarcképpel), hiszen az eredeti festményeket a világ nívós múzeumai birtokolják.

Albrecht Dürer élete és művészeti tevékenysége nagyban hozzájárult tehát a nyomtatási technikák és sokszorosított grafikák fejlődéséhez. Polihisztor-voltát az is mutatja, hogy nem csupán mint festő, könyvillusztrátor és grafikus, hanem mint író és irodalmár is tevékenykedett: önéletrajzokat és útinaplókat is írt, valamint elméleti könyveket festészetről, méretezésről és várépítésről, amelyek hosszú ideig szolgáltak alapul a művészeti oktatásban és gyakorlatban egyaránt. Dürer munkássága meghatározó része Európa kulturális örökségének, magyar gyökereiről pedig a városligeti Ajtósi Dürer sor emlékezik meg, amelyet halálának 400. évfordulóján neveztek el róla.

Források: 1, 2, 3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Jeanne Calment hihetetlen története: 100 évesen még biciklizett, 114 évesen filmezett, 122 évesen halt meg
A francia Jeanne Louise Calment döntötte meg a leghosszabb igazolt emberi élettartam rekordját. 85 évesen kezdett el vívni, 117 évesen szokott le a dohányzásról, és amikor a 120. születésnapján megkérdezték tőle, milyen jövőre számít, azt felelte: „egy nagyon rövidre”.


Ha bármikor kiejtenéd a szádon, hogy „az én koromban ezt már nem kéne”, gondolj az Arles-ban 1875-ben született Jeanne Louise Calmentre, aki fittyet hányt az efféle sztereotípiákra, és úgy alapvetően az élet törvényeire is, hiszen 122 évet és 164 napot élni nem éppen szokványos. 100 évesen még simán biciklizett, 114 évesen szerepelt az életéről szóló filmben, és 115 évesen rászánta magát egy csípőműtétre is, sőt, a cigiről is majdnem egy évszázad után szokott le – igaz, nem a tüdejével volt gond, hanem csak azért döntött így, mert a megromlott látásával utált tüzet kérni másoktól.

Madame Calment izgalmas korban született Franciaországban, hiszen az Eiffel-tornyot 14 éves korában építették fel, és ezidőtájt találkozott – a nagybátyja boltjában festéket vásárló – Vincent van Gogh-gal, aki a megítélése szerint „koszos, rosszul öltözött és ellenszenves volt”.

A munkahelyi stressz nem rövidített az életén, hiszen 21 éves korában hozzáment másod-unokatestvéréhez (dédnagybátyja unokájához), a dúsgazdag üzlettulajdonos Fernand Calment-hoz, és sosem dolgozott egyetlen percet sem. Helyette leginkább teniszezett, kerékpározott, úszott, görkorcsolyázott, zongorázott és operába járt. Életfilozófiája az volt, hogy amin nem tudsz változtatni, azon ne stresszelj, és soha nem használt szempillaspirált, mert gyakran nevetett sírásig. Híres volt hatalmas életkedvéről, valamint nagy étvágyáról, különösen az édességek iránt.

Jeanne végig megőrizte éles szellemi képességeit, de közben tragikus dolgokat kellett megélnie: hosszú élete során a saját lánya, sőt, unokája is elhunyt. Pedig közeli hozzátartozói is rendkívül hosszú ideig éltek: idősebbik bátyja, François 97, édesapja 93, édesanyja pedig 86 évig.

Amikor Jeanne 90 éves lett, örökös híján leszerződött az akkor 47 éves, André-François Raffray nevű ügyvéddel, aki szerződésben vállalta, hogy havi 2500 frankot fizet az idős hölgynek azzal a feltétellel, hogy a halála után ő örökli a lakást. Raffray azonban a legrosszabb rémálmában sem gondolta, hogy végül nem csak 30 évig fizeti Jeanne-nak az ígért havidíjat, hanem a hölgy még túl is éli őt.
Miután az ügyvéd 77 éves korában meghalt, annak özvegye köteles volt tovább fizetni Calmentnek élete végéig a törvény értelmében.

