Sajdik Ferenc - akinek Gombóc Artúrt köszönheti Magyarország
A mesteren 85 éves kora ellenére sem látszik meg az idő múlása. Általános közhely, hogy a humort főállásban művelők többsége magánemberként hallani sem akar a viccelődésről. Ha valaki, hát Sajdik Ferenc kivétel ez alól: élőben is ugyanolyan jókedv és kedélyesség sugárzik róla, mint ami teljes életművét jellemzi. „Volt kitől örökölni” – mondja.
Feleségével együtt szívélyesen, mosolyogva invitálnak beljebb minket budai lakásukba. Idén lesznek 61 éves házasok: gyémántévfordulójuk tavaly márciusban éppen a Kossuth-díj odaítélésének napjára esett. Egyikből sem csináltak nagy felhajtást, ahogy az egy évvel korábbi Prima Primissima díjból se – nem ünneplős fajták. Persze a család azért összegyűlt a jeles alkalomra, ami nem is volt nehéz: szinte teljes rokonságuk (két gyerek, öt unoka, egy dédunoka) a közelben lakik.
Sajdik Ferenc gyerekkora nem mindennapi körülmények között telt. Apja sikeres zsoké volt, a mai focistákhoz hasonlóan szerződött istállóból istállóba, országról országra. Pár évnél tovább sosem maradtak ugyanott: fia születésekor éppen Németországba kötötte a szerződése, később Romániában és Görögországban is éltek. Innen négy év után, a világháború kitörésekor kellett hazatérniük.
Sajdik Sándor – akiről egyébként Dunakeszin utcát neveztek el – klasszikus bohém figura volt, rendszeresen nézett a pohár fenekére. Állandó duhajkodások jellemezték, szinte minden pénzét szórakozásra költötte. A család összetartása így leginkább feleségére hárult, aki eredetileg balerina volt, de visszavonulása után összes energiáját erre fordította. Apjának ezt a fajta életstílusát szerencsére nem, állandó vidámságát és humorérzékét viszont annál inkább örökölte Ferenc. Ehhez járult, hogy a legtöbb gyerekhez hasonlóan ő is szeretett rajzolni, így innen már egyenes út vezetett a grafikai iskolába, majd a karikaturista pályára.
Rövid átmeneti időszak után a korszak emblematikus vicclapjának számító Ludas Matyinál kezdett rajzolni, ahol egészen annak rendszerváltás-környéki megszűnéséig publikált heti rendszerességgel. Egyik sorozata A jövő század állatai címet viselte: a lehető legfurcsább teremtményeket álmodta meg és vetette papírra hétről hétre. Ebből nőttek aztán ki a jószerével mindenki által ismert Pom Pom meséi, amelyek megalapozták több évtizedes munkakapcsolatát Csukás Istvánnal.
Ketten együtt tökéletes szerzőpárost alkottak, Csukás rögtön ráérzett a Sajdik-féle fantáziavilág hangulatára. Egymás után születtek meg a képtelenebbnél képtelenebb figurák, a Radírpóktól Festéktüsszentő Hapci Benőn vagy az Óriástüdejű Levegőfújón át a Bátor Tintanyúlig. Nem kevésbé népszerű közös művük a Nagy Ho-ho-ho-horgász, amit a Pom Pomhoz hasonlóan szintén megvett a Magyar Televízió. „Pedig sem ő, sem én nem horgásztunk soha, mégis működött a dolog” – teszi hozzá mosolyogva.
Mindkét rajzfilmből két évad készült a 80-as évek elején, 26-26 résszel. Ezek túlnyomó többsége később könyv formájában is megjelent. Bár újabb történeteket egy ideje már nem gyártottak, máig olyan a kapcsolatuk, hogy nem lehet kizárni egy esetleges folytatást. – „Pár éve is jött tőle egy levél minden előzmény nélkül, hogy írt két új horgászos mesét, két hét múlva kéne leadnia, addigra rajzoljam meg.”
A másik személy, aki talán a legjobban befolyásolta karrierjét, egy váci műgyűjtő, Papp László volt. A 2000-es évek elején ismerkedtek meg, az ő biztatására fordult Sajdik mindinkább a festészet, ezen belül is táblaképek felé. Ilyenekből azóta több mint száz darabot készített, Vác főterén a Mosolyalbum névre keresztelt állandó kiállításon lehet megnézni őket (nemrég mi is jártunk ott). Vannak köztük portrék művészekről, írókról, híres történelmi személyiségekről, valamint városképek, csendéletek és még hosszan lehetne sorolni.
Nyugdíjba vonulása gyakorlatilag semmin nem változtatott, bő két évtized elteltével is ugyanakkora intenzitással dolgozik. Ezt bizonyítandó, rajzasztalán ott fekszik egy újabb félkész mű. Apropója mindössze annyi: „Vettem egy csomag 30*30-as papírlapot, és ez mindig megihlet…” Tavasszal pedig új tárlata nyílik Újpesten, ehhez is kell az alapanyag.
Mottója szerint az érvényesüléshez nem elég a rajztudás, ötlet és kitartás is kell hozzá. Kétségtelen, hogy benne mindegyik maximálisan megvan – valószínűleg amíg ceruzát vagy ecsetet tud a kezébe fogni, tovább hódol szenvedélyének. Mondanunk se kell: mindannyiunk örömére.