Thuróczy Szabolcs: minden karcos nevetésért, fájdalomért megdolgoztam
Az Aranyélet című remake-sorozat rég nem látott sikert hozott a magyar filmpiacra. A sorozat egyik főszereplőjét, a Miklósi Attilát alakító Thuróczy Szabolcsot Magyarország egyik legfoglalkoztatottabb színészeként tartják számon. A most mozikba kerülő Valami Amerika 3-ban is szereplő színész mesélt nekünk munkásságáról és az egyetemi éveiről.
- Sporttagozatos gimnáziumba jártál, fociztál, diákként már játszottál a nyíregyházi színházban is, érettségi után végül mégis a Szegedi Egyetem jogi karán kötöttél ki. Miért éppen ezt az utat választottad?
- Egyszerű magyarázata volt. Édesapám ügyvéd, hozzá hasonlóan a bátyám is Szegeden végzett jogászként. Szinte automatikusan, a következő láncszemként én is elmentem felvételizni. Humán beállítottságú voltam, a magyart és a történelmet szerettem, jó is voltam belőlük. Emiatt nem is gondoltam arra, hogy például vegyész, orvos vagy mérnök legyek. A bátyám is akkoriban járt oda, így azt is tudtam, mennyire pezsgő a diákélet arrafelé.
- Nem volt ebben valami eleve elrendeltség? Nem érezted így akkoriban?
- 18 évesen az ember nem tud annyira határozottan beleállni abba, hogy mit fog csinálni egész életében. Ez velem legalábbis így volt. Volt azonban egy óriási szerencse a történetben: nevezetesen hogy esti tagozatra vettek fel a pontjaim alapján, így a jogi tanulmányokkal párhuzamosan is tudtam a színészkedéssel foglalkozni. Nyíregyházán Gaál Erzsébet felkarolt, neki köszönhetően már szerepeket játszhattam az ottani színházban. Persze valahol megvolt ennek az életnek a maga kettőssége is; sokat ingáztam, de szerencsére szerettem vonatozni. Egyszer kiszámoltam, hogy Ottlik Géza Hajnali háztetők című regényét tizenegyszer olvastam ki, miközben úton voltam… Az egyik kedvenc vasútállomásom a ceglédi volt, valamiért nagyon tetszett az a téglaépület. Ott szoktam rendszerint átszállni. Az ingázás idővel bonyolódott is: Szolnokra szerződtem – Spiró György volt ott akkoriban az igazgató –, a bátyám felköltözött Pestre, őt is többször meglátogattam, a szüleink pedig Nyíregyházán éltek.
- Mi az, amit kifejezetten szerettél a szegedi egyetemista-létben?
- A Somogyi-könyvtárat. Rengeteget jártam oda, ha volt néhány óra holtidőm, bementem az olvasóba. Főleg kortárs, huszadik századi irodalmat olvastam.
- A fiad, Máté is színésznek készül, viszont ő a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tanul.
- Igen, most fog végezni. Azt hiszem, neki könnyebb lesz karriert építeni, sikereket elérni úgy, hogy az SZFE-n diplomázik. Ha ő mondjuk a szakma előszobájában van most, én anno, az ő korában lent voltam a cseppkőbarlang alján mint amatőrnek, félamatőrnek titulált színész.
- Mennyire vagy olyan apa, aki „egyengeti” a gyereke útját?
- Á, azt nem is tudnám, és szerintem Máté meg is őrülne. Abban tudok neki segíteni, hogy megnézem a játékát és aztán elmondom neki a véleményem, adott esetben vitázunk is. Megbeszéljük, kinek mi a véleménye színházról, színészetről, filmről, humorról, hatásról, zenéről, és úgy általában ki mit gondol az ízlésről, a világról. Nagyjából egyébként elég hasonlókat.
- A te családod annak idején mennyire támogatta a színészi ambícióidat? Nem volt köztetek feszültségforrás, hogy miután megszerezted a jogi diplomád, eszed ágában sem volt ezzel foglalkozni?
- Én már annak is örültem, hogy nem hátráltatták. Velem pusztán azzal is jót cselekedtek, hogy nem mutatták előttem a kétségeiket, pedig biztosan voltak nekik, és biztosan beszélgettek egymás között arról, hogy mi lesz velem. Ahol most tart a történetem, az számukra felér a tátott szájú döbbenettel, de azért néha megpróbálják leplezni.
VIDEÓ: Valami Amerika 3 előzetes
- A szakmában szerinted jellemző a hátráltatás a szülők részéről?
- Ilyenről nem igazán tudok. Ami a szülőkkel kapcsolatban nehézségként szokott megjelenni, az az, ha esetleg ők maguk is színészek, pláne ha elismert, jó színészek. Az ő árnyékukban felnőni nem lehet egyszerű, nem beszélve a hasonlítgatásról, viszonyítgatásról. A színészgyerekeknek különösen nehéz lehet bizonyítani a saját tehetségüket, saját jogukon kiérdemelni a dicséretet.
- Attól nem tartasz, hogy a fiadra ugyanez vár?
- Nem. Főleg azért nem, mert más karakter, mint én. Magasabb nálam, az egész habitusunk különbözik. A hangja talán tíz év múlva hasonlít majd az enyémhez, de nagyjából ennyi.
- Gondoltál néha arra, hogy máshogy alakult volna az életed, ha a jogász szak helyett a színművészetire vesznek fel? Hamarabb jöttek volna a sikerek?
- Annak idején, 18 éves koromban Gaál Erzsébet hatalmas hittel és tűzzel azt mondta, hogy nekem nem való – szerinte azért, mert akkor már túl érett voltam ahhoz, hogy formáljanak. Tudtam, hogy enélkül nehezebb lesz, de hallgattam rá és egy másik utat választottam. Egyáltalán nem bántam meg azonban, hogy így alakult. Annyiféle oldalról kaptam csapást, térdre rogytam, felálltam… Voltam nagyon reménytelen, amikor kimentem külföldre, aztán találkoztam Pintér Bélával, ami meg egy egészen más történet. Minden karcos nevetésért, fájdalomért megdolgoztam. Nem azért, mert annyira akartam, csak így pörgött körülöttem az élet.
Sokféle jó és rossz dolog tapadt rám, ebből kell kigyúrnom, amit lehet. Aztán hogy az ember személyisége, karizmája mennyi erővel bír, azt majd eldöntik a nézők.
- A színházi vagy filmes szerepeidre, sikereidre vagy inkább büszke?
- Számomra nem igazán választható külön a kettő, meg ez a büszkeség is olyan dolog, amit az ember inkább magában mond, csendben. Úgy igazán büszke inkább a gyerekeimre vagyok, meg a feleségemre, róluk beszélve sokkal szívesebben használom ezt a kifejezést. De szeretem azt a hatást, amikor valamit csinálok, amitől megrendülnek vagy nagyon nevetnek a nézők. Ezt a rögtön erjedő hatást nem tudja az ember letagadni, azt egyből hallom, érzem. Ilyenek a jó pillanatok filmben és színházban is.
