KULT
A Rovatból

X-Faktor: „Ha már elhazudjuk a dalt, akkor nagyon keményen hazudjuk végig!”

Ezen a héten is két versenyző esett ki az X-Faktorból.


A szombati X-Faktor a mentorok múlt hétről szóló vallomásaival indult, ezt követően Kiss Ramóna vonult be és végül a 4 zsűritag is megérkezett, majd a szokásos kedélyes csevegés is elindult. A beszélgetés során 12 perc 32 másodpercnél el is hangzott valami fontos: ezen az estén is két versenyző távozik majd a műsorból.

Az első fellépő Serena Rigacci volt, akinek kisfilmje nagyon szomorúra sikerült, mert arról szólt, hogy a fiatal lánynak hiányzik a családja és az otthona, és magányosnak érzi magát. Az előadásában ennek nyoma sem volt, a fiatal énekes ügyesen hozta a tőle megszokott, tiszta és stabil hangokat, nem is lehetett volna belekötni. Talán csak az volt egy kicsit zavaró, hogy a mélyeknél megint bizonytalankodott. Olyan érzése volt az embernek, mintha mentorával, vagy a zenei kitudjakivel egyszerűen kevés időt fordítanának arra, hogy a megfelelő hangnemet megtalálják.

A kritikájában később Gáspár Laci is ugyanezt mondta: szerinte fél hanggal feljebb kellett volna tenni a dalt. Radics Gigi úgy érezte, hogy az énekes nagyon jól megoldotta a feladatot, de nem vitte magával a dal. Alex kijelentette, a lánynak ebben a műsorban „nincs ellenfele”, Puskás Peti pedig azt tanácsolta, hogy a tartalmat át kell beszélnie mentorával, és akkor jobban átélné az előadást.

Egy fura, de érdekes átdolgozással elérkezett másodikként Berta Dániel. Tényleg csak egyéni ízlés kérdése, hogy a latin effajta, energikus átértelmezése bejön-e bárkinek.

Szerintem jópofa és külön értékelendő, hogy a versenyző nem akar egy lenni a nyolcvan jóképű amorózó közül a műsor történetében, hanem helyette inkább megőrül, és választ valami egyedi arcot és hangot, amit végül élvezhetően valósít meg.

Alex szerint az egész egyszerűen bohóckodás volt, Gigi is lehúzta, úgyhogy Puskás Peti és a versenyző teljesen egyedül maradtak a tök jó ötlettel.

Gáspár Laci és a London Kids következett, akiknek a kisfilmje a személyes összetűzésekről szólt. Nagyon érdekelne, mi a szerkesztői elképzelés a negatív kisfilmekkel, amikről a nézőnek csakis az jut eszébe, hogy az adott versenyző és csapat nem érett még a feladatra. Ezúttal konkrétan azt jelentette ki a csapat egyik tagja, hogy nem akar az énekessel zenélni. Mi értelme van ezt megmutatni? Értem én, hogy a szavazatokért kell a dráma és a közönség együttérzése, de ezt csinálták már rafkósabban és eredményesebben is a tehetségkutatók történetében, tőlük kellene tanulni tisztelettel.

Az előadás során kiderült: sajnos a csapattagok továbbra sem működnek zenekarként, és egyáltalán nincs kommunikáció, kémia a srácok között, így újra csak egy főszereplőt és persze feszült háttérzenészeket láttunk a színpadon. A pomponlányok szerepeltetése viszont nagyon jó színpadképet hozott, és rengeteg energiát adott előadáshoz, teljesen élvezhetővé téve azt.

Ugyanez a rossz hír is: sajnos csak a csajoktól volt mozgalmas a színpad és jó a bulika, nem a főszereplőktől.

Puskás Peti szerint jó volt az átdolgozás, és mivel a többiek nem hagyták, hogy elmondja, most fordítok: azt akarta mondani, hogy nem volt összhang a csapattagok között, és kábé céltalan aranyhalakként úszkáltak az színpadot jelképező akváriumban.

