S eljő a pokol – Hellraiser, egy zavarba ejtő látványvilággal megáldott thriller
Clive Barker egy megkerülhetetlen horrorikon. Bátran ki lehet jelenteni, hogy Stephen King mellett ő is nagy hatással volt a popkultúrára a ’80-as évek óta. Számtalan regénye jelent meg, sok filmadaptáció készül belőlük, némelyiket még ő is rendezte, sőt számítógépes játékok terén is akadt keresnivalója, a Clive Barker’s Undying egy örök klasszikus horrorjáték, vagy a méltánytalanul elfeledett Clive Barker’s Jericho is.
A film alacsony költségvetéseknek köszönhetően hatalmas sikernek minősült és sok folytatást érhetett meg. Ehhez az is kellett persze, hogy az amúgy viszonylag átlagos horrortörténetet Barker megtöltse egy olyan képi világgal, amellyel akkoriban nem találkozhatott az átlagnéző.
A Hellraiser világa kegyetlen. Legfontosabb szereplői a cenobite-ok, akiket egy másik dimenzióból származó irtózatos erejű istenség teremtett. Ezek a cenobiták nem érzik a különbséget a fájdalom és a gyönyör között, ezért testük teljesen el van deformálva. Ők viszik véghez istenük akaratát, hogy megkínozzák az embereket – értelemszerűen nekik ez nem kínzás, hanem gyönyörnek minősül. Az eredeti történet cenobitáit bőrbe öltözött BDSM-figurákként mutatták be 1987-ben, hatásos sminkkel és jellegzetes kinézettel.
Hihetetlenül zavarba ejtő az új szörnyek megjelenítése, feltépett ajkakkal, saját bőrükből hajtogatott ruháikkal.
A film története mellékes, csakúgy, mint az eredeti alkotásban. Főszereplőnk, Riley (Odessa A’zion) nem egy jó ember, sőt, kimondottan problémás átlagállampolgár. Alkoholista és szenvedélyének köszönhetően minden barátját és családtagját csak bajba sodorja. Az ő kezébe kerül a már említett puzzlekocka, amit ha megfejt valaki, az a cenobiták áldozata lesz. De Riley okosabb, mint az átlagos horrorszereplők, ezért a szörnyek nem őt, hanem véletlenül a bátyját viszik el helyette.
Van persze jó pár csavar a történetben, de nem nevezhető lebilincselően kreatívnak. Az egész filmet gyakorlatilag a látványvilág és az atmoszféra viszi el a hátán.
Amikor megjelennek a film antagonistái, megfagy a levegő, szürreális módon megváltozik a díszlet és undorító rémségek jelennek meg, akik hidegrázó realitással kivégzik áldozataikat.
A cenobiták főpapjának a szerepét a klasszikus filmben Doug Bradley alakította és beírta Pinhead nevét a horror történelmébe. Pinhead kinézete a mai napig legendás, ezért volt nagy szó, hogy az új filmben ezt a szerepet egy hölgy kapta.
Az alapanyagban is úgy írta Barker, hogy a cenobiták már szinte nemtelen lények, annyira torzultak, hogy nem lehet eldönteni senki nemét. Így a rajongók még örültek is a castingnak, egy az alapműhöz közelebbi Pinheadet kapva. Jamie Clayton a főpap szerepében egyszerre ijesztő, zavarba ejtő és nem tudom levenni a szemem róla.
A filmről egyértelműen el lehet mondani, hogy méltó az első részhez és a legjobb Hellraiser-film azóta. David Bruckner rendezése letisztult és hatásos, az ijesztgetések a helyükön vannak, Bruckner tapasztalt horrorrendező, jó pár ismert cím van a neve mellett az IMDb-n: a nyomasztó Éjszaka a házban, a V/H/S-antalógia egyik része, vagy a netflixes remek, A rítus is. A Hellraiser se marad el minőségben az említettektől. A casting jó, bár sok a viszonylag ismeretlen név, nem az emberi karakterek lesznek azok, akikre majd visszagondolunk a stáblista legördülése után. A forgatókönyvet hárman írták: Ben Collins, Luke Piotrowski és David S. Goyer, akik
Számomra nagyon érdekesek voltak ezek a részek, de akik csak egy kis ijesztegetésre vágytak, azoknak unalmassá válhat. Alapjában véve a Hellraiser inkább egy zavarba ejtő látványvilággal megáldott thriller, mint egy jumpscare-ekkel teletűzdelt slasher.
Nem teljesen értem a nemzetközi visszajelzéseket, mindenhonnan közepes filmként tekintenek a Hellraiserre, pedig szerintem
Én nagyon értékelem az alkotók próbálkozását és drukkolok, hogy láthassuk még a közeljövőben Pinheadéket akció közben.