„Ott kellene lennem, nem itthon a konyhámban, és ez nagyon fáj” – Sziget-stábtagok az elmaradó fesztiválról
Egy alternatív univerzumban ma kezdődött volna a 28. Sziget fesztivál, azonban rengeteg más tömegrendezvényhez hasonlóan ez is a koronavírus áldozata lett: 1993 óta először néptelen marad a Hajógyári-sziget idén nyáron.
Ennek apropóján olyan stábtagokat kérdeztünk, akik szinte a kezdetektől, de legalábbis évtizedek óta részt vesznek a fesztivál szervezésében. Vagy ha már nem, látogatóként azóta is kijárnak.
Arra voltunk kíváncsiak, mi volt a feladatuk pontosan, mit éreznek most, amikor már javában kint kellene lenniük, és vajon inkább bizakodóak, vagy pesszimisták a jövőt illetően.
Bihari Balázs
„Az én esetemben a látogató és stábtag-lét viszonylag gyorsan összeolvadt: a legelső Szigeten nem voltam jelen, mert bár hallottam róla, de nem éreztem a Kistamás Laci és Kelényi Tódor által szervezett, ám megszűnt Nap-Nap Fesztivál alternatívájának. Tévedtem.
Mint ex-narancsos írtam már a Szigetről, majd 1996-tól 2002-ig az idén 25 éves Wanted magazin színeiben dolgoztam, amely Gerendai Károly és Szűcs Alfréd közös vállalkozásaként indult, de később beolvadt a Sziget Kft-be. Így nem hivatalosan 1996-tól, papíron 1999-től voltam Sziget-stábtag, 2002 nyarától a sziget.hu főszerkesztője 2009-ig, illetve külsősként a 2013-as Szigetig.
Jó pár évig nagyon nehéz is volt átkapcsolni látogató üzemmódba, mert nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy nincs semmi dolgom: sőt rettenetesen frusztrált, ezért néha mások számára indokolatlan időben és módon felálltam és hazamentem inkább.
Van az a típusú fesztiválpörgés, ami egy nyáron át napi huszonnégy órás készültséget igényel és ha vége van, még legalább egy hétig pörögsz, vagy egy belső remegést érzel. Egészen biztosan nem egészséges természetes drog. Szerintem az egész fesztiválipar ezért az adrenalinlöketet adó élményekért dolgozik. A jelenlegi életemre a mai napig kihat a Sziget, a kapcsolatrendszerem, a munkáim, az ezekhez való viszonyom nagyon sokszor ebből jön.
Az idei szezont elég furcsán élem meg: bár évtizedek óta nem volt olyan nyaram, amely nem a fesztiválokról vagy a koncertezésről szólt volna, de most átkonvertáltam az agyam arra, hogy egyszerűen nyár van. A Fekete Zajra viszont tervezem, hogy elmegyek.
Ami pedig a jövőt illeti, azt hiszem, Kádár Tamás mindent leírt pontokba szedve annak kapcsán, milyen teendők lennének szükségesek.”
Derdák András
„A második évben kerültem a fesztivál közelébe, de már az első Szigethez is volt közöm olyan módon, hogy akkoriban önkormányzati képviselő és Fidesz-frakcióvezető voltam Óbudán. Épp nemrég találtam meg egy Tarlós Istvánnal közös nyilatkozatomat, amiben támogatásunkról biztosítjuk a szervezőket, ugyanakkor figyelmeztetjük is őket, hogy be kell tartsák a szabályokat.
1994-től aztán már színpadot is szerveztem, mivel a barátaimmal közösen üzemeltettük a Banán Klub nevű óbudai kultúrházat, ennek lett egy kitelepülése, ami több mint 10 évig működött. Az elején mi voltunk az "amatőr színpad", aztán fokozatosan jazz helyszínné alakultunk át.