Az a baj, hogy a mentorok közül néhányan nehezen tudnak nagyvonalúak lenni, és a nyilvánvalóan feszült versenyhelyzetben elismerni a másik zsűritag mentoráltját, akár a sajátjaikkal szemben is. Pedig ez a fajta elegáns szakmaiság a műsor és az egyén hitelességhez egyaránt elengedhetetlen lenne. Puskás Peti és talán Gáspár Laci azok, akiken nem érezhető hasonló, de szerencsésebb lenne mindenkiből kiszorítani ezt a viselkedést, mert így tényleg óvodás szintű lesz a verseny értékelése.

Gáspár Laci azt mondta: értékelendő, hogy Ádám, a frontember hétről-hétre fejlődik, Radics Gigi szerint kellemes és jó produkció volt, ByeAlex szerint az énekes hangjára gyúrni kellene még.

Bereznay Dániel folytatta a showt, akinek a hangja nem rossz, de a kiváló meg nem ilyen. A cuki személyisége a dalokon keresztül is átjön, ám közben valahogy az az érzése az embernek, hogy épp ez az egészséges és barátságos lelkület az, ami az akadályt jelenti abban, hogy Dani valóban képes legyen „meghalni a színpadon”, átélni és átadni olyan jó és rossz érzelmeket, amikkel a való életben még nem volt alkalma találkozni. Nincs itt semmi gond, nem rossz ő, csak pár évvel később kellett volna próbálkoznia a versenyben.

Gáspár Lacinak „kevés volt” a produkció, de Gigi nem hagyta végigmondani és közölte, hogy nagyon sokat fejlődött az énekes. Puskás Peti szerint a „kamaszosságot” le kellene vetkőzni, Alex szerint még időben rá kell jönnie az énekesnek hogy mi az, amit nem tud elénekelni.

Akármi is volt a dal egyébként, az embernek folyamatosan a Sorry seems to be the hardest word ment a fejében alatta.

ByeAlex versenyzője folytatta, Tóth Bettina, a rapperlány, aki ezúttal végre énekelt is. A styling kiváló volt, a produkció többi része számomra továbbra sem értelmezhető egy énekversenyben. Na de nem is kell mindenkinek értenie: Puskás Petinek nagyon tetszett, egyenesen azt mondta, hogy ha valaki miatt érdemes volt elindítani a műsort, akkor az Tóth Bettina. Radics Giginek a hörgés nem tetszett, Gáspár Laci élvezte a produkciót, és még arra sem tudott figyelni, hogy hamisak vagy tiszták a hangok.

Mézes Norbert volt a következő szereplő, aki sajnos túl sokszor bizonytalankodott az ABBA-nóta előadása során. Alex unatkozott közben, és csatlakozott hozzá Puskás Peti is.

Továbbra is egy kicsit idegesítő, hogy a negatív kritikákat Radics Gigi egyszerűen nem hajlandó végighallgatni, hanem közbeszól.

Mézes Norbert nem volt jó. Biztos, hogy cuki meg fura, és néha hangokat is eltalál, és jó számokkal, hangképzéssel talán lehetne belőle egy érdekes, szerethető és piacképes előadó.

Ugyanakkor mondja már meg valaki, hogy a tehetségkutatók első szériáiban mikor jutott volna tovább a poénadásoknál?

Jövő héten választunk egy nagyon jó dalt – zárta a le a vitát Gigi, pozitív gondolkodóként szuggerálva a nézőkbe a szavazást. A dal az jó, a dalválasztás nem volt jó - pontosított Puskás Péter.

Mézes Norbert egyébként tökéletesen és szerény alázattal reagált a kritikákra. Minden tehetségkutatók legszimpatikusabb reakcióját mutatta be, már ezért megérte a versenybe kerülnie.

Gulyás Roland érkezett a folytatásban, aki a kis filmjében most szerencsére nem csajozott, mert nagyon zavaró lett volna, ha minden alkalommal azzal próbálna szavazatokat szerezni. Az előadása egyébként kiváló volt és végre kiderült, hogy nemcsak balladákban állja meg a helyét.

Gáspár Laci az építkezést hiányolta, Radics Gigi a változatosság kedvéért egyszerűen beleszólt, Puskás Péter is azt javasolta, hogy a dal „üresjáratait” töltse meg valamivel Roli.

