Újsághirdetéssel került a Take Thatbe, majdnem ő lett James Bond, és a felesége miatt szokott le a drogokról – Robbie Williams 50 éves

Negyven éve születtek, kilenc hónaposan már egy ország ismerte őket, tizenévesen egy saját médiabirodalom élén álltak, ma pedig a „csendes luxus” egyik legbefolyásosabb márkáját irányítják a nyilvánosságtól szinte teljesen elzárkózva. Mary-Kate és Ashley Olsen 1986. június 13-án kezdődött története nem egy hollywoodi tündérmese, hanem a fegyelmezett stratégia, a makacs perfekcionizmus és a diszkréció mint legfőbb érték diadalának üzleti esettanulmánya. Az útjuk a Bír-lak (Full House) című sitcom ikonikus gyerekszerepétől a The Row nevű divatházuk kifutójáig bemutatja, hogyan lehet a gyereksztár-brandet egy felnőtt, globális presztízsű luxusvállalkozássá konvertálni, miközben a reflektorfényt tudatosan a termékre, nem pedig az arcukra irányítják.

Minden 1987-ben indult, amikor a csecsemő ikerpár megkapta Michelle Tanner szerepét az ABC családi sorozatában. A gyerekszínészekre vonatkozó szigorú munkaügyi szabályok miatt a testvérek felváltva játszották a karaktert egészen 1995-ig, ezzel egy egész generáció „tévétestvéreivé” válva. A nevük a családi televíziózás szinonimája lett, és ez a hírnév megalapozta a későbbi üzleti sikereket.

A képernyős korszakuk utolsó nagy közös dobása a 2004-es New York Minute című mozifilm volt, amely már egyfajta átmenetet jelzett a felnőtt karrier felé, és egyben le is zárta a közös színészi pályafutásukat. A film világszinten 21,3 millió dollárt, vagyis közel 6,5 milliárd forintot hozott a kasszáknál a The Numbers adatai szerint. A képernyős siker azonban önmagában nem lett volna tartós, ha a család nem épít köré egy professzionális üzleti struktúrát már a kezdetektől.

A család és Robert Thorne menedzser 1993-ban hozta létre a Dualstar Entertainment Groupot, amely ernyőként fogta össze az ikrek egyre bővülő portfólióját. A cég gyártotta a rendkívül népszerű, közvetlenül videókazettára kiadott filmjeiket és kezelte a nevükkel fémjelzett termékvonalakat.

A kontroll megszerzésében a 2004. június 13-i, 18. születésnapjuk jelentette a fordulópontot, amikor hivatalosan is a vállalat társelnökei lettek. A Dualstar-katalógus értéke pedig időtállónak bizonyult: 2015-ben a Viacomhoz tartozó Nickelodeon megszerezte a teljes archívum sugárzási jogait, ezzel igazolva, hogy a korai tartalmak generációkon átívelően is vonzóak – derül ki a Paramount hivatalos közleményéből.

Miközben a múltjukat sikeresen monetizálták, a jövőjüket már egy teljesen más iparágban, a divat zárt és elitista világában tervezték. 2006-ban New Yorkban megalapították a The Row márkát, amelynek genezise egyetlen ruhadarab, a „tökéletes fehér póló” megalkotásának vágya volt. A céljuk az volt, hogy a termék önmagáért beszélhessen, ne pedig a hírnevük adja el.

Ez a diszkréció és a minőség iránti elkötelezettségük lett a védjegyük. Mary-Kate a munkamoráljukat emelte ki, ami a logómentes, időtálló szabásvonalakban és a legkiválóbb anyagok használatában ölt testet.

A piac és a szakma egyaránt igazolta a váltás sikerét. A The Row alapítói több alkalommal is elnyerték az amerikai divatszakma Oscar-díjának számító CFDA-trófeát: 2012-ben és 2015-ben az év nőiruha-tervezőinek, 2018-ban pedig az év kiegészítő-tervezőinek választották őket a CFDA hivatalos közlései szerint.