A 2000-es évek közepétől következett 5 év kihagyás, ezalatt diplomata voltam Párizsban a Magyar Intézet vezetőjeként. Ennek az időszaknak a végén házasodtunk össze a feleségemmel, Földes Anitával, majd elköltöztünk Montpellierbe, ami délen van, Marseille és Barcelona között nagyjából félúton a tengerparton. Régi barátunk, Rády Kriszta volt az első a Szigeten, aki külföldieket kezdett szervezni. Az ő szörnyű elvesztése után vettük át az általa elkezdett munkát.
Azóta mi vagyunk a Sziget francia promóterei, idővel alkalmazottaink is lettek, az utóbbi időben öten csináltuk főállásban egész évben. Mi szerveztük a francia fellépőket és a látogatók nagy részét is, rengeteg munkát tettünk abba, hogy népszerűsítsük a fesztivált. Ennek köszönhetően a magyarok és a hollandok után egy ideje a franciák voltak a legtöbben a Szigeten.
Nekem nagyon fájdalmas az idei szezon, főleg ahogy a Facebookon felbukkanó emlékeket nézem: gyakorlatilag nincs olyan kép, amikor ebben az időszakban ne a Szigeten állnék. Egy egész francia negyedet koordináltunk ott, külön kempinggel, sajtóirodával és étteremmel. Ma egyébként két francia újságíró barátunkkal ebédeltünk annak apropóján, hogy hosszú évek óta mindig tudósítottak a fesztiválról, és ezúttal nem tehetik meg.
Akárhogy is nézem, most nem a helyemen vagyok: ott kellene lennem, nem pedig a konyhámban Franciaországban. A legrosszabb pedig az, hogy nem úgy tűnik, hogy jövő nyárra visszaállnak a korábbi szintre a nemzetközi utazások, ezért könnyen lehet, hogy a cégemmel végleg el kell búcsúznunk a fesztiváltól.”
Kardos József
„A '90-es évek közepén, a második vagy harmadik Sziget idején kapcsolódtam be, pár évig jegyszedő voltam, majd külföldi fellépők szállásfoglalásait, repülőjegyeit intéztem, illetve fuvaroztam őket a reptérről a szállodába és a fesztiválra. De ezt mind csak nyári munkaként, nem voltam főállású alkalmazott. 1999-ben azonban megürült a programigazgatói pozíció, Karcsi (Gerendai Károly – a szerk.) pedig engem kért fel rá.
Akkor ugrottam a mélyvízbe: 10 éven át voltam programigazgató, de miután beütött a válság és nagyon komolyan vissza kellett vágni a kiadásokat, ilyen körülmények között nem szerettem volna tovább csinálni. Nem vesztünk össze, de elváltak útjaink a céggel. Ezután hat évig nem volt közöm a fesztiválhoz, majd amikor 2014-ben felmondott az utódom, visszahívtak ugyanabba a munkakörbe.
Az idei év rendkívül depresszív és lehangoló, szörnyű érzés, hogy nem csinálhatjuk azt, amihez értünk és a legjobban szeretjük. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy a jövő is teljesen bizonytalan.
Éppen ma olvastam, hogy a Glastonbury fesztiválnál már abban sem biztosak, vajon 2021-ben megtarthatják-e. Ugyanezt érzem én is, mi sem merünk egyáltalán előre tervezni.
Március óta takaréklángon működünk, nem igazán tudunk mit csinálni azon kívül, hogy elvarrjuk az idei szálakat (fellépők lemondása, jegyek visszatérítése stb.) A jövő évet sem tudjuk elkezdeni érdemben szervezni addig, amíg nem lehet látni világosan, normalizálódik-e a járványhelyzet, lesz-e addigra hatásos vakcina.
Sajnos nem vagyok bizakodó a közeli jövőt illetően. Biztos, hogy jó néhány évbe fog telni, amíg a fesztiválok és a zeneipar magához tud térni. Ez nem megy egyik évről a másikra. Bízzunk benne, hogy jövőre el tudunk kezdeni megint építkezni a látogatóink, a művészek és mindenki érdekében.”
További nyilatkozókért lapozz!