Ricco és Claudia ugyanolyan jók voltak, mint eddig bármikor. Puskás Peti a következő alkalomra egy kis meglepetést kér a párostól, és Alex is hasonló kritikát fogalmazott meg, de hozzátette, hogy a dal felénél unatkozott. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy senki sem hörgött a színpadon és nem rappelt arany szárnyakkal, pillangónak öltözve.

Mindez szerencsére a produkció értékéből semmit sem volt le, Ricco és Claudia műfaja a profin előadott ballada, és mivel ezt nagyon jól csinálják, nem lenne ésszerű elvárni, hogy egy másik kategóriában is parádézzanak indokolatlanul.

Erdős Viola folytatta a sort lelkesen, magabiztosan és furán, ám a hangok szempontjából bizonytalankodva. Puskás Peti azt mondta, hogy nagyon nagy élmény volt nézni a produkciót, de hallgatni már kevésbé. ByeAlex szerint is „elengedte a dalt” az énekes, de azért úgy gondolja, sokat fejlődik. Alextől szimpatikus volt, hogy nem hazudta azt, hogy jó volt, pedig nyilván örülne, ha az ő embere nyerne.

A „sokat fejlődés” úgy tűnik, hogy olyan tehetségkutatós jokerkifejezéssé vált, mint a zeneiparban „maradjon titok”, csak nem azt jelenti, hogy „fogalmam sincs”, hanem, hogy a „szar voltál, de nem akarlak megbántani”.

Lehet, hogy én reagálom túl, de nekem ilyenkor mindig az van a fejemben, hogy „sokat fejlődni” inkább a műsor előtt kéne éveken, évtizedeken át tartó gyakorlással és nem a mentoroktól, dalválasztástól és néhány hét munkájától várni a csodát.

Ha már elhazudjuk a dalt éneklésben, akkor nagyon keményen hazudjuk végig a dolgot

- jelentette ki Puskás Peti utalva arra, hogy a körítéssel és egyebekkel lehet, lehetne és sokszor kell is javítani a produkció minőségén.

A közönség sajnos mindezt nem hallgathatta végig, mert Radics Gigi a változatosság kedvéért beleszólt Puskás Peti mondatába. Gigi gyönyörű és kiváló, világszínvonalú énekes, de hallgasson már végig mindenkit mindezek ellenére is.

Gáspár Laci azt mondta: szeretné, ha az énekes jó lenne, de sajnos nem tud énekelni, Alex nem értett vele egyet. Sajnos azonban az énektudás továbbra sem egyetértés kérdése.

Végül Abaházi Nagy Lívia következett, akinek ezen a héten nem operát adott mentora, hanem A csitári hegyek alatt című nótát énekelte.

A zsűri háromnegyede állva tapsolt az előadás végén.

Líviával megnyerted a főnyereményt - mondta Péterhez fordulva Radics Gigi. Alex szerint jó volt a dalválasztás, amivel nehéz mellényúlni, Gáspár Laci elérzékenyült, Kiss Ramóna sírt.

A második élő show-ban tíz produkció volt, és az utolsó blokkban természetesen a szavazatokat is összesítették, és végül a London Kids és Mézes Norbert köszönt el ezen a héten.

Kezdődhet a féktelen vasárnapi flexelés és klopfolás, jövő héten találkozunk!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Csupa kék és lila folt volt” – Kálomista Gábor egy bántalmazott színésznő történetével borítja a bilit
A filmproducer szerint a színházi világban évtizedek óta bestiális morál uralkodik. Azt állítja, egy híres rendező egyszer annyira megvert egy színésznőt, hogy a sérülései miatt le kellett állítani egy forgatást.


„Volt, hogy nem tudtunk egy színésznővel forgatni, mert előtte úgy megverte egy híres rendező, hogy csupa kék és lila folt volt” – ezzel a példával érzékeltette Kálomista Gábor filmproducer, hogy szerinte mekkora a baj a magyar színházi világban.

