Az X-Faktor mentorai úgy döntöttek, hogy gazemberek lesznek – megnéztük az első válogatót
Dallos Bogi azonnal felvette a ritmust, gonoszságban sem maradt el kollégáitól. Voltak megható pillanatok, nem maradtak el a bohócok, és mintegy mellesleg, hibaszázalékként feltűnt néhány tehetség is.
A gyerekek néha zseniálisan rá tudnak tapintani dolgokra. Az én kisfiam például következetesen dementoroknak hívja az X-Faktor zsűrijét, dacára, hogy többször kijavítottuk, és tulajdonképpen neki van igaza. Sokkal jobban hangzik, és úgy tűnik, Gáspár Laciék mostanra eljutottak a mentorok személyiségfejlődésében a teljes cinizmusig.
Feladták, hogy az önértékelési zavarban szenvedő sztárjelölteket - akiknek a tehetsége és az önérzete jellemzően fordítottan arányos - emberként kezeljék.
III. Richárdhoz hasonlóan úgy döntöttek, hogy gazemberek lesznek, és mindenkit úgy oltanak, mintha csak kolléga lenne.
Bogi rögtön az elején megtapasztalhatta a szakma szeretetét, de zökkenőmentesen felvette a ritmust. Gáspár Laci közlésére: "De furi, hogy te most ott ülsz" - Bogi szemrebbenés nélkül visszakérdezett: "A Peti, vagy én?" amivel rögtön odalökte mentortársát Alex és Laci elé. "Hogy a Peti ott ül, az sokkal furcsább." De Puskás Peti sem maradt adós, mert az alábbi tanáccsal látta el a közönséget: "Ugyanezt kell majd csinálnotok, mint a Boginak. Nevetgélni." Amit Bogi némi bosszankodással elintézett, pedig fel is rúghatta volna, székestül.
Érthető okokból az első adásban nagy hangsúlyt fektettek rá, hogy minél többször, minél több módon reflektorfénybe kerüljön Bogi, az új mentor, aki nem csak éneklésben, gonoszságban is felveszi a versenyt mentortársaival. Az est folyamán többször is Kormos Anettet villantott. Rögtön az első blokkba olyan jelentkezőket vágtak össze, akik Bogi We All című számát gyilkolták. "Ez most nem sikerült. Máskor sem fog" - állapította meg Bogi angyali mosollyal. Az este folyamán egyébként többször is élvezhettük vitriolos oldalát. Azzal a hölgynek például, aki Boggie Parfüm című dalával készült, közölte: "Örültem, hogy nem az én dalom."
Itt kell megjegyeznem, hogy ezzel együtt is alighanem Bogi lesz all time kedvenc női zsűritagom a honi tehetségkutatók történetéből.
Talán az első, akin nem érzek szemernyi műviséget sem.
Beül, és egyszerűen olyan, amilyen, mondja, amit gondol, van egyénisége, nem akar semmilyen lenni. A beszólásai is azért ütnek nagyot, mert ettől a bájosan egyszerű, mosolygós lánytól váratlanul ér. Olyan, mintha a Hattyúk tavát kereszteznék a Jekyll és Hyde-dal, ahol Odette, a fehér hattyú olykor átváltozik feketévé.
Bevallom, akárcsak a mentorok, én is döntöttem: mentálhigiénikus megfontolásokból nem fogom percről percre és fellépőről fellépőre felidézni az adást. Végeredményben akit érdekel, nézze meg. Csak a legérdekesebb pillanatokat ragadom ki.
Rögtön az első próbálkozó, Kósz Bence üdítő jelenség volt, őszintén megmondta, hogy nem tud énekelni, viszont nagyon szeretne televíziós műsorvezető lenni. A mentorok meg is állapították, kár, hogy nem tud úgy énekelni, mint műsort vezetni.
Bence, innen üzenem, van remény. Egy olyan csatornán, ahol ÉNB Lali műsorvezető lehet, valószínűleg óriási a hiány.
Azt hiszem, a same in English országában nem szabad csodálkoznom, hogy "Gentlemans" (sic!) néven színpadra engednek bárkit is. Az egyik magyarázat, hogy az X-Faktornál végtelenül cinikus emberek dolgoznak. És ez a jóhiszemű verzió.
