Szörnyeket és horrorfigurákat tervez az első magyar, aki hivatalosan Batmant rajzolt a DC-nek
Jakó Máté útja látszólag kanyargós volt, amíg eljutott oda, hogy saját stúdiója legyen Londonban, és csak azzal foglalkozhasson, amivel szeretett volna már kisgyerekkora óta. Már gyerekszínészként is rajongott a szörnyek és a fantasyfigurák iránt, és folyamatosan rajzolt. Meg filmezett, verset írt és horrormaszkokat gyűjtött. Az út valójában nyílegyenes volt, és mindig visszatért rá. Ma pedig már a DC is elfogadta az egyik Batman-rajzát, amin ő lepődött meg a legjobban.
– Gyermekkorod óra gyűjtesz horror-relikviákat. Honnan a vonzódás?
– A "horror-relikviák" talán nem a legpontosabb kifejezés. Kisgyermek korom óta gyűjtöttem akciófigurákat. A filmek, könyvek és a képregények bűvöletében éltem, és a sötétebb történetekhez mindig jobban vonzódtam. Egyszer, nagyon fiatalon, véletlenül egy másik film előtt, amelyet az unokatestvéremék házában néztünk, láttam egy horrorfilm-előzetest. Azon az éjszakán tapasztaltam életem első rémálmát. Soha nem fogom elfelejteni, mennyire féltem, és mégis mennyire elvarázsolt a sötétségnek és furcsa teremtményeknek ez a dimenziója. Tudtam, ennél több kell. Röviddel ezután kezdtem a saját történeteimet elmesélni.
Szörnyfigurákat és "horror-relikviákat" később kezdtem csak gyűjteni, mivel ezek Magyarországon nem voltak elérhetők akkoriban. Természetesen voltak dinoszauruszaim, és mar a kilencvenes évek legelején néhány cég őrületesen szép figurákat kezdett el gyártani, de ezek inkább képregény-karakterek voltak, néhány szörnnyel, vagy groteszk karakterrel. Faltam az ehhez kapcsolódó médiát, irodalmat, filmeket. Ennek a szenvedélynek a története kitenne egy másik cikket. Röviden: tudtam, hogy ki vagyok, mit szeretnék csinálni, mivel szeretnék foglalkozni az életem hátralevő részében.
– Elég sok minden predesztinált arra, hogy színész legyél. Kölyökidő, drámaosztály, színházi munkák. Miért nem lettél az?
– Ez egy olyan kérdés, amelyet rendszeresen megkapok. Imádtam a színházat, a filmeket, és gyermekkoromban azért is vonzott a pálya, mert nem voltam vele tisztában, hogy a színészek nem rendezők. Vagy csak ritkán. Számomra a történetmesélés volt a lényeg. A színészethez a különböző, gyakran fantasztikus karakterek létrehozása vonzott. Illusztrátorként ugyanezt teszem: belehelyezem magam a karaktereim, szereplőim bőrébe, mikor elmondok egy történetet a képeimmel. Arra, hogy miért nem színész lettem végül, talán úgy tudnék legegyszerűbben válaszolni, hogy túlságosan naiv és idealista voltam fiatalabbként. És annak, aki gyermekkora óta művészetekről, a történetmesélésről álmodott, nehéz volt ezt és a valóság hideg felszínességet összebarátkoztatni. Ez persze az én hibám, senki másé. Azt hiszem, hogy ma már könnyebben tudnám venni azokat a dolgokat, amelyekkel abban az időben nehezebb volt számomra megbirkózni. Soha nem voltam jó politikus.
Viszont talán ami ennél még fontosabb, hogy teljesebb kreatív kontrollra vágytam. Megvalósítani egy víziót. Amelyet illusztrátorként könnyebben elérhetőnek látok.
Természetesen (hiszen ma is dolgozom filmeken, videójátékokon vagy szobrokon) a kliens elvárásai számomra a legfontosabbak, és a professzionális munka esetében mindig van egy művészeti vezető, de eddigi karrierem során kimondhatatlanul szerencsés voltam - le is kopogom - mert a klienseim magamért bíznak meg, nem azért, hogy valami olyasmit kérjenek tőlem, amivel én nem foglalkozom. Az igazság az, hogy nem is nagyon vállalok el olyan munkát, ami nem áll közel hozzám. Ostobaság lenne. A saját és a kliensem idejét vesztegetném vele. Arról nem is beszélve, hogy ha olyan felkérést kapok, amellyel nem érzek rokonságot, abban a pillanatban tudom, hogy az illető nem is ismeri a munkáimat (talán egyet látott), és azért keresett fel, mert mondjuk kell neki egy grafikus.
De azt hiszem, nem fordítottam hátat végleg a színészetnek vagy a rendezésnek. Talán egyszer eljön az idő. Számos olyan projekt van, amit szívesen megvalósítanék, legfőképp az a forgatókönyv, amit azelőtt írtam, mielőtt eljöttem otthonról. De ez már egy másik történet.
– Mikor kezdtél el rajzolni komolyabban?
Komolyabban? Soha. :) Nem tudom. Ez bonyolult. Egy fejlődés része volt ez, mint minden az életben. Mindig is vonzott a vizuális kifejezés - lásd filmek, képregények - és mindig rajzoltam valamit. De talán 11 éves lehettem, amikor láttam egy néhányoldalas összefoglalót az akkori Cinema Magazinban Stan Winstonról (aki olyan filmek speciális effektjeiért volt felelős, mint a Terminátor, Predator, Jurassic Park, Aliens, Ollókezű Edward, stb), ami megváltoztatta az életemet. Ugyan nem ekkor kezdődött a megszállottságom a speciális effektusok és szörnyek iránt, de ez a cikk óriási hatással volt rám. A kétoldalas fotó ebben a magazinban, ahogy Mr. Winston a kiállítótermében összefont karokkal a teremtményei között áll, ma bekeretezve lóg a stúdióm falán! Abban a pillanatban elkezdtem karaktereket és szörnyeket megszállottan kifundálni és tervezni. Egyik füzet telt meg a másik után.
Érdekes sztori: mikor megmutattam a teremtményeimet az általános iskolai rajztanáromnak, az így nyilatkozott "Én nem pazarolnám a tehetségemet ilyen ostobaságokra." Belegondolni is borzasztó, hogy mi lett volna, ha akkor abbahagyom. Sírva mentem haza.
De ez természetesen nem állított meg. Kamaszkoromban pedig rájöttem arra, hogy a rajzolás egy fantasztikus kifejezőeszköz. Úgyhogy elkezdtem a saját történeteimet, ötleteimet illusztrálni.
Végig, a kölyökidős pályafutásom alatt is (ahol amúgy 14 évesen meg is rendeztem első horrorfilmemet, amit be is mutattak a Magyar Televízióban) rajzoltam. A rendező, Takács Vera számos interjút készített velem ezekről a művekről, és a kollégáim is
mindig feltették a kérdést: "Honnan a vonzódás, miért szörnyek?". Furcsa, mert ma egy olyan világban, ahol van egy Guillermo del Torónk is, ez már majdnem mindennapos.
Aztán, mikor elhagytam Magyarországot 15 évvel ezelőtt, a rajzolás egy kicsit abbamaradt. Külföldön nyilván a megélhetésemet kellett biztosítani, és mindenféle munkát bevállaltam. De a húszas éveim közepén folytattam, és úgy döntöttem, hogy ezt az utat követem.
– Hogy jutottál ki Angliába? Mi volt a cél először?
– Először Írországba költöztem. Előtte a Madách Színházban dolgoztam három gyönyörű évet, és bizony sok minden történt, de többre vágytam. Azt a forgatókönyvet, amit az imént említettem, szerettem volna megvalósítani. Mindent függetlenül, a saját zsebemből. Keményen dolgoztam, és két éven belül vásároltam egy professzionális videóstúdiót, és tulajdonképp készen álltam. De egy kicsit elcsúsztam, elvesztettem a fókuszt, és egy sötét korszak következett. Megnyugodtam. Az pedig egy művész halála. Kicsit túl sok alkohol, ez, az...
Nagyon hosszú ideig semmiféle (vagy nagyon kicsi) eredményt nem sikerült felmutatnom. Később, miután Londonba költöztem, és három és fél évig itt éltem, volt egy kisebb idegösszeroppanásom. Amim volt, egy raktárházba költöztettem, és hét hónapig utazgattam, jártam Európát. Voltak nálam füzetek, amikbe folyamatosan rajzolgattam.
Miután visszatértem Londonba, döntöttem el, hogy mostantól csak magamnak fogok bármit is készíteni. Semmi trendet nem követve, nem azért, mert valamit meg akarok valósítani, hanem csak az expresszió tiszta élvezetéért. S akkor történt a változás.
2014-ben pedig elkezdtem a partnerem segítségével Comic Conokon (képregényfesztivál) megjelenni, és a munkáimat kiállítani. A válaszreakció elképesztő volt. Félreértés ne essek, eredeti munkát nagyon nehéz eladni, de azok, akik ezt értékelik, akik ebben a közegben mozognak, ők fantasztikusan szenvedélyes gyűjtők. Aztán már minden ment a maga útján.
[next
- Hogy alakult a stúdiód?
– Az “Entenn” szót még kamaszkoromban találtam ki, egy (borzasztó) versben, amit akkortájt írtam. Azt a fajta vágyódást szerettem volna kifejezni vele, ami számomra égő szenvedély, elvágyódás, az a fajta szerelem, amit én a gyönyörű groteszkben találtam meg. Így alakult a stúdió röviden. Tudtam, hogy mi az, amit akarok, és szakadatlanul, megállás nélkül, fáradhatatlan, és kimeríthetetlen szenvedéllyel üldöztem, és üldözöm meg most is.
– Kiknek dolgoztál eddig, mik azok a munkák, amelyekre büszke vagy?
– Ahogy mondottam volt, elmondhatatlanul szerencsésnek tartom magam ebből a szempontból. Olyan cégeknek és klienseknek dolgoztam, amelyeket talán a legmerészebb álmaimban tudtam volna elképzelni, ha egyáltalán belegondoltam volna.
A legnagyobbak talán Alexander McQueen, az Oscar-díjas Chris Nelson (maszkmester) és a Sideshow Collectibles voltak idáig.
Ami szintén nagy örömöt okoz, hogy olyan publikációkban is jelentek meg műveim, és olyan galériákban is állítottam ki, amelyeket soha nem gondoltam volna. Ezek között van a Spectrum, 3D Total: Sketching from the imagination - creature design, Copro Nason Gallery, és WowXwoW Art.
– Hogy sorolnád be, amit csinálsz? Alkalmazott művészet?
– A kliensmunka gyakran igen. De a személyes munkák talán az illusztratív, vagy narratív művészet kategóriájába sorolhatók legkönnyebben.
– Most milyen munkáid vannak?
– Sajnos ilyen dolgokról nem nagyon beszélhetek, de amit elmondhatok, hogy most fejeztem be az első fázisát az eddigi talán legambiciózusabb munkámnak, amelyet ismét a Sideshow Collectibles-nek készítek. Erről röviden csak annyit mondanék, hogy velük először mint gyűjtő kerültem kapcsolatba, mivelhogy filmes relikviákat, szobrokat is forgalmaznak. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer velük dolgozom. És nemcsak erről van szó, hanem
én vagyok az első művész, akit felkértek arra, hogy az original art (tehát nem licenc, hanem eredeti munkák) művészeti print programjukat elindítsa. Az első, “Admissionem” című munkám, ami 160 számozott darabban jelent meg, 4 hét alatt elfogyott. Ez őrülten megtisztelő, és bizonyos szempontból alázatossá tesz.
Ezenkívül pedig három másik olyan projekten dolgozom, ami szinten a gyűjtőket fogja érdekelni: egy Crypt Stúdió nevű cégnek maszkokat tervezek, a másikról nem beszélhetek sajnos még, a harmadik pedig, hogy az egyik saját tervem háromdimenziós megvalósításán faradozunk egy őrülten tehetséges szobrászművész barátommal, Franco Carlesimóval.
– Amerika? Tervben van még?
– Mindig. Remélem, nem érzéketlenség ilyet mondani, a mostani világjárvány-helyzetre való tekintettel, de borzasztóan össze voltunk törve, hogy ez év májusában nem jutottunk újra el Los Angelesbe. Nekem két bemutatóm is lett volna, az egyik a Monsterpalooza nevű rendezvényen, ahol immáron harmadjára jelentünk volna meg, a másik pedig egy Santa Monica-i galériában lett volna az eddigi legnagyobb show-n.
Élni nem hiszem azonban, hogy tudnék ott. A karrierem szempontjából persze óriási volna, de nagyon sok dolog nem szimpatikus az amerikai társadalomban. Visszajárunk, szeretjük, imádom LA-t, ennyi pedig elég. Egyelőre.
– Hivatalosan rajzoltál a DC-nek is Batman-figurát. Ez hogy történt?
– A történet röviden annyi, hogy amikor tavaly áprilisban a Sideshow irodáiban voltunk, hogy személyesen alá tudjam írni a printjeimet (Admissionem), a művészeti vezetővel ment a társalgás, hogy tavaly nem pusztán a Detective Comics 1000. száma jelent meg, hanem a kedvenc hősöm, Batman is a 80. születésnapját ünnepelte.
Én akkor csak saját magamnak készítettem egy Batman-illusztrációt az iPadomon a szabadidőmben. A stáb a Sideshow-nál imádta, és arra kértek, hogy ha ezt odaadnám nekik, ők ezt elküldenék a Warner Bros/DC-hez, és ha jóváhagyják, akkor jelentessük meg. Én percekig nem tértem magamhoz.
Hét vagy nyolc éves lehettem, mikor láttam Tim Burton Batmanjét, ami szinten fundamentális hatással volt rám, és körülbelül ugyanebben az időszakban lett meg életem első Batman-képregénye, amelyet a nagymamámtól kaptam. Pár héttel ezelőtt pedig megkaptam az emailt, hogy jön a print. Minden hivatalos.
Ha tudta volna az a hiperaktív, álmodozó szemű hódmezővásárhelyi kisfiú, hogy egy nap ő lesz az első magyar, aki a DC-nek hivatalosan Batman-t fog rajzolni, biztosan könnyebb lett volna neki elviselni az iskola megannyi kellemetlenségét. Szavakban elmondhatatlan büszkeséggel tölt el ez a csoda, ami történt.
– Elégedett vagy?
– Ennyi év után úgy érzem, hogy szépen lassan megértem, hogy ezt a pályát választottam, olyan, mintha az ember jegyet vásárolna egy igen hosszú utazásra. Egy olyan útra, ahol a végcél - ha van egyáltalán - borzasztó távoli, és talán nem is az a lényeg. A fontos az maga az utazás. Persze, hogy lehetne jobb, jobban jövedelmezőbb, biztonságosabb. De úgy érzem - mindig is így éreztem -, hogy az embernek mérlegre kell tennie azt, hogy mi az, ami igazan fontos. Számomra enélkül a szerelem, szenvedély, érdeklődés nélkül nincs élet. Nemcsak sikerült találkoznom a hőseimmel, akiket gyerekkorom óta szeretek, tisztelek, hanem néhány esetben kollégáknak/barátoknak nevezhetem őket. Ennyire szerencsés vagyok.
Akárki, aki ezeket a sorokat olvassa, és úgy érzi, hogy van valami az életében, egy olyan érzés, ami mellett minden más érzés eltörpül, egy álom, amelyet szeretne megvalósítani, csak azt tudom mondani, hogy irány a jegyiroda, és kezdődjön az utazás! Mi másért lennénk itt a Földön?