A producer egy Mandinernek adott, a Blikk által szemlézett interjúban az Eszenyi Enikő körül újra fellángolt vita kapcsán fejtette ki véleményét. Mint ismert, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előbb felfüggesztette, majd múlt csütörtökön végleg törölte a rendező Primadonnák című előadását, mire Eszenyi hat év után nyilvánosan bocsánatot kért.

Kálomista szerint a színházi és művészvilágban évtizedek óta elhallgatott visszaélések vannak, és a kegyelmi botrányhoz hasonlóan itt is „százszámra vannak kegyelmi ügyek”, amelyekről az áldozatok félelmükben nem mernek beszélni.

„Számtalan olyan történet van, hogy a színházigazgató abuzált fiatal színésznőket, majd megmondta nekik, ha egyet is mukkannak erről, örökre el lesznek tüntetve a szakmából” – mondta.

A producer teljes körű feltárást sürgetett, és azt javasolta, hogy vizsgálják ki az elmúlt 15-20 év nagy színházi botrányait. Hangsúlyozta, hogy bár a politikában más oldalon állnak, a színházi világban tapasztalható visszaélések ügyében kiáll a rendező Schilling Árpád és a színész Lengyel Tamás mellett.

„Az a morál, ami a színházi és művészvilágban évtizedek óta uralkodik, valami egészen bestiális. Ebben a kegyelmi pillanatban tehát teljes mellszélességgel kiállok Schilling Árpád és Lengyel Tamás ügye mellett”

– tette hozzá.

A producer az Eszenyi Enikőt körül kirobbant botrány kapcsán fejtette ki véleményét. Szerinte a „balliberális művészvilág” árulónak bélyegezte a színész-rendezőt, amiért korábban nem ment el egy ellenzéki tüntetésre, és azt feltételezték, hogy ezért az akkori kormány pénzügyi forrásokkal támogatta.

„Eszenyi a kormányváltás óta végre hazatalált, bocsánatot kért. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez lesz, ha a Fidesz elveszíti a választást, hiszen most már elapadnak azok a források, amelyeket állítólag az eddigi kormány azért adott neki, mert elfelejtett elmenni egy ellenzéki tüntetésre” – mondta Kálomista.

Ugyanakkor leszögezte, ő maga elutasítja ezt a logikát: „Pedig Eszenyi Enikő sosem állt át, részemről nem is volt erre igény, és úgy vélem, jó ízlésű jobboldali ember nem is gondolhatja, hogy valakit meg kellene jutalmazni azért, mert nem megy el a sajátjai tüntetésére.” Kálomista szerint az ügy legfontosabb része, hogy azt nem vizsgálták ki rendesen, és ezt pótolni kell.

Via Blikk


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Negyvenéves lett az Olsen ikerpár, akik a tévéből egy 300 milliárdos birodalmat építettek
Mary-Kate és Ashley Olsen a 40. születésnapjukat ünneplik, miután a gyerekszínészi karrierjüket egy divatbirodalomra cserélték. A The Row nevű márkájuk a „csendes luxusra” épül, és szakmai díjakkal is elismerték.


Negyven éve születtek, kilenc hónaposan már egy ország ismerte őket, tizenévesen egy saját médiabirodalom élén álltak, ma pedig a „csendes luxus” egyik legbefolyásosabb márkáját irányítják a nyilvánosságtól szinte teljesen elzárkózva. Mary-Kate és Ashley Olsen 1986. június 13-án kezdődött története nem egy hollywoodi tündérmese, hanem a fegyelmezett stratégia, a makacs perfekcionizmus és a diszkréció mint legfőbb érték diadalának üzleti esettanulmánya. Az útjuk a Bír-lak (Full House) című sitcom ikonikus gyerekszerepétől a The Row nevű divatházuk kifutójáig bemutatja, hogyan lehet a gyereksztár-brandet egy felnőtt, globális presztízsű luxusvállalkozássá konvertálni, miközben a reflektorfényt tudatosan a termékre, nem pedig az arcukra irányítják.

Minden 1987-ben indult, amikor a csecsemő ikerpár megkapta Michelle Tanner szerepét az ABC családi sorozatában. A gyerekszínészekre vonatkozó szigorú munkaügyi szabályok miatt a testvérek felváltva játszották a karaktert egészen 1995-ig, ezzel egy egész generáció „tévétestvéreivé” válva. A nevük a családi televíziózás szinonimája lett, és ez a hírnév megalapozta a későbbi üzleti sikereket.

A képernyős korszakuk utolsó nagy közös dobása a 2004-es New York Minute című mozifilm volt, amely már egyfajta átmenetet jelzett a felnőtt karrier felé, és egyben le is zárta a közös színészi pályafutásukat. A film világszinten 21,3 millió dollárt, vagyis közel 6,5 milliárd forintot hozott a kasszáknál a The Numbers adatai szerint. A képernyős siker azonban önmagában nem lett volna tartós, ha a család nem épít köré egy professzionális üzleti struktúrát már a kezdetektől.

A család és Robert Thorne menedzser 1993-ban hozta létre a Dualstar Entertainment Groupot, amely ernyőként fogta össze az ikrek egyre bővülő portfólióját. A cég gyártotta a rendkívül népszerű, közvetlenül videókazettára kiadott filmjeiket és kezelte a nevükkel fémjelzett termékvonalakat.

A kontroll megszerzésében a 2004. június 13-i, 18. születésnapjuk jelentette a fordulópontot, amikor hivatalosan is a vállalat társelnökei lettek. A Dualstar-katalógus értéke pedig időtállónak bizonyult: 2015-ben a Viacomhoz tartozó Nickelodeon megszerezte a teljes archívum sugárzási jogait, ezzel igazolva, hogy a korai tartalmak generációkon átívelően is vonzóak – derül ki a Paramount hivatalos közleményéből.

Miközben a múltjukat sikeresen monetizálták, a jövőjüket már egy teljesen más iparágban, a divat zárt és elitista világában tervezték. 2006-ban New Yorkban megalapították a The Row márkát, amelynek genezise egyetlen ruhadarab, a „tökéletes fehér póló” megalkotásának vágya volt. A céljuk az volt, hogy a termék önmagáért beszélhessen, ne pedig a hírnevük adja el.

„Nem akartunk előtérben lenni, sőt, azt sem feltétlenül szerettük volna, ha tudják, hogy mi vagyunk mögötte” – magyarázta Ashley Olsen egy ritka, a márka 15. évfordulójára készült interjúban.

Ez a diszkréció és a minőség iránti elkötelezettségük lett a védjegyük. Mary-Kate a munkamoráljukat emelte ki, ami a logómentes, időtálló szabásvonalakban és a legkiválóbb anyagok használatában ölt testet.

„Azt hiszem, nagyon maximalisták vagyunk és keményen dolgozunk; mindig is így volt” – tette hozzá, rávilágítva a „csendes luxus” esztétikájának alapjaira, amelyet évekkel a trend felkapása előtt tökéletesítettek.

A piac és a szakma egyaránt igazolta a váltás sikerét. A The Row alapítói több alkalommal is elnyerték az amerikai divatszakma Oscar-díjának számító CFDA-trófeát: 2012-ben és 2015-ben az év nőiruha-tervezőinek, 2018-ban pedig az év kiegészítő-tervezőinek választották őket a CFDA hivatalos közlései szerint.

A piaci bizalmat jelzik azok a 2024-es sajtóértesülések is, amelyek szerint a Chanelt tulajdonló Wertheimer család és a L’Oréal-örökös Françoise Bettencourt Meyers vagyonkezelői is kisebbségi részesedést vásároltak a cégben, a tranzakciót egymilliárd dollár, azaz több mint 300 milliárd forint körüli cégértékelés mellett emlegetve – közölte elsőként a Bloomberg. A márka már a korai években sem félt a luxus legmagasabb szintjét megcélozni: egyik első, nagy sajtóvisszhangot kapott termékük egy kézzel varrott aligátorbőr hátizsák volt, amelynek 34 ezer dolláros (mai árfolyamon több mint 10 millió forintos) árcédulájáról a Time is írt.