Jeanne olyan legendás idézeteket hagyott az utókorra, mint például hogy „fiatalnak lenni lelkiállapot, nem a testtől függ. Valójában még mindig fiatal vagyok, csak az elmúlt 70 évben nem néztem ki olyan jól.” Vagy hogy „a mi jó Istenünk elfelejtett engem”. Az egyik interjúja végén az újságíró azt mondta: „Asszonyom, remélem, valamikor jövőre újra találkozunk”. Erre Jeanne azt válaszolta: „Miért ne? Annyira azért nem vagy öreg, még mindig itt leszel!”

Források: 1,2,3


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Új részletek derültek ki a Titanic kapitányáról – annak is híre ment, hogy túlélte a katasztrófát
Egy friss könyv szembemegy a régóta terjedő pletykákkal Smith kapitánnyal kapcsolatban. Feltárult a Titanic első emberének igazi sorsa.


Egy új könyv teljesen más képet fest a Titanic tragédiájának egyik legismertebb szereplőjéről, Edward John Smith kapitányról, mint amit a róla terjesztett szóbeszédek, cikkek, dokumentumfilmek vagy a sok esetben pontos mozifilm alapján sejtettünk.

Dan E. Parkes író A Titanic öröksége: A kapitány, a lánya és a kém című – magyar nyelven egyelőre kiadatlan – könyvében azt állítja, hogy Smith nem lőtte főbe magát, ahogy azt sok pletyka sugallta, és nem is a hajóhídon ölte meg a vezetőfülkébe betörő jeges ár, ahogyan azt James Cameron 1997-es sikerfilmjében láthattuk.

A könyv több korabeli pletykát is cáfol, például azt, hogy a kapitány ittasan vezette a hajót, figyelmen kívül hagyta a jéghegyekre vonatkozó figyelmeztetéseket, vagy felelőtlenül siettette az utazást.

Parkes megemlíti a kötetben, hogy a Titanic elsüllyedése után három hónappal egy Baltimore-i férfi azt híresztelte, hogy Smith életben van és Maryland államban bujkál. Később a Life magazin írta meg, hogy egy ohiói hajléktalan férfi Smith kapitánynak vallotta magát. E történetek egyike sem nyert bizonyítást, és lássuk be, nem is valószínű, hogy bármelyik igaz lenne.

Forrás: Wikipedia

A könyv az Unilad szerint felidézi a tragédia utáni újságcikkeket is, amelyek a kapitány öngyilkosságáról számoltak be. A Los Angeles Express 1912. április 18-án például azt írta: „E.J. Smith kapitány főbe lőtte magát”, míg a Daily Mirror egy nappal később hasonló címmel adott ki szenzációnak szánt írást; azt írták, „Smith kapitány főbe lőtte magát a hídon.” Parkes viszont hangsúlyozza, hogy a szemtanúk ugyan hallottak lövéseket, de ezeket azóta sem sikerült a tiszthez kötni.

A könyv inkább a túlélők beszámolóira alapoz: egyikük, a tragédia idején 27 éves Robert Williams Daniel például azt vallotta, látta a kapitányt a hídon, amikor a hajó süllyedni kezdett, és szerinte „hősként halt meg.”

Frederick Hoyt, egy gazdag utas arról számolt be, hogy visszatért a fedélzetre, ahol találkozott Smith-szel, és megosztottak egy italt, mielőtt ő maga a vízbe ugrott.

Isaac Maynard, egy 31 éves szakács azt mondta, látta, „ahogy a kapitányt a hídon elragadja a víz”. Valószínűleg ezt a vallomást vette alapul Cameron is a film forgatókönyvénél, ám nem teljes egészében, mert a férfi később még úszni látta Smith-t, és biztos volt benne, hogy őt, mert felismerte az egyenruháját és a sapkáját. Ezt a verziót más túlélő is megerősítette, valószínűleg az a személy, aki utoljára látta élve.

Egy tutajhoz kapaszkodó férfi próbálta kimenteni a kapitányt: kezet nyújtott neki, de az nem hagyta, csak azt kiáltotta: „Vigyázzatok magatokra, fiúk”. A szemtanú hozzátette: nem tudja, ezután mi lett vele, mert többé nem került a szeme elé, és úgy gondolta, a vízbe fulladt.


Link másolása
KÖVESS MINKET: