Szabó Erika: "Az embernek teljesen újra kell építenie magát"
- A szappanoperákat alapvetően nagyon sok előítélet övezi, a szappanoperában csinos fiatal lányokat játszó színésznőket pedig még annál is több. Önnek meg kellett küzdenie ezzel, miután otthagyta a sorozatot?
- Szerintem ezek az Ön előítéletei ebben a pillanatban. Persze el tudom képzelni, hogy valakinek van valamiféle prekoncepciója, ha olyan színésszel találkozik, aki játszott egy szappanoperában, de hosszú távon nem hiszem, hogy ez lenne a mérvadó. Nem kell sokat foglalkozni ezzel.
Volt, hogy én is szorongtam emiatt, hogy ez esetleg döntő lehet bizonyos helyzetekben, de nem nagyon éreztem, hogy lett volna olyan munka vagy lehetőség, amitől emiatt elestem volna.
Ha egy filmben vagy akár színházban egy szerepre válogatnak, akkor ott nyilván valamilyen karaktert keresnek. A színművészetire is elsőre felvettek, egy pillanatig sem volt kérdés, hogy én játszottam-e egy szappanoperában, vagy sem. Mindenki úgy tekintett erre, hogy nyilván megvannak a maga értékei, amit az embernek helyén kell kezelnie, de előre kell néznie, hogy mi van ezen túl.
- Ezzel együtt sok példát lehet látni arra, hogyha valaki egy tévésorozatban válik sztárrá, és aztán kilép belőle, akkor eltűnik a nézők szeme elől. A Barátok köztben is voltak ilyenek, például Konta Barbara vagy Juga Veronika, akik - amennyire tudni lehet - nincsenek már a pályán.
- Lehet, hogy ők nem is erre a pályára készültek. Az, hogy valaki kamaszként bekerül egy filmbe, vagy egy sorozatba, egyáltalán nem jelenti azt, hogy felnőttként is színész szeretne lenni. Nyilván én csak arról tudok beszélni, milyen az, amikor valaki kamaszként bekerül egy sorozatba. Felnőtt színészként ez nagyon más helyzet. Nagyon sokféle út van, de például akiket említett, ők nagyon jól megállják a helyüket az élet más területén, és nagyon boldogok.
A sorozatban soha senki nem mondta ránk a kollégáink közül, hogy mi színészek vagyunk. Úgy éltük meg, hogy színészként dolgozunk egy produkcióban. Színésznek lenni, az egészen mást jelent.
Természetesen most a kamaszokról beszélek, nem a hivatásos színész kollégákról. Mi úgy tekintettünk erre, hogy ez az életünknek egy olyan területe, ahol nagyon sok mindent meg tudunk tanulni. Nem csak színészi dolgokat, hanem olyasmiket, amelyeket az élet számos területén tudunk kamatoztatni.
Fotók: Thália Színház / Csatáry-Nagy Krisztina
- Miután befutott Tildaként és láthattuk az Üvegtigris 3-ban, meglepő fordulattal ahelyett, hogy learatta volna a babérokat, beiratkozott a Színművészeti Egyetemre.
- A Színművészeti Egyetem bizonyos értelemben előbb jött számomra, mint az Üvegtigris. Amikor már a sokadik casting körre hívtak vissza az Üvegtigrisre, én épp a harmadik rosta előtt álltam. Akkor jeleztem is Rudolf Péternek illetve az alkotóknak, hogy felvételiztem a színművészetire, és ha felvesznek, akkor lehet, hogy nem tudom a filmet vállalni, ha esetleg engem választanak. De szerencsére úgy alakult, hogy bár felvettek, csak szeptembertől lettem hivatalosan egyetemista, így az egyetem szabályai szerint még leforgathattam a filmet. Az egyetem mellett ugyanis nem vállalhatunk más felkéréseket. Ami egyébként szerintem nagyon helyes. Ez ellen most sem tiltakoznék, mert a Színművészeti Egyetem egy olyan munkafolyamat, ahol az embernek teljesen újra kell építenie magát, és újra kell gondolnia mindent, amit addig a színházról tudott.
Egy orvos sem műt embereket egy év tanulás után, még akkor sem, ha esetleg elméletben már tudja, hogy kéne.
Ha úgy jött volna ki a lépés, hogy az iskola miatt nem tudom bevállalni az Üvegtigrist, akkor gondolkodás nélkül lemondtam volna a filmről, mert nagyon azt éreztem, hogy én még tanulni szeretnék. Szerintem nagyon bölcs dolog, hogy úgy engednek ki minket a pályára, hogy megkapjuk azt a szakmai tudást, amivel azután boldogulhatunk. Azt látom, ahogy követem az osztálytársaim pályáját, hogy mindenki megállja a helyét azokban a filmekben, színházi szerepekben, ahol dolgozik, és nagyon büszke is vagyok rájuk. Szerintem nagyon klassz és sikeres osztály vagyunk.
- A Thália Színház profilja az igényes vígjátékok. Nem szűkíti le túlságosan ez a színészi mozgásteret? Kap elég, és eléggé változatos feladatot?
- Szerintem igen, ráadásul mondhatom, hogy színészként én a pályám elején vagyok. Kis társulat vagyunk, ezért mindenkinek jut feladat. Egyébként vígjátékot jól játszani egyáltalán nem könnyű, és az ember ugyanúgy a saját igazságát keresi. Szakmailag a munka, a próbafolyamat ugyanolyan, és rengeteget lehet tanulni belőle. Ráadásul olyan kollégákkal dolgozom együtt, mint Molnár Piroska, Schell Judit, Csányi Sándor, Szervét Tibor, Pindroch Csaba, Vida Péter - sorolhatnám. Olyan színészek, akiktől sok mindent lehet tanulni. Arról nem is szólva, hogy a vígjáték is nagyon tág fogalom. Játszunk klasszikus vígjátékokat, de játszottuk például a Kean, a színészt, vagy játszunk McDonagh-ot, ami abszolút kortárs fekete komédia. Ezen kívül bemutattuk a Grönholm-módszert, ami nem is kimondottan vígjáték.
Tehát azt érzem a Tháliában, hogy igényes szórakoztatás címszó alatt művészileg olyan szintet próbál elérni, amiben jó dolgozni és jó élni.
Egyébként a következő évadban új játszóhellyel bővül a színház, a Thália Télikerttel, ahol kicsit nekünk is lesz lehetőségünk másfajta műfajokat is meghonosítani, akár más közönséget elérve, vagy a Thália közönségét másfajta előadásokkal kiszolgálva. Tehát a jövő évad nagyon izgalmasnak, kihívásokkal telinek ígérkezik.
- 2010 után a közelmúltban visszatért a filmvászonra. 2017-ben Nagypál Orsi „Nyitva” című filmjében volt egy rövid jelenése, idén pedig Vámos Zoltán nagyjátékfilmjében, a Parázs a szívnek című egész estés moziban kapott főszerepet.
- Hála istennek, most úgy alakul az élet, hogy forgatni is van lehetőségem és színházban is sok dolgom van. Ez így a legjobb, mert ha az ember csak színházban dolgozik, akkor mindig várja, hogy de jó lenne, ha jönne egy film, ha csak forgat, akkor nagyon tud hiányozni a színház. Ez most nálam egyensúlyban van. A Parázs a szívnek című filmet év elején mutattuk be, ami nagyon inspiráló, izgalmas munka volt, remek partnerekkel. Maga a szerep is elég összetett volt. Orsi filmjében pedig a nyitójelenetben, lényegében egy cameoszerep volt az enyém, de az az egy nap is nagyon klassz volt, mert lehetett érezni, hogy Orsi nagyon a kezében tartja a filmet, és nagyon tudja, mit szeretne.
- A nyáron a Balatoni nyár egyik műsorvezetőjeként is bemutatkozott tháliás kollégája, Vida Péter oldalán. Erre hogy készült?
- A stábbal és a gyártással volt előtte próbánk, tulajdonképpen lemodelleztünk egy élő adást. Nyilván ők szakmailag mindent biztosítanak ahhoz, hogy lássam, mik azok a pontok, amikre oda kell figyelnem. De biztonságban éreztem magamat, mert Péterrel több éve együtt dolgozunk színészként, és már rendezett is engem. Tudtam, ha bármilyen problémám adódna, Péterre számíthatok.
- Túl van az első héten a műsorban, milyen élményekkel gazdagodott?
- Nagyon jól éreztem magam. Gyorsan elröpül az a két óra. Nagyon izgalmas vendégekkel találkoztam, nagyon felkészült stáb dolgozik azért, hogy minden adás jól sikerüljön. Vida Péter pedig rengeteget segít. Minden pillanatban azt érzem, hogy ott van mellettem és fogja a kezem, fizikailag és átvitt értelemben is.
Egyébként tíz éve vezetek rádióműsorban beszélgetéseket, és véleményem szerint ebben a műfajban a legfontosabb az, hogy a vendég érezze a kíváncsiságunkat, érezze, hogy valóban érdekel az a téma, amivel ő érkezett.
- Azért a tévés műsorvezetés sem teljesen új az életében, hiszen szülővárosában, Dabason szokott a helyi tévében műsort vezetni.
- Így van. Elsősorban olyan emberekkel beszélgetünk, akik a város vagy a térség életében jelentősek. Nem is annyira munka ez számomra, nevezzük inkább missziónak.
Fontos, hogy ott ahol élünk, vagy ahonnan jövünk, valamit vissza tudjunk adni, megmaradjon ez a fajta kapcsolat.
Bár több mint tíz éve nem élek Dabason, a kötődés megmaradt. Igyekszem mindig időt szakítani rá, hogy jelen legyek a város életében. Ez nem a szobrom építéséről szól, hanem arról, hogy számomra fontos ez a közeg, és hogy tudjam, honnan jöttem, kik ezek az emberek.