A márkaépítésük kulcsa a következetes diszkréció, amely nem csupán személyes preferencia, hanem tudatos üzleti stratégia. Ritkán adnak interjút, és a magánéletüket teljes mértékben elzárják a nyilvánosság elől. Ez a hozzáállás a közösségi médiára is kiterjed; demonstratívan távol tartják magukat egy olyan korban, ahol a személyes márkaépítés szinte kötelező. Ashley egy 2017-es interjúban, amit az ABC News is szemlézett, így foglalta össze a filozófiájukat: „Nem merülünk el abban a [közösségi] világban; nincs Instagramunk vagy Facebookunk.”

Ez a távolságtartás egyfajta misztikumot és exkluzivitást kölcsönöz a márkájuknak: a termék beszél helyettük, miközben védőpajzsot vonnak maguk köré a celebkultúra zajával szemben. Ez a következetesség mutatkozott meg abban a döntésükben is, amikor nemet mondtak a Bír-lak 2016-os folytatására, a Fuller House-ra. A rajongók és a készítők is szerették volna, ha Michelle Tanner visszatér, de az ikrek elutasították a felkérést, ezzel végleg lezárva életük színészi korszakát.

Bob Boyett, a produkció egyik vezetője a People magazinnak idézte fel Ashley indoklását: „’17 éves korom óta nem álltam kamera előtt, és nem érzem komfortosnak a színjátszást’…”

Mary-Kate pedig az időzítést nevezte rossznak. Ezzel a döntéssel megerősítették új, divattervezői identitásukat, és elkerülték a nosztalgia csapdáját, amely visszarántotta volna őket a gyereksztár-skatulyába.

A képernyős korszakuk öröksége azonban pénzügyileg is jelentős maradt. Az 1995-ös Ketten az úton (It Takes Two) című filmjük 19,5 millió dolláros (kb. 5,9 milliárd forintos) mozibevételt ért el, a házivideó-forgalmát pedig 75 millió dollárra (kb. 22,8 milliárd forintra) becsülik. Ezek a számok is mutatják, mekkora üzleti gépezet épült a nevük köré már tinédzserkoruk előtt.

A kulturális hatásuk pedig kettős: egyrészt a korai munkáik a mai napig a nosztalgia tárgyát képezik, másrészt a The Row révén a divat legmagasabb köreiben is referenciaponttá váltak. A márka lényegét talán Gigi Hadid modell foglalta össze a legjobban, aki szerint a ruháik viselése felszabadító érzés: „Ettől sikkesnek és védettnek érezhetem magam.”

Kreatív univerzumuk a The Row mellett más projektekben is testet öltött. 2007-ben elindították az Elizabeth and James nevű, megfizethetőbb, kortárs márkát, amelyhez később sikeres parfümlancolat is társult. 2008-ban pedig megjelentették Influence című könyvüket, amelyben olyan ikonokkal beszélgettek, mint Karl Lagerfeld vagy Lauren Hutton, feltérképezve saját vizuális és kulturális inspirációikat. Mégis, a popkulturális státuszukat talán leginkább az a korai elismerés szimbolizálja, amikor 2004. április 29-én, alig 18 évesen közös csillagot kaptak a hollywoodi Hírességek sétányán a televíziós kategóriában, a walkoffame.com hivatalos oldala szerint. Ez a csillag egyfajta emlékműve lett annak a korszaknak, amelyet éppen maguk mögött hagytak, hogy egy új, általuk írt fejezetet kezdjenek.

A 40 éves Olsen ikrek pályafutása azt bizonyítja, hogy a hírnév nem végcél, hanem eszköz, amelyet tudatosan lehet formálni vagy akár háttérbe is lehet szorítani egy nagyobb cél érdekében. A reflektorfény helyett a minőségbe fektetett makacs munka és a következetes diszkréció az ő esetükben nemcsak egy működő üzleti modellnek bizonyult, hanem egyfajta ellenkulturális állásfoglalásnak is a mindent kipakoló, közösségi médiára épülő celebvilággal szemben. Ezzel pedig egy teljesen új iskolát teremtettek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
„Úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – A Pokolgép énekese üzent a Metallicának
Kalapács József egy Facebook-posztban értékelte a Metallica budapesti produkcióját. A világhírű zenekar a Totális metál című dalukból játszott el egy részletet a Puskás Arénában.
Maier Vilmos - szmo.hu
2026. június 13.