A piaci bizalmat jelzik azok a 2024-es sajtóértesülések is, amelyek szerint a Chanelt tulajdonló Wertheimer család és a L’Oréal-örökös Françoise Bettencourt Meyers vagyonkezelői is kisebbségi részesedést vásároltak a cégben, a tranzakciót egymilliárd dollár, azaz több mint 300 milliárd forint körüli cégértékelés mellett emlegetve – közölte elsőként a Bloomberg. A márka már a korai években sem félt a luxus legmagasabb szintjét megcélozni: egyik első, nagy sajtóvisszhangot kapott termékük egy kézzel varrott aligátorbőr hátizsák volt, amelynek 34 ezer dolláros (mai árfolyamon több mint 10 millió forintos) árcédulájáról a Time is írt.

A márkaépítésük kulcsa a következetes diszkréció, amely nem csupán személyes preferencia, hanem tudatos üzleti stratégia. Ritkán adnak interjút, és a magánéletüket teljes mértékben elzárják a nyilvánosság elől. Ez a hozzáállás a közösségi médiára is kiterjed; demonstratívan távol tartják magukat egy olyan korban, ahol a személyes márkaépítés szinte kötelező. Ashley egy 2017-es interjúban, amit az ABC News is szemlézett, így foglalta össze a filozófiájukat: „Nem merülünk el abban a [közösségi] világban; nincs Instagramunk vagy Facebookunk.”

Ez a távolságtartás egyfajta misztikumot és exkluzivitást kölcsönöz a márkájuknak: a termék beszél helyettük, miközben védőpajzsot vonnak maguk köré a celebkultúra zajával szemben. Ez a következetesség mutatkozott meg abban a döntésükben is, amikor nemet mondtak a Bír-lak 2016-os folytatására, a Fuller House-ra. A rajongók és a készítők is szerették volna, ha Michelle Tanner visszatér, de az ikrek elutasították a felkérést, ezzel végleg lezárva életük színészi korszakát.

Mary-Kate pedig az időzítést nevezte rossznak. Ezzel a döntéssel megerősítették új, divattervezői identitásukat, és elkerülték a nosztalgia csapdáját, amely visszarántotta volna őket a gyereksztár-skatulyába.

A képernyős korszakuk öröksége azonban pénzügyileg is jelentős maradt. Az 1995-ös Ketten az úton (It Takes Two) című filmjük 19,5 millió dolláros (kb. 5,9 milliárd forintos) mozibevételt ért el, a házivideó-forgalmát pedig 75 millió dollárra (kb. 22,8 milliárd forintra) becsülik. Ezek a számok is mutatják, mekkora üzleti gépezet épült a nevük köré már tinédzserkoruk előtt.

A kulturális hatásuk pedig kettős: egyrészt a korai munkáik a mai napig a nosztalgia tárgyát képezik, másrészt a The Row révén a divat legmagasabb köreiben is referenciaponttá váltak. A márka lényegét talán Gigi Hadid modell foglalta össze a legjobban, aki szerint a ruháik viselése felszabadító érzés: „Ettől sikkesnek és védettnek érezhetem magam.”

Kreatív univerzumuk a The Row mellett más projektekben is testet öltött. 2007-ben elindították az Elizabeth and James nevű, megfizethetőbb, kortárs márkát, amelyhez később sikeres parfümlancolat is társult. 2008-ban pedig megjelentették Influence című könyvüket, amelyben olyan ikonokkal beszélgettek, mint Karl Lagerfeld vagy Lauren Hutton, feltérképezve saját vizuális és kulturális inspirációikat. Mégis, a popkulturális státuszukat talán leginkább az a korai elismerés szimbolizálja, amikor 2004. április 29-én, alig 18 évesen közös csillagot kaptak a hollywoodi Hírességek sétányán a televíziós kategóriában, a walkoffame.com hivatalos oldala szerint. Ez a csillag egyfajta emlékműve lett annak a korszaknak, amelyet éppen maguk mögött hagytak, hogy egy új, általuk írt fejezetet kezdjenek.

A 40 éves Olsen ikrek pályafutása azt bizonyítja, hogy a hírnév nem végcél, hanem eszköz, amelyet tudatosan lehet formálni vagy akár háttérbe is lehet szorítani egy nagyobb cél érdekében. A reflektorfény helyett a minőségbe fektetett makacs munka és a következetes diszkréció az ő esetükben nemcsak egy működő üzleti modellnek bizonyult, hanem egyfajta ellenkulturális állásfoglalásnak is a mindent kipakoló, közösségi médiára épülő celebvilággal szemben. Ezzel pedig egy teljesen új iskolát teremtettek.