A gyerekek néha zseniálisan rá tudnak tapintani dolgokra. Az én kisfiam például következetesen dementoroknak hívja az X-Faktor zsűrijét, dacára, hogy többször kijavítottuk, és tulajdonképpen neki van igaza. Sokkal jobban hangzik, és úgy tűnik, Gáspár Laciék mostanra eljutottak a mentorok személyiségfejlődésében a teljes cinizmusig.
Feladták, hogy az önértékelési zavarban szenvedő sztárjelölteket - akiknek a tehetsége és az önérzete jellemzően fordítottan arányos - emberként kezeljék.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Leslie William Nielsen éppen 100 évvel ezelőtt, 1926. február 11-én született Kanadában, Saskatchewan tartomány Regina nevű városában. Édesanyja, Mabel Elizabeth Davies Walesből emigrált Kanadába, édesapja, Ingvard Eversen Nielsen pedig dán származású rendőr volt a Kanadai Királyi Lovasrendőrségnél. Volt egy bátjya is, Erik Nielsen, aki hosszú ideig kanadai parlamenti képviselő, kabinetminiszter, 1984-től 1986-ig pedig Kanada miniszterelnök-helyettese volt. Nielsen a gyermekkorát az Északi-sarkvidéken töltötte, mivel az apja ott szolgált. Egyszer elmesélte, hogy ott is tanult meg járni. A családfő, Ingvard állítólag erőszakos ember volt, gyakran verte a feleségét és a fiait is.
Leslie, hogy elmeneküljön a bántalmazásokkal teli gyerekkorából, 17 évesen belépett a Kanadai Királyi Légierőbe, annak ellenére, hogy jogilag siket volt, már gyerekkora óta hallókészüléket kellett viselnie.
„Nagyon nehéz színésznek lenni, mivel minden attól függ, hogy a megfelelő szöveget mondd a megfelelő időben, te viszont nem hallod a jelzéseket. El sem tudom mondani, hányszor kellett volna azt kérdeznem, hogy »Mi?«, ha nem lett volna hallókészülékem. Tehát ez a szerkentyű életmentő, és lehetővé teszi, hogy gyakoroljam a mesterségemet” – nyilatkozta erről egyszer Nielsen.
A második világháború alatt egyébként légi lövészként szolgált repülős bevetéseken. A háború után aztán a torontói Lorne Greene Academy of Radio Arts színművészeti akadémiára iratkozott be. A tanulmányai alatt ösztöndíjat kapott a New York-i Neighborhood Playhouse színházba, ahol színpadi és zenei tanulmányokat folytatott, mielőtt 1950-ben megkapta első komolyabb televíziós szerepét a Studio One című antológiasorozat egyik epizódjában.
Nem hajthatott fogatot
Az ötvenes évek elején számos kisebb szerepet kapott jóképű statisztaként, mellékszereplőként. Mivel már akkor is kiváló orgánuma volt, dokumentumfilmekben és reklámokban működött még közre narrátorként, hogy megkeresse a megélhetéshez szükséges pénzt. Ő azonban ennél többre vágyott, arról álmodozott, hogy Hollywood nagy nevű sztárja lesz. 1956-ban aztán kapott egy kis szerepet első játékfilmjében, a The Vagabond King című romantikus musicalben. A film bukás volt, de a producer, Nicholas Nayfack megkedvelte a fiatal és jóképű Nielsent, és felajánlotta neki, hogy beválogatja egy éppen készülő sci-fibe, a Tiltott bolygóba (1956). Nielsen természetesen kapva kapott az alkalmon, s ő lett az egyik főszereplő. A film (ShakespeareA vihara az űrben, ami valójában forradalmi volt, a Star Trek előfutárának tekintik) pedig nagy sikert aratott. Annyira, hogy Nielsen is népszerű lett, így szerződést kapott az MGM-nél.
Több évnyi kisebb szerepek és színészi küzdelmek után végre nevet szerzett magának. Pár évvel később nagyon szeretett volna szerepelni a Ben-Hurban (1959), így jelentkezett a meghallgatásra is, Messala szerepére, de nem járt sikerrel, Stephen Boyd lett a befutó. Ekkorra az MGM-mel kötött szerződése lejárt, így már szabadon dolgozhatott máshol, és így is tett.
Az 1960-as évektől kezdve a filmek iránti lelkesedése alábbhagyott, már sokkal szórakoztatóbbnak találta a tévés munkákat, ezért feladta az álmát, hogy hollywoodi sztár legyen, és inkább a képernyőkre költözött.
Akkoriban számos tévésorozatban szerepelt, például az Alfred Hitchcock bemutatjában, A szökevényben, a Peyton Place-ben vagy a The Wild Wild Westben. Ám ezekben is mindig mellékszerepekben tűnt fel, soha nem lehetett ő a főhős. Visszatért oda, ahol az ötvenes évek elején kezdte, a kisebb és másodlagos szerepekhez, csak most már a vászon helyett a tévében.
Hülyeség komolyan
Nielsent addig komoly drámai színészként tartották számon, ráadásul jóképű is volt, csupán nem kapott olyan szerepeket, amelyekkel bizonyíthatta volna a tehetségét és rátermettségét. 1969-ben aztán elcsípett egy főszerepet a The Bold Ones: The Protectors című kemény és nyers zsarusorozatban, ami azonban nem tartott sokáig, mindössze hét rész után levették a műsorról. A hetvenes években így visszatért a kisebb szerepekhez olyan sorozatokban, mint a San Francisco utcáin, a M.A.S.H., a Hawaii Five-O, a Kojak, a Kung Fu, a S.W.A.T., sőt, 1971-ben és 1975-ben a Columbóban is feltűnt. S persze azért akadtak mozifilmek is, például az évtized egyik népszerű katasztrófafilmje, a Poszeidon katasztrófa (1972), az 1977-es Az állatok napja (amiben többek között villámlások közepette félmeztelenül harcol egy medvével) vagy a Lángoló város (1979).
Majd 1980-ban jött a nagy áttörés! Egy testvérpár, David és Jerry Zucker, valamint írótársuk, Jim Abrahams (azaz a ZAZ trió) 1977-ben nagy sikert arattak a The Kentucky Fried Movie című vígjátékukkal, ezért egy újabb szokatlan komédiával akartak előállni. Akkoriban népszerűek voltak az Airport-filmek, ők pedig át szerették volna dolgozni a kevéssé ismert, 1957-es katasztrófadarabot, a Zero Hour!-t, méghozzá a sajátos abszurd humorukkal nyakon öntve.
Ebből született meg az 1980-as Airplane!, amelyben talán a film legemlékezetesebb karakterét éppen Leslie Nielsen játszotta az orvos Dr. Rumackként.
Zuckerék azért választották őt erre a tőle eddig felettébb szokatlan vígjátéki szerepre, mert olyan nagyszerű drámai színész volt, s úgy gondolták, széles körben nem ismert, de azért felismerhető arcokkal elhitethetik a nézőkkel, hogy az Airplane! komoly katasztrófafilmnek tűnik, és a hangulata is az, a poénok pedig sokkal nagyobbat ütnek, ha drámai színészek komoly, rezzenéstelen arccal mondják el azokat. A tervük bejött, az Airplane! új műfajt teremtett a komédián belül.
A paródiák fapofa királya
Nielsen pedig rákapott a vígjáték ízére, és sikerült később ebből karriert csinálnia. Ennek köszönhető az is, hogy manapság az egyik legnagyobb nevettetőként emlékezünk rá. A ZAZ trió 1982-ben előállt a Nagyon különleges ügyosztály című sorozattal, amelyben Leslie Nielsen játszotta Frank Drebin (a magyar szinkronban Drebil) detektívfelügyelőt, egy kifejezetten Nielsen számára megalkotott szerepet. Az Airplane!-től eltérően azonban a Nagyon különleges ügyosztály nem volt nagy siker a tévében. Csupán hat epizódot forgattak belőle, és ezek közül csak négy került adásba, mielőtt az ABC csatorna kaszálta a szériát. Aztán később levetítették az utolsó két részt is.