Kalapács József, a Pokolgép egykori énekese egy Facebook-posztban kommentálta, hogy a Metallica csütörtöki budapesti koncertjén eljátszotta a magyar metálbanda Totális metál című számát.

„Itt bizony úgy hiányzott a dob, mint egy falat kenyér” – kezdte bejegyzését.

Kalapács szerint nem azzal volt a gond, hogy a közönség ne ismerte volna fel a dalt, sokkal inkább a „rendes, harapós ütem” hiányzott a produkcióból.

A posztot egy szellemes felajánlással zárta: „Miért nem szóltak, pont ráértünk volna segíteni…?”

A világhírű zenekar M72-es turnéjának csütörtöki nyitóestjén a Puskás Arénában Kirk Hammett gitáros és Robert Trujillo basszusgitáros a szokásos helyi dalokat bemutató blokkjukban játszottak el egy részletet a Pokolgép klasszikusából. A duó dob és teljes zenekari kíséret nélkül adta elő a számot.

A Metallica a No Repeat Weekend koncepciójának részeként szombaton egy teljesen új műsorral és más előzenekarokkal (Gojira, Knocked Loose) lép fel újra, míg a csütörtöki esten a Pantera és az Avatar volt a vendég.

A csütörtöki bulin mi is ott voltunk. A koncertről itt írtunk részletesen:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Káromkodom, tehát vagyok! – A Tourette-szindrómáról szóló, kivételesen vicces és megható Miket nem beszélek az év eddigi legjobb filmje
Te hallottál már a Tourette-ről? Akármi is a válasz erre a kérdésre, nézd meg ezt a filmet, más emberként állsz majd fel a székből.


A Miket nem beszélek című brit filmről akkor lehetett szélesebb körben hallani (így itthon is), amikor az idei, 79. BAFTA-díjátadón (amit a londoni Royal Festival Hallban rendeztek meg) történt egy s más. Egyrészt a főszerepet alakító Robert Aramayo történelmet írt, mivel először kapta meg egyszerre a legjobb férfi főszereplő és a legjobb feltörekvő csillag díját, ami azonban még inkább ráfordította Kirk Jones rendező (Lottózsonglőrök, Nanny McPhee: A varázsdada, Mindenki megvan, Bazi nagy görög lagzi 2) új filmjére a figyelmet, az az volt, amikor a közönség soraiban ülő aktivista, John Davidson az éppen színpadon álló Michael B. Jordannek és Delroy Lindónak odakiáltotta azt a bizonyos „n” betűs szót. Nos, ez elsőre botrányosnak és elfogadhatatlannak hangzik, ám hozzá kell tenni, hogy ez a bizonyos John Davidson egy 12 éves kora óta Tourette-szindrómával élő ember (jelenleg 55 éves), akiről amúgy a Miket nem beszélek című film szól, őt alakítja benne Robert Aramayo.

Vagyis a durva beszólást nem rasszizmus, hanem a betegség hívta elő. Persze ettől függetlenül heves vitákat szült az eset. Voltak, akik magasról tojtak Davidson állapotára, és szerintük a Tourette csak azt erősíti fel, ami amúgy is benne van az emberben (például Jamie Foxx is így vélekedett), ők azonban valószínűleg nem látták a Miket nem beszéleket

Ez a film ugyanis épp azért hihetetlenül fontos, mivel megismerteti a nézőkkel ezt az örökletes idegrendszeri betegséget (amely akaratlan, ismétlődő mozgásokban és hangadásokban, úgynevezett tikkekben nyilvánul meg). „A probléma nem a Tourette, hanem az, hogy az emberek nem tudnak eleget a Tourette-ről” – hangzik el többször is filmben, amely talán egyben a legerősebb üzenet is.

A valóságon alapuló sztori tehát John Davidsonról szól (az eredeti forgatókönyvet maga Kirk Jones írta), aki a film elején, 2019-ben éppen II. Erzsébettől készül átvenni a kitüntetését, amikor bekiáltja a rendezvényen, hogy „Ba***a meg a királynő!”. Majd visszaugrunk 1983-ba, amikor az ígéretes focikapus karrier elé néző 12 éves John (Scott Ellis Watson szintén kiváló alakításában) először kezdi tapasztalni magán a furcsa tüneteket:

fejrángásokat, akaratlan hangkibocsátásokat, illetve válogatott vulgáris szavakat vág közeli ismerősök és idegen arcába ugyanúgy, sőt, akár le is köp akaratlanul másokat.