A Kolorádó szervezői egy Facebook-posztban jelentették be kedd este, hogy az idei fesztivált elhalasztják, és csak jövőre rendezik meg. A döntést az új, kálozi helyszín fejlesztésével kapcsolatos nehézségekkel és a váratlanul megugró költségekkel indokolták.

Felidézték, hogy miután tavaly el kellett hagyniuk a nagykovácsi helyszínt, rengeteg energiát fektettek az új otthonuk megtalálásába. Bár Kálozon rátaláltak egy ígéretes területre, az előkészületek során egyre több akadályba ütköztek.

A szervezők szerint ezekkel a kompromisszumokkal nem tudták volna azt az élményt nyújtani, amit a közönség megszokott tőlük, ezért a halasztás mellett döntöttek. „Nagyon sajnáljuk, hogy csak most húzzuk be a féket, de az utolsó pillanatig azon voltunk, hogy meg tudjuk csinálni” – tették hozzá.

A már megvásárolt jegyek automatikusan érvényesek lesznek a jövő évi rendezvényre.

A visszaváltás menetéről és a további részletekről minden jegyvásárlót e-mailben értesítenek a jövő hét végéig.

Steven Spielberg sokat pihent rendezőként legutóbbi és eddigi legszemélyesebb filmje, a 2022-es A Fabelman család óta. Négy év után pedig, a 35. egész estés filmjénél visszakanyarodott ahhoz a tematikához, amely igen régóta foglalkoztatja, és amellyel a karrierje egyik legnagyobb sikerét is aratta: a földönkívüli élethez. A nagy sikerű Harmadik típusú találkozásokkal (1977) rögtön a világhírnevet meghozó A cápa (1975) után rukkolt elő, amelyben tanúi lehettünk annak, hogy miképpen zajlik le a kapcsolatfelvétel a bolygónkra látogató űrlényekkel. Majd 1982-ben, az E.T. – A földönkívüli már egy jóval szélesebb közönségnek szóló és családbarátabb felfogásban fogant egy hazatérni kívánó lény és egy kisfiú között. Mondanunk sem kell, óriási kasszasiker lett, világszinten még a Star Wars IV. rész: Egy új remény bevételét is megelőzte. 2005-ben aztán a Világok harcában a földönkívüliek egy kevésbé barátságos oldalát mutatta meg a Földet kolonizálni, az emberi fajt pedig kiirtani igyekvő alienekkel, három évvel később pedig, az Indiana Jones és a kristálykoponya királyságában (2008) ismét előjött ez a tematika, bár sokak szerint egyáltalán nem illett a sci-fis szál egy Indy-filmbe.

Ezúttal is átlagemberek keverednek a földönkívüliek felfedezésének kalamajkájába, akiknek vízióik vannak, és maguk sem tudják, hogyan kapcsolódnak ehhez az egészhez.

Az egyikük a matekzseni Dr. Daniel Kellner (Josh O’Connor), aki egy Wardex nevű cégnek dolgozott, akiktől ellopott egy csomó eltitkolt videófelvételt, amelyeken a Földre érkezett földönkívüli lények láthatók az utóbbi 70 évből, illetve egy nem e világból származó „eszközt” is eltulajdonított terhelő bizonyítékként. A barátnőjével, Jane-nel (Eve Hewson) együtt menekülni kényszerülenk a sötét, nagyhatalmú cég elől, amely a nyomukban lohol a vezetőjük, Noah (Colin Firth) vezetésével.

A szálak tehát szépen, lassan kezdenek összeérni, miközben a háttérben, egy raktárépületben egy bizonyos Hugo Wakefield (Colman Domingo) egyengeti hőseink útját, hogy mindketten épségben odajussanak hozzá.

