Meg sem akartam nézni a Trónok harca első részét – és mégis a rajongója lettem
Talán az a jelenet hozott áttörést, amelyikben Deresben járunk, és Brandon Stark mászik le a falról, az anyja pedig aggodalmasan dorgálni kezdi érte. Ott már előre lehetett tudni, hogy lesz még szerepe a falnak. Jobban mondva lesz szerepük a falaknak.
A másik ilyen pont Tyrion Lannister feltűnése volt, úgy tűnt, ő a legösszetettebb karakter.
És az első rész alapján az is nyilvánvalóvá vált, hogy ez a sorozat teljesen különbözni fog attól, amit addig lehetett látni a tévékben. Nyilván nem a sok vér vagy a szabadszájú szereplők miatt, mert a Dexterben meg a Kaliforgiában már kaptak ilyesmit a nézők. Nem is az összetett, emberi, színes, valóságos, időnként ellentmondásosan viselkedő karakterek miatt, mert azt már más HBO-sorozatok is hozták, például a Drót. Még csak nem is a fantasy jelenti a vonzerőt, mivel ebben a műfajban születtek már filmek.
Hanem összességében az előbb felsoroltak és a szépen felépített lenyűgöző univerzum miatt, amiben ennyiféle világ tárul a szemünk elé, és amelyben a szereplők többsége normális, hétköznapi, emberi nyelven beszél, mindenféle felesleges modorosság és pátosz nélkül.
És úgy is viselkednek a Trónok harca alakjai, ahogyan az emberek szoktak, és hiányzik belőlük az a fajta tökéletesség és sterilitás, ami miatt sokan nem kedvelik a Gyűrűk urát.
Mindig tudnak valamilyen meglepetéssel szolgálni, Tyrion Lannister, a rongy törpe például az egyik legokosabb ember az egész sorozatban, és néha az az érzés kerít hatalmába, hogy ő az igazi főszereplő. Sansa, az elkényeztetett úrilány a sok kegyetlen lecke árán, de megtanulja, milyen az igazi keménység, a bátorság és a felelősségvállalás. Theon Greyjoy, gyávaság jelképe, pont akitől ezt nem vártam volna, a tökei nélkül is megtalálja végre a tökeit, és passzív emberből aktívvá válik. Vagy amikor a rémségesen irritáló és mások életével játszadozó Melisandre-ról kiderül, hogy valójában egy szerencsétlen öregasszony, és bár a halálba küldte Stannis Baratheon kislányát, kiderül, hogy még ő is képes jót cselekedni,
Izgalmas, ahogyan a különféle szálak és történetek részről részre, majd évadról évadra bonyolódnak, hogy aztán összeérjenek, és szépen, lassan egyfelé mutassanak.
Érdekes volt látni, kiből mi lett az első évadtól mostanáig. Hát ugye, már aki egyáltalán életben maradt idáig.
Mert valljuk be, az is lenyűgöző a Trónok harcában, hogy a sorozat készítői – a regény írójával és a forgatókönyvírókkal együtt – totálisan semmibe veszik a nézők érzelmeit, és azt, hogy rokonszenvessé válik-e nekik egy karakter. Simán legyilkolnak bárkit, bármikor, mindenféle előzmény nélkül, akár főszereplő, akár a történet mellékalakja. Hogy azután a helyükre új szereplőket állítsanak.
Nem is írható le egyetlen műfajjal a Trónok harca. Egyszerre fantasy, krimi, horror, fejlődésregény, kosztümös történelmi film és egyfajta kifordított szappanopera.
És éppen ez benne a jó.
Kíváncsi vagyok, hogyan fogják lezárni ezt a mostanra megállíthatatlanul hömpölygő történetfolyamot.