Akkoriban még nagyon kevesen ismerték ezt a betegséget, ezért nem is tudtak vele mit kezdeni (John családja sem), ezért folyamatosan kapta a viselkedéséért a retorziókat otthon és az iskolában egyaránt.

1996-ban az akkor 25 éves John (Aramayo feltűnik) még mindig próbál az állapota ellenére beilleszkedni a kisvárosba, ahol él. Ez a betegség azonban továbbra is kiveti őt a társadalomból, és csak azok tudják, hogy a folytonos káromkodásai nem rosszindulatúak, akik jól ismerik őt. Ekkorra már hivatalosan megkapta a Tourette-diagnózist, ami gyógyíthatatlan, ám szed egy gyógyszert, ami visszafogja a tüneteit, ezzel együtt pedig őt magát is.

Majd megismerkedik az egyik jó barátja édesanyjával, a rákbeteg Dottie-val (Maxine Peake), aki végre teljes megértéssel és szeretettel fordul a sráchoz, még John első hozzá intézett mondata („Bele fogsz halni a rákba, haha!”) sem riasztja el őt.

Dottie és a család befogadja magához a fiút, ahol végre szabadabban lehet önmaga, és közösen úgy döntenek, a gyógyszeres kezelését is elhagyják. John még munkát is talál a helyi közösségi házban a gondnok Tommynak (Peter Mullan) hála, aki szintén elfogadja őt olyannak, amilyen. Azonban ezzel még mindig sokan nincsenek így, ezért Johnnak hosszú utat kell bejárnia ahhoz, hogy a királynő által kitüntetett aktivista, és a Tourette-szindrómában szenvedők megsegítője legyen.

A Miket nem beszélek, és ez tán a fentiekből is kitűnik, egy életrajzi dráma, épp ezért meglepő, hogy kevés film van, amin amúgy ennyit lehet röhögni. Kirk Jones ugyanis nem arra pályázott, hogy nyomorultnak mutassa be Johnt és a Tourette-ben szenvedőket, az érzékenyítésnek egy sokkal hatásosabb formáját választotta: a nevetést.

Az akaratlan, válogatott káromkodások a legkevésbé odaillő helyzetekben ugyanis, akármennyire botrányosak és kínosak, kétségtelenül iszonyú viccesek is (amikor Johnból és egy másik tourette-es lányból egyszerre özönlenek a szitkok egy kocsi hátsó ülésén, ott szem nem marad szárazon). És ettől lesz ez a film hihetetlenül őszinte.

Felhívja a figyelmet egy betegségre, amiről sajnos még manapság, a 21. század első negyedének letelte után sem hallottak sokan, és eléri, hogy a nézők jókat derüljenek a helyzet komikumán, mégis komolyan vegyék azt, s talán a jövőben másképp reagáljanak, amikor az utcán vagy a tömegközeledésen ilyen viselkedésbe botlanak.

Robert Aramayo (akit egyébként már a fiatal Ned Starkként is láthattunk a Trónok harcában, vagy a fiatalabb Elrondként A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűiben) a csillagot is lejátssza az égről, és minden díjat megérdemel, amit csak kaphat még ezért az alakításáért (bár a film 2025-ös, az Egyesült Államokban idén mutatták be a mozikban, szóval a jövő évi Oscaron remélhetőleg több kategóriában is találkozunk majd vele), de rajta kívül mindenki más is brillírozik, a hihetetlenül szimpatikus Maxine Peake, a szintén imádnivaló Peter Mullan, valamint a John anyjaként tőle talán egy kissé szokatlan szerepben látható Shirley Henderson is.

Aki tehát egyszerre szeretne nagyokat nevetni és sírni, annak sipirc a mozikba, mivel egy kivételes film… miket nem beszélek, talán az év eddigi legjobb filmje lesz a jutalma.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk