Tombolt a közönség a Deep Purple-re
A Deep Purple kétségkívül toplistás a rockzene nagy öregjeinek sorában – még ha nem is rendelkeznek olyan hosszú és egybefüggő múlttal, mint mondjuk a bő ötven éve aktív Rolling Stones, jó néhány évtized áll mögöttük is. Ráadásul szinte megszakítás nélkül turnéznak, lendületük semmivel sem csappant meg az idő múlásával.
Az egyik online adatbázis szerint 1993 óta minden évben legalább 15 bulijuk volt, sőt olyan is előfordult, hogy 117(!) alkalommal léptek színpadra. Magyarországra szinte hazajárnak: legutóbb alig fél éve koncerteztek a Fezen fesztiválon, de 2010-ben, 2007-ben, valamint további hat alkalommal is láthatta már őket a hazai közönség.
Az előzenekar szerepét most az Ivan & the Parazol kapta, akiknek ez jóval hálásabb pozíció volt, mint ahogy általában lenni szokott. Az alig huszon-egynéhány éves tagokból álló csapat karrierje üstökösként ível felfelé az elmúlt másfél évben: nemcsak idehaza töltenek meg egyre nagyobb koncerttermeket, de túl vannak már két amerikai, illetve egy londoni miniturnén is. Hozzá kell tenni, megérdemelten: zenéjük bőven nemzetközi színvonalú.
Külön szimpatikus, hogy egyre nagyobb sikereik ellenére cseppet sem szálltak el maguktól. Facebook-posztjaik hangvételéből legalábbis úgy tűnik, számukra is ugyanannyira hihetetlen mindaz, ami velük történik. Ezúttal is korrekt, a fő attrakcióhoz teljesen méltó fél órát nyomtak le, amihez állítólag a Deep Purple basszusgitárosa is gratulált – ennél nagyobb elismerést aligha kaphattak volna, pláne hogy elmondásuk szerint, egyik legnagyobb példaképükről van szó.
Rövid átszerelés után pontban 9-kor sötétült el újra a nézőtér és hangzott fel a monumentális intró, Gustav Holst Bolygók című művéből a háborút szimbolizáló Mars tétele. Az utolsó taktusokra jól koreografált módon lehullott a színpadot takaró függöny és kezdetét vette a szűk két órás zúzás.
A Deep Purple leginkább abban különbözik a hasonszőrű zenekaroktól, hogy Ian Gillan frontember nagyon távol áll a klasszikus, hosszú hajú, bőrdzsekis rocker sztereotípiájától – sokkal inkább egy joviális, enyhén pocakos nagypapa-karaktert hoz. Az általa viselt fehér póló sem éppen hétköznapi ruhadarab ebben a műfajban, ennél is meglepőbb viszont, hogy a koncert alatt végig zokniban volt a szőnyegekkel leterített színpadon.
Ami viszont a hangját illeti, 68 éves korához képest nincs oka panaszra. Persze a Child in Time legendás sikolyait már aligha tudná reprodukálni (ezt a dalt jó ideje nem is játsszák élőben), ezzel együtt több alkalommal megmutatta, hogy ha kicsit erőtlenebbül is, de képes még váratlan magasságokra. Mick Jagger például fénykorában sem tudott ilyesmit, tegyük hozzá.
A mostani világkörüli turné apropója a tavaly tavasszal megjelent Now What?! című album, ennek megfelelően öt dalt is eljátszottak róla. Az új szerzemények magabiztosan hozzák az elvárt szintet – egyáltalán nem érződik rajtuk az erőltetett jelleg, szemben mondjuk a Depeche Mode-dal, akikről az volt a benyomásom, hogy utóbbi néhány lemezüket kicsit már mintha csak kényszerből rakták volna össze. A Hell to Pay című szám, teszem azt simán születhetett volna a '70-es években, de jó volt hallgatni az Above and Beyond-ot is, amit másfél éve elhunyt egykori billentyűsük, Jon Lord emlékére írtak.
Persze nem maradhattak ki a világhírű slágerek sem, élen az abszolút első helyen álló Smoke on the Water-rel, ami a ráadás előtti utolsó szám volt és természetesen a legnagyobb ovációt kapta már az első taktusok után. Szintén ezalatt, a refrénben került sor az este egyetlen közönségénekeltetésére. Elhangzott továbbá a Strange Kind of Woman, a Lazy, a Hush, illetve a Perfect Strangers is.
Hogy negatívumot is említsek, a külön műsorszámként beillesztett szólókat némileg indokolatlan időhúzásnak éreztem. A dalok többsége eleve hosszú instrumentális résszel rendelkezett, ezzel együtt mindegyik zenész önállóan is lehetőséget kapott rá, hogy kiélje magát. Nekem kicsit már sok volt egy újabb, ötperces gitár- vagy orgonaszóló, mikor az azt megelőző számok gerincét is hasonlók adták, de a közönség túlnyomó többségének láthatólag bejött a dolog.
Apropó közönség: nem meglepő módon az idősebb korosztály volt túlsúlyban, ránézésre nemcsak az 50-esek, de még a 60-asok is nagy számban képviseltették magukat. Persze azért fiatalabbakat is lehetett látni, bár nyilván nem akkora arányban, mint az általában jellemző.
A koncert mindenképp pozitív élmény volt, főleg annak fényében, hogy most először nyílt alkalmam élőben látni a zenekart. Egyáltalán nem érződött az a fajta erőltetett haknijelleg, ami olyan kínossá teszi egyes bandák fellépését. A Deep Purple tagjai elsősorban biztosan nem a pénz miatt csinálják: nem hinném, hogy annyira rá lennének szorulva.
Sokkal inkább úgy tűnt, ezek az emberek azért vannak folyamatosan úton évtizedek óta, mert ez az életük, másképp nem is tudnának létezni. Na meg a rajongóik miatt, akiknek legalább ugyanekkora örömet okoz, hogy újra és újra megelevenedik előttük saját, vagy éppen szüleik, nagyszüleik fiatalságának egyik meghatározó momentuma.
Ha tetszett a cikk, nyomj egy lájkot!