„Ez az a fajta humor, ami nem való a televízióba, mert oda kellett figyelni rá” – magyarázta később Nielsen a sikertelenség okát, utalva arra, hogy a televíziózás már akkoriban is csupán háttértevékenység volt, az emberek általában más dolgot csináltak közben.
Szerencsére a Nagyon különleges ügyosztály mégis kifizetődő lett, hiszen valami sokkal nagyobb született belőle később. A Paramount ugyanis megszerezte a sorozat VHS-forgalmazási jogait, és 1985-ben kiadta mind a hat epizódot. A kazetták nagy sikert arattak, a stúdió ezért felkereste Zuckeréket, hogy kérnek még ebből. Így végül 1988-ban megjelent a Csupasz pisztoly, az elkaszált tévésorozat egész estés filmváltozata.
Nielsen természetesen visszatért Frank Drebinként, s ez lett az első főszerepe egy mozifilmben több mint 30 év után. A közönség zabálta a Csupasz pisztolyt, ez a fajta humor a moziban sokkal nagyobb sikert aratott, nagyobbat az Airplane!-nél is. Nielsen pedig évtizedeken át tartó küzdelem után, 62 évesen végre világsztár lett.
Ezt követően a stúdiók kifejezetten Nielsen főszereplésével készülő paródiafilmeket rendeltek, így született meg a kilencvenes évek paródiafilmes őrülete. Jött a Bújj, bújj, ördög! (1990), a Csupasz pisztoly 2 ½ (1991), a Csupasz pisztoly 33 1/3 (1994), a Drakula halott és élvezi (1995), a Drágám, add az életed! (1996), a Sziki-szökevény (1998) vagy a Horrorra akadva harmadik (2003) és negyedik (2006) része.
Nielsent ugyanakkor a való életben sem lehetett komolyan venni. Például mindig felbukkant a világ különböző talk show-iban kedvenc poénjával, egy egyszerű fingógéppel, amelyet az interjú közepén sütött el általában.
Sosem állt le, világszerte milliókat nevettetett meg egészen a 2010-es, 84 éves korában bekövetkezett haláláig.
Szellentéssel a sírba
Nielsen összesen négyszer házasodott: Monica Boyer éjszakai klubénekesnővel 1950 és 1956 között voltak házasok, Alisande Ullmannal 1958 és 1973 között, Bobbye Brooks Oliverrel 1981-től 1983-ig, végül Barbaree Earllel 2001-től Leslie haláláig. Két lánya született a második, egyben leghosszabb házasságából: Thea és Maura. A kései éveiben Barbaree-vel az arizonai Paradise Valley-ben és a floridai Fort Lauderdale-ben éltek.
2010 novemberében Nielsen rosszul lett, így a Fort Lauderdale-ben található Holy Cross Kórházba szállították. November 28-án a színész unokaöccse, Doug a Winnipeg-i CJOB rádióállomásnak elmondta, hogy a nagybátyja 84 éves korában, a családja és a barátai körében örökre elaludt, a halálát tüdőgyulladás okozta, keleti parti idő szerint délután 5:30 körül. Nielsen holttestét a Fort Lauderdale-i Evergreen temetőben helyezték végső nyugalomra 2010. december 7-én, amelynek során elsüthette utolsó poénját: a síremlékére ugyanis még korábban a „Let 'er rip”, azaz „Ereszd ki!” feliratot választotta (az eredeti angol szöveg több szinten is megállja a helyét, hiszen a fingós poén mellett arra is utalhat, hogy hagyják őt nyugodni). A temetésen természetesen a Csupasz pisztoly zenéje szólt.
Leslie William Nielsen éppen 100 évvel ezelőtt, 1926. február 11-én született Kanadában, Saskatchewan tartomány Regina nevű városában. Édesanyja, Mabel Elizabeth Davies Walesből emigrált Kanadába, édesapja, Ingvard Eversen Nielsen pedig dán származású rendőr volt a Kanadai Királyi Lovasrendőrségnél. Volt egy bátjya is, Erik Nielsen, aki hosszú ideig kanadai parlamenti képviselő, kabinetminiszter, 1984-től 1986-ig pedig Kanada miniszterelnök-helyettese volt. Nielsen a gyermekkorát az Északi-sarkvidéken töltötte, mivel az apja ott szolgált. Egyszer elmesélte, hogy ott is tanult meg járni. A családfő, Ingvard állítólag erőszakos ember volt, gyakran verte a feleségét és a fiait is.
