Szinkronkészítés, hazaszeretet és persze Harrison Ford - Csernák Jánossal beszélgettünk
Számtalan szerep áll már mögötte, de mind a mai napig élvezhetjük a játékát a színpadon. Ahogy összetéveszthetetlen hangját is a filmekben. Hiába, hogy sok éve veszi körül elismerés és rajongás, nem tartja ezt evidensnek és nem felejt el hálás lenni érte. Csernák János a mi megkeresésünket is örömmel fogadta.
Hány évesen, mi alapján jött rá arra, hogy a színészet vonzza?
- Általános iskolában felkértek verset mondani, mert jó voltam irodalomból. Akkor jöttem rá, hogy nekem ez megy, és ami megy az embernek, az megvesztegeti utána.
És a szinkronizálás?
- Miután túljutottam az olyasféléken, mint például az, hogy egy szovjet filmben hordágyat felemelő két katona közül az egyik felnyög és az én vagyok, az első szinkronfőszerepem a Lindbergh-bébi elrablása című 1996-os filmben volt. Aztán már beindult a dolog.
Játszott már a Madáchban, a kecskeméti Katona József Színházban, a debreceni Csokonaiban, most a Zenthe Ferenc Színházban és az Új Színházban... Melyik színházhoz vagy városhoz kötődik a legerősebben?
- A vidékiek közül talán Kecskeméthez. Most is előttem van egy csomó téli kép a Cifrapalotáról és egy ott lévő könyvesboltról, ahova mindig jó volt bemenni. Egy idő után már megismerik az embert, kedves város. Van nálam egy onnan származó fénykép: a Rokonok főszerepét játszottam. Ez emlékezetes szerep volt, nagyon drámai a történet. A másik, amire sokszor gondolok vissza, a Kaviár és lencsében alakított vagány, csibész karakter, ami pont az ellentéte ennek.
Két ellentétes karaktert emelt ki, ezek szerint nincsen preferenciája abban, hogy milyen karaktereket szeret játszani?
- Nincs. Jellemzően pozitív szerepeket kapok, nem tudom, miért. Ugyanakkor a negatív főszerepek is nagyon jók.
Mindenki szeret gonosz lenni, ez egy kirándulás egy általunk nem ismert tartományba, ahonnan "nem tér meg utazó", Shakespeare szavaival élve. Emellett hálás szerepek is, míg a pozitívak sematikusabbak.
Azért van kivétel, ilyen például Zeffirellinek A názáreti Jézusa. Nagyon szerettem azt a szinkronszerepet, de nehéz volt, hiszen Robert Powell kiváló színész. Nagyon örültem, hogy sikerült hozzátennem olyan plusz dolgokat, amelyek kivívták a közönség szeretetét és azt, hogy vagy tíz éven át újra és újra elővették karácsonykor.
Örülök, hogy bele is csöppentünk A názáreti Jézus témájába, ugyanis jómagam rengetegszer néztem végig azt a sorozatot gyerekkoromban. Bizonyára nagy felelősséget érzett, amikor Jézus szerepét bízták önre.
- Ez olyannyira így van, hogy egyfajta isteni jelnek tekintettem, egy picit meg is változtatta az életemet. Egészen a mai napig tart a hatása. Ha az ember Jézust eljátssza, az után már tartozik valamivel. Nem azt mondom, hogy szentnek kell lenni, vagy hogy én az lennék, de fontos, hogy visszamenőleg ne váljon hazugsággá az a szerep. Vannak még szerepek, amelyek nagy hatással voltak rám, de ez kivételes volt.
Robert Powell hangjaként:
Ön vallásos ember. Mit gondol arról, amikor egy szerep miatt megyünk szembe a Tízparancsolattal, káromkodni, szeretkezni, csalni, vétkezni kell? Felhatalmazza ezekre az embert az, hogy csak szerepet játszik?
- Amikor Az ördögűző folytatásában Timothy Daltont, a papot szinkronizáltam, végső soron a jó oldalon álló karaktert kaptam, mégis megbántam. Nem kellett volna elvállalnom. Egy másik szerepet - szintén egy sátánizmusról szóló horrorfilmben - először elvállaltam, aztán mégis ott hagytam, mielőtt elkezdtük volna a stúdiófelvételt. Nem azért, mert túl jónak éreztem volna magam a filmhez, egyszerűen azt éreztem, hogy nekem ebben nem szabad részt vennem. Hazamentem. Az a szinkronrendező azóta sem hív, de nem bánom.
Szappanoperákban vagy minimaxos mesékben nem igazán halljuk a hangját. Ennek egyedüli oka, hogy vidéken él, és nem tud akármilyen sűrűséggel Budapestre járni szinkronizálni, vagy van más is mögötte?
- Budán születtem, csak az utóbbi 10-15 évben éltem vidéken. Szeretem a vidéki létet, de nem emiatt nem vállalok ilyesféle szerepeket. Egyetlen szappanopera volt, amiben részt vettem, a Yago. A hetedik mennyországot nem sorolnám a szappanoperák kategóriájába. Ahogy telnek az évek, egyre kevésbé vállalok olyan szerepeket, amelyekkel nem tudok azonosulni legalább valamilyen szinten. Szerintem ezt érzik is a rendezők, mert nem keresnek meg ilyesmivel.
Belülről milyen a hangja ahhoz képest, ahogy a felvételeken hallja?
- Nem nagyon foglalkoztam még ezzel. A beszéd közben már tudom, hogy a felvételen hogyan fog az hangzani. Vannak olyan színészek, akik csak egyféleképpen tudnak szinkronizálni, önmagukra húznak rá minden figurát. Én olyan vagyok, aki belebújik a figurába, olyan hangon fogok megszólalni, amilyet az a figura igényel.
Több elismert színészről hallottam vagy olvastam már, hogy a sikerek ellenére sosem szereti visszanézni vagy visszahallgatni a szereplését. Ön közéjük tartozik, vagy azt vallja, hogy szükség van erre?
- Ahhoz, hogy fejlődni tudjunk, néha meg kell hallgatni és nézni bizonyos munkáinkat, amit meg is szoktam tenni. Élvezet vagy hiúság nem szokott az oka lenni.
Harrison Fordhoz való kötődéséről ezerszer nyilatkozott már: tudjuk jól, hogy összenőtt vele, afféle régi jóbarátjának tekinti. De ha visszamehetnénk az időben és Harrison Ford sajnálatos módon nem született volna meg, akkor ki lenne az a színész, akinek ennyi éven keresztül adja a hangját, a személyiségét?
- Nem tudom, talán Liam Neeson. Egyidősek is vagyunk, míg Ford tíz évvel idősebb nálam.
Harrison Ford hangjaként:
Liam Neeson hangjaként:
A szinkronszövegek megírásában szoktak segíteni azok is, akik felmondják azokat?
- Sajnos igen, szükség van rá.
Miért sajnos?
- A szöveg, amit megkapunk, sokszor pontatlan, magyartalan, vagy más megfogalmazással egyszerűen jobban passzolna a karakterhez, jobban kifejezné a szándékát, satöbbi. Ilyenkor megy az ajánlattétel a rendezőkhöz, amit ők aztán jellemzően elfogadnak. Egy-egy esetben elutasítják, de azért a 30-40 év szinkrontapasztalat többet nyom a latba, mint 5 év szinkronrendezés.
Bozó Andrea színésznő egy interjúban úgy mesél önről: már az olvasópróbákra is rendkívül felkészülten érkezik, gyakorlatilag a második alkalomra kívülről megtanulja a szöveget. Hogyan memorizál? Fel-alá járkál a szobájában? Ül a papír felett órákon át? Egyszer elolvassa a szöveget, és már a fejében is van?
- Régen sosem tanultam a szó szoros értelében, csak olvastam a verseket, amiket élveztem, és egy idő után megragadtak a fejemben. Ez ma már nem mindig van így, csak ha van időm erre a fokozatos elmélyítésre. Színpadi szerep esetén más a helyzet, bele kell helyezkedni a figurába, és ami a legfőbb, hogy próbálni kell sokat. A szöveget hozzákötöm a kellékekhez, a bútorokhoz. Tudom, hogy amikor megfogtam ezt a kelléket, akkor azt a mondatot mondtam. Így történik a memorizálás.
Az Isten, kard és korona című önálló estjében a hit és a hazaszeretet a két fő vizsgálati tárgy, ha jól értelmezem. Fontos az, hogy szeressük a hazánkat?
- Talán az egyik legfontosabb Isten után a család és a haza, és ezt mindenféle pártszlogentől függetlenül mondom. Ha valami igazán fontos mostanság, akkor az a hazaszeretet. Ha a magyar eredet keveredne és felhígulna más nemzetek történetével, mint ahogy az például az angoloknál és a franciáknál van, az totális önfeladás lenne. Ha összekeverünk hétféle színt, abból egy szürke, koszos katyvasz lesz. Akkor szép a világ, ha minden szín érvényesülhet.
És ha a hazánk más, mint a származásunk, akkor is fontos, hogy szeressük?
- Tapasztalat hiányában erről nem tudok nyilatkozni, de azt gondolom, hogy azt is kell szeretni. Persze, ha csupán a jólétért megyünk ki valahova, akkor más a történet.
Ha nem magyarnak született volna, akkor milyen nemzetiségű emberként tudná elképzelni magát?
- Bármilyen országba szívesen születnék, amely megőrzi a hagyományait, a népének, nemzetének jellegzetességeit, és ahol az emberek szeretik, tisztelik egymást. Ilyen országban szeretnék most is élni. Például a skótok vagy az írek is ilyenek, bár ott is elkezdődött a felhígulás. Egyébként én soha nem politizáltam, és most sem azt teszem.
Persze manapság aki hazaszeretetről beszél, azt rögtön megvádolják azzal, hogy politizál, holott én semmilyen pártnak nem vagyok és nem voltam tagja, csak a hazáját szerető és féltő emberként beszélek. Nem szeretném, ha megszűnnének a kalocsai hímzések vagy a piros-fehér-zöld zászló.
Nem szeretném, ha a gyermekeim olyan országban nőnének fel, ahol szegénység és koldulás van, márpedig ez nem megy anélkül, hogy az őseinket és hagyományainkat ne tisztelnénk. Ha ezeket eldobjuk, akkor nem vagyunk semmik.
Az őseink és a hagyományaink miatt kell vigyáznunk magunkra, vagy van bennünk egyéni, különleges érték is?
- Hihetetlenül tehetségesek a magyarok. A hollywoodi filmstúdiókat is ők hozták létre. Annak idején a "Felvétel, tilos belépni!" feliratú piros lámpa alatt volt egy másik piros lámpa is, amire azt írták: "Még magyaroknak is." Vagy nézzük meg a feltalálóinkat. Nem sorolom, százan megtették már. Emellett befogadó nép vagyunk. Mi sosem üldöztünk el innen senkit. De ennek is megvan az ésszerű határa.
Mi a leghőbb vágya: Csernák János nevéről mi jusson eszünkbe először?
- Az, hogy ember.