Igen, elég nagy katyvasznak tűnik, és A leleplezés napja első hibája kapásból az, hogy túl sokáig tartja bizonytalanságban a nézőt. Jó ideig nincs fogalmunk arról, mi történik itt, miről beszélnek a szereplők, és miért csinálják azt, amit, így pedig, fogódzkodók híján inkább fárasztanak a történések, ahelyett, hogy izgalommal töltenének el. A film végére (majdnem) minden kitisztul, de addigra lehet, elveszítjük az érdeklődésünket. Mindenesetre Spielberg ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, és egy pörgős, gyönyörűen fotografált, érdekes és emlékezetes filmet tett le az asztalra, azzal legalábbis számtalan hibája ellenére sem lehet vádolni, hogy sok ilyet láttunk volna. Talán az X-aktákhoz lehetne még hasonlítani a sztorit, „az igazság odaát (vagy ideát?) van” rigmus ugyanis itt is létfontosságú.

De nem is ez a lényeg itt, ahogy a Harmadik típusú találkozásoknál sem az volt: a hangsúly az odavezető úton van, amely ezúttal is emlékezetes jelenetekkel van kikövezve. Akcióból mondjuk nem kapunk sokat, de ami van, azok legalább izgisek és látványosak, főként a vonatos szekvencia pumpálja majd fel bennünk az adrenalint.

Sajnos azonban tele van a film logikátlanságokkal és cselekménybeli hiányosságokkal, amelyekről nem tudunk anélkül írni, hogy ne lőnénk le fordulatokat a történetből, ezért inkább legyen elég annyi, hogy David Koepp (aki régi cimborája Spielbergnek, hiszen együtt dolgozott vele a Jurassic Park 1-2-n, a Világok harcán, illetve a negyedik és az ötödik Indiana Joneson is) forgatókönyvét még igazán átfuthatták volna párszor Spielbergék, mielőtt nekiálltak volna leforgatni az abban leírtakat.

A leleplezés napja épp ezért mindenképpen csalódás, hiszen a mestertől, pláne ebben a tematikában sokkal jobbra számítottunk, egy olyan sztorira, amely továbbviszi a Harmadik típusú találkozásokban látottakat a XXI. századba, ehelyett azonban olyan, mintha Spielbergék még mindig a hetvenes években élnének, a modern kor vívmányait legalábbis nem szívesen használják, nem tudni, miért (ma játszódik a sztori, így kábé 10 percig tartott volna az egész film, ha Daniel és Hugo használták volna mondjuk a Twitch-et…). Megijedni azonban nem kell, hiszen még így is szórakoztató, és a nézők figyelmére érdemes A leleplezés napja, sajnos azonban már kissé idejétmúlt, 20-30 éve sokkal nagyobbat ütött volna.

Négy év kihagyás után újra forgat Kulka János. A Nemzet Színésze Csuja László Az utolsó betyár című filmjében állt kamera elé, és a forgatás kapcsán a Blikk által szemlézett Kontroll-interjúban beszélt arról, hogyan éli meg a tíz évvel ezelőtti sztrókja utóhatásait. Bár a filmezést csodálatosnak tartja és a stábot kedvesnek, a betegség következményeivel a mai napig küzd.

A színész őszintén beszélt a megváltozott állapotáról. „Már tudok járni, tudok beszélni, persze nem úgy, mint régen” – mondta, hozzátéve, hogy a betegség egyfajta nyugalmat is hozott az életébe. Az afázia, amivel Bruce Willis is küzd, a személyiségét is átformálta: „Elment a humorom, de belül vicces vagyok.”

A személyes küzdelemhez és a megváltozott képességekhez a stáb is teljes mértékben alkalmazkodik. Csuja László rendező elmondta, a forgatókönyvet kifejezetten Kulka János állapotára szabták.

Csuja László szerint a színész indokolatlanul beszél magáról múlt időben, mert színészi ereje ma is ugyanolyan, mint régen. A stáb folyamatosan figyeli, mely mondatokat tudja a színész természetesen és hitelesen megszólaltatni.

A kamera mögötti odafigyelés mellett a mindennapokban is vannak kapaszkodói. Bár azt mondja, fizikailag „állandóan fáradt”, továbbra is dolgozik és alkot. Ebben fontos társa a 15 éves kutyája, aki a betegsége óta mindenhová elkíséri.