Leslie, hogy elmeneküljön a bántalmazásokkal teli gyerekkorából, 17 évesen belépett a Kanadai Királyi Légierőbe, annak ellenére, hogy jogilag siket volt, már gyerekkora óta hallókészüléket kellett viselnie.
„Nagyon nehéz színésznek lenni, mivel minden attól függ, hogy a megfelelő szöveget mondd a megfelelő időben, te viszont nem hallod a jelzéseket. El sem tudom mondani, hányszor kellett volna azt kérdeznem, hogy »Mi?«, ha nem lett volna hallókészülékem. Tehát ez a szerkentyű életmentő, és lehetővé teszi, hogy gyakoroljam a mesterségemet” – nyilatkozta erről egyszer Nielsen.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Az első négy epizód után nyugodtan kijelenthető: az HBO Max talán az eddigi legjobb döntését hozta, amikor George R. R. Martin kevésbé grandiózus, ám annál emberibb történeteihez nyúlt vissza. A Sárkányok harca vontatott, túlbonyolított fáradt története után igazi üdítő szomjoltó a fantasy kalandok világában.
A sorozat már az első két résszel meglepően erős nyitást produkált, de a harmadik és a negyedik felvonás az, ahol igazán megmutatja, mire képes.
Ezekben az epizódokban nemcsak felgyorsulnak az események, hanem olyan narratív fordulatok is érkeznek, amelyek új megvilágításba helyezik a korábban látottakat. Különösen a harmadik rész lezárása. Spoilerek nélkül annyi elárulható, hogy több addig homályos motiváció és apró történés is érthetővé válik a könyvet nem olvasók számára. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az ember hirtelen kedvet kap újranézni a korábbi részeket, immáron a friss információk tükrében.
A negyedik epizód pedig végre teljes erővel beemeli a fő történetszálat: a Hetek próbáját, azt a lovagi küzdelmet, amely nemcsak Duncan sorsát dönti el, hanem tulajdonképpen útjára indítja a későbbi kalandjait.
Ez a pont az, ahol világossá válik, hogy a sorozat nem pusztán egy hangulatos előjáték, hanem komolyan gondolja a konfliktusokat, a téteket, a morális dilemmákat és a karakterek fejlődését.
Mindezt úgy, hogy közben meglepően letisztult marad: nincs túlírva, nem akar mindenáron sokkolni, mégis folyamatosan fenntartja a feszültséget.
A tempó is figyelemre méltó, bár kellett is ez neki, mert nem egy hosszú sorozat. Némelyik epizód csupán félórás, tartalomban sokkal többet ad, egy pillanatig sem válik vontatottá a cselekmény.
A dialógusok pontosan kimértek, a jelenetek gördülékenyen követik egymást, a dramaturgia pedig olyan magabiztos, hogy az ember észre sem veszi, mennyire gyorsan lepereg egy rész.
Külön öröm, hogy a széria nem próbál modern frázisokat és kikacsintásokat erőltetni a középkorias miliőbe: a szereplők beszéde és viselkedése illeszkedik a világhoz, ami manapság, furcsa módon, már önmagában is üdítő. Lehet, hogy ez csak az új Star Trek sorozat után tűnik fel…
A két főszereplő közti dinamika továbbra is a produkció egyik legnagyobb aduásza. Peter Claffey és Dexter Sol Ansell remekül működik együtt: Duncan naiv, tiszta szándékú kóbor lovag és Egg meglepően érett, talpraesett fiatal inasa olyan párost alkotnak, akiknek minden közös jelenete kincs.
Ritka az olyan fantasy-kaland-sorozat, ahol ennyire könnyű szívből drukkolni a hősöknek, nem azért, mert muszáj, hanem mert valóban szerethetőek.
Dunk különösen érdekes figura a Trónok harca univerzumában: ő az a ritka kivétel, aki nem próbál ügyeskedni, nem akar a nagyhatalmúak sakktábláján előnyhöz jutni, egyszerűen csak tisztességes lovag szeretne lenni. Egg pedig kiváló ellenpont, fiatal kora ellenére józan ésszel és kíváncsisággal folyamatosan árnyalja a helyzeteket és voltaképp életben tartja az óriás lovagot.
A mellékszereplők sem maradnak csak a „bajuszpörgető” antagonisták szerepében. Imádtam utálni a gonoszokat. A családi viszályokkal terhelt nemesi családok épp annyira voltak érdekesek, mint főszereplőink.
A tétek ugyan kicsiknek látszanak egy Trónok harcához képest, de szeretett szereplőinknek az élete múlhat egy-egy döntésen.
Egy igazán élvezetes lovagi tornába csomagolt, belső konfliktusoktól feszülő családi csetepatét követhetünk végig az HBO Maxon.
Az egész sorozat legnagyobb erénye talán az őszinteség. Nem akar mindenáron trendeket kiszolgálni, nem próbál rálicitálni saját univerzumának legsötétebb pillanataira, hanem egy földhözragadt, emberközelibb fantasy-kalandot mesél el.
Ennek ellenére, vagy épp pont ezért, sokkal több érzelmet közvetít, mint első pillantásra gondolnánk.
Jó a forgatókönyv, működnek a karakterek, a fordulatok nem érződnek öncélúnak, és az intrikák is pont annyira összetettek, hogy lekössék a figyelmet anélkül, hogy elveszítenénk a fonalat. Persze azért itt is folyik a vér… mégis csak George R.R. Martin írta.
Négy rész után nehéz nem lelkesedni. Régen találkoztam olyan modern sorozattal, amelyről ennyire könnyedén írtam pozitív hangnemben, és amely ilyen magabiztosan találta el a saját tónusát.
Minden adott ahhoz, hogy a hatepizódos első etap valódi kincsként maradjon meg a nézők emlékezetében.
Nagyon remélem, hogy Ser Duncan the Tall története nem ér véget itt. Az HBO a további kötetekhez is bátran hozzányúlhat majd, csak addig jöjjön ki a pletykált negyedik kötet. Mert ha elfogy az alapanyag a Warner streaming szolgáltatója nem arról híres, hogy jó döntéseket hoz. Ha a folytatásban az utolsó két rész is tartja ezt a színvonalat, a Hét Királyság lovagja könnyen az év egyik legjobb új sorozata lesz. Az biztos, hogy a Trónok harca világának már most a legkedveltebb mellékága. Bocsi Sárkányok háza, de nem bocsi.
Az első négy epizód után nyugodtan kijelenthető: az HBO Max talán az eddigi legjobb döntését hozta, amikor George R. R. Martin kevésbé grandiózus, ám annál emberibb történeteihez nyúlt vissza. A Sárkányok harca vontatott, túlbonyolított fáradt története után igazi üdítő szomjoltó a fantasy kalandok világában.
A sorozat már az első két résszel meglepően erős nyitást produkált, de a harmadik és a negyedik felvonás az, ahol igazán megmutatja, mire képes.
Ezekben az epizódokban nemcsak felgyorsulnak az események, hanem olyan narratív fordulatok is érkeznek, amelyek új megvilágításba helyezik a korábban látottakat. Különösen a harmadik rész lezárása. Spoilerek nélkül annyi elárulható, hogy több addig homályos motiváció és apró történés is érthetővé válik a könyvet nem olvasók számára. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az ember hirtelen kedvet kap újranézni a korábbi részeket, immáron a friss információk tükrében.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
„Az, hogy fájdalom nélkül nincs eredmény, egyszerűen nem igaz” – Jennifer Aniston 57 évesen átírta a fitnesz szabályait
A kor tényleg csak egy szám! A legjobb példa erre Jennifer Aniston akinek ma van a születésnapja, mert a korát meghazudtolóan jól néz ki. A színésznő elmondta, hogy a Pvolve-módszerrel tartja magát fitten.
Jennifer Aniston ma lett 57 éves, de a kilencvenes évek óta a fittség és a kortalan szépség szinonimája.
„A ‘fájdalom nélkül nincs eredmény’ egyszerűen nem igaz. Jennifer most nyíltan szembemegy ezzal a felfogással, hogy a test sanyargatását az eredményesség feltételének tekinti.
Lehet eredmény fájdalom nélkül is” – szögezte le egy exkluzív interjúban. Ez a felismerés vezette el a Pvolve nevű funkcionális programhoz, amely nemcsak a testét formálta át, de a mozgáshoz fűződő viszonyát is alapjaiban írta újra.
A Pvolve egy alacsony terhelésű, kontrollált mozdulatokra épülő rendszer, amely speciális, ellenálláson alapuló eszközökkel dolgozik.
A cél nem az ízületeket terhelő ugrálás vagy a súlyok emelgetése, hanem a teljes izomláncok aktiválása, a mobilitás és a stabilitás fejlesztése.
A koncepció tudományos hátterét egy, az Exeteri Egyetemmel közösen végzett kutatás is alátámasztja, amelynek kezdeti eredményei szerint 40 év feletti nők körében 12 hét alatt mérhetően javult az erőnlét, a rugalmasság és az egyensúly.
Aniston számára a valódi fordulópontot egy 2021-es hátsérülés hozta el.
Ekkor szembesült azzal, hogy a korábbi, nagy intenzitású edzései hosszú távon fenntarthatatlanok.
„A Pvolve tiszteletben tartja, hol tart a tested, és lehetővé teszi, hogy a korlátaid körül dolgozz” – magyarázta a színésznő, aki 2023 júniusában hivatalosan is partnerként csatlakozott a márkához.
„Egy 30 perces Pvolve-edzéstől is csurom vizes lehetek, és elképesztő eredményeim vannak – anélkül, hogy szó szerint összetörném a testemet” – mondta a People magazinnak.
Független tesztek szerint a program hatékony és rugalmas, de a fejlődéshez elengedhetetlen a progresszív terhelés és a speciális eszközök használata.
Aki követné Aniston példáját, annak elsősorban digitális úton van erre lehetősége. A Pvolve havi 24,99 dolláros, azaz nagyjából 8 ezer forintos streaming-előfizetéssel több ezer online órát kínál, míg a fizikai stúdiók egyelőre főként az Egyesült Államokban és Kanadában terjednek.
A fitneszprogram mellett a színésznő magánélete is rendeződni látszik; születésnapját új párjával, Jim Curtis hipnoterapeutával ünnepli, akivel a hírek szerint közel egy éve alkotnak egy párt. „Tényleg tisztelned kell, ahol a tested épp tart.”
Jennifer Aniston ma lett 57 éves, de a kilencvenes évek óta a fittség és a kortalan szépség szinonimája.
„A ‘fájdalom nélkül nincs eredmény’ egyszerűen nem igaz. Jennifer most nyíltan szembemegy ezzal a felfogással, hogy a test sanyargatását az eredményesség feltételének tekinti.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
„Ez a szerelmem története” – 40 éve ezért tarol a Szerelem első vérig, amiben még Alföldi Róbert is feltűnt
Az immár negyven éve megjelent film a tinédzserkori tabutémákat is merészen ábrázolta a nyolcvanas években. Kultuszát a 2022-ben bemutatott, digitálisan restaurált változat is tovább élteti a mozikban.
Negyven éve egy kamaszfiú szaxofonja és egy lány szemében tükröződő bizonytalanság országos beszédtéma lett. A Szerelem első vérig nemcsak mozijegyeket váltott jegyzetlapokra és üzenődobozokra, hanem megtanított kimondani azt is, amit addig legfeljebb csak suttogtunk. A film, amely idén februárban ünnepli bemutatásának negyvenedik évfordulóját, azóta is generációs hivatkozási pont, a 2022-ben bemutatott, digitálisan restaurált változat pedig új közönséget is bevonzott a mozikba.
A MAFILM Dialóg Stúdiójában készült film egy szaxofonozó középiskolás fiú, Füge és osztálytársa, Ágota első, esetlen, mégis mindent elsöprő kapcsolatát mutatja be, de a felszín alatt olyan témákat boncolgatott, amelyekről a nyolcvanas évek közepén ritkán esett szó a mozivásznon. Az öngyilkossági kísérlet, a tinédzserkori szexualitás és a nem kívánt terhesség dilemmája szokatlan nyíltsággal jelent meg. Horváth Péter író és társrendező egy, a Délmagyarnak adott interjúban tárta fel a történet mélyen személyes gyökereit.
„Ez a szerelmem története. Amiről szól, szinte minden megtörtént velem” – mondta, ezzel megadva a film sikerének legfőbb zálogát: a kíméletlen őszinteséget.
Dés László filmzenéje szinte azonnal levált a vászonról és önálló életre kelt. A Demjén Ferenc által énekelt főcímdal hetekig vezette a slágerlistákat, a zeneszerző pedig később így emlékezett vissza erre az időszakra: „…mindenki rájött: hoppá, ez a pali tud slágert is írni!” A film zenéjét tartalmazó kiadványok a mai napig elérhetők a digitális platformokon.
„Ezek a dalok aztán leváltak a filmről, önálló életre keltek” – mondta Dés László.
A főszereplőket, Berencsi Attilát (Füge) és Szilágyi Mariannt (Ágota) a rendezők szinte az utcáról választották ki. Horváth Péter elmondása szerint Beri Aryt egy koncerten fedezték fel, és másnap reggel már forogtak is vele a kamerák. A filmben több, később ismertté vált színész is feltűnt pályája elején; ahogy a rendező fogalmazott: „A diákok többsége, köztük Alföldi Róbert is először állt kamera elé.” A főszereplő hangját Epres Attila kölcsönözte, mert a rendezők szerint Berencsi beszédtechnikája még nem volt tökéletes.
Berencsi Attila, művésznevén Beri Ary, később egy interjúban keserédesen összegezte a hirtelen jött népszerűség árnyoldalait: „Fentről leszarnak, lentről meg azért szeretnek, mert ilyen szerencsétlen vagyok.”
A film atmoszféráját a szegedi és szentesi helyszínek határozták meg. A Móra Ferenc Múzeum lépcsője az oroszlánokkal vagy a Tisza-part mára a város kulturális emlékezetének részévé váltak. A film szegedi kötődését a város a mai napig ápolja, a Múzeumok Éjszakáján például „szerelmes doboz” akcióval idézték fel a hangulatát, a főszereplők jelenlétével.
A rövid idő alatt több mint egymillió nézőt vonzó alkotást a sajtó gyakran emlegette „magyar Házibuliként”, utalva a francia sikerfilmre. Horváth Péter azonban árnyalta ezt a képet, hangsúlyozva, hogy a történet nem a francia minta másolása volt, hanem egy attól független, személyes ihletettségű alkotás.
A siker nyomán megszületett a „vérig”-trilógia: a Szerelem második vérig 1988-ban, a Szerelem utolsó vérig pedig 2002-ben került a mozikba.
Az első rész kultuszát jelzi, hogy a Nemzeti Filmintézet és a Pannonia Entertainment együttműködésében 2022 januárjától digitálisan restaurált változatban tért vissza a vászonra. Az alkotói kört 2024 augusztusában érte veszteség, amikor Dobray György társrendező elhunyt.
Negyven éve egy kamaszfiú szaxofonja és egy lány szemében tükröződő bizonytalanság országos beszédtéma lett. A Szerelem első vérig nemcsak mozijegyeket váltott jegyzetlapokra és üzenődobozokra, hanem megtanított kimondani azt is, amit addig legfeljebb csak suttogtunk. A film, amely idén februárban ünnepli bemutatásának negyvenedik évfordulóját, azóta is generációs hivatkozási pont, a 2022-ben bemutatott, digitálisan restaurált változat pedig új közönséget is bevonzott a mozikba.
A MAFILM Dialóg Stúdiójában készült film egy szaxofonozó középiskolás fiú, Füge és osztálytársa, Ágota első, esetlen, mégis mindent elsöprő kapcsolatát mutatja be, de a felszín alatt olyan témákat boncolgatott, amelyekről a nyolcvanas évek közepén ritkán esett szó a mozivásznon. Az öngyilkossági kísérlet, a tinédzserkori szexualitás és a nem kívánt terhesség dilemmája szokatlan nyíltsággal jelent meg. Horváth Péter író és társrendező egy, a Délmagyarnak adott interjúban tárta fel a történet mélyen személyes gyökereit.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
