Ha egy olyan volumenű alkotó, mint Pedro Almodóvar, új filmet csinál, az mindig szenzációnak számít. Éljenezve várják a fesztiválok, egymás után nyeri a díjakat, mi, kritikusok pedig újra és újra megállapítjuk, hogy hiába telik az a rohadt idő, az európai mozi egyik legnagyobb mestere nem öregszik. Mondjuk ezt akkor is, ha egy-egy témaválasztása, narratív vagy formai megoldása nem a legsikerültebb. Legújabb mozija, a Párhuzamos anyák sem tökéletes, de átizzik rajta a saját hőseiért rajongó alkotó szenvedélye. Az alkotóé, aki végtelenül tiszteli a hivatását és ég a vágytól, hogy elmesélhessen nekünk egy újabb történetet és aki még mindig friss, meghökkentő, na meg hihetetlenül szellemes.

Néha eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha Almodóvar – de ugyanígy Tarantino vagy éppen Woody Allen – soron következő filmjét úgy nézné meg a szakma és a nagyközönség, hogy eltitkolnák előlük a rendező nevét.

Félreértés ne essék, nem arra akarok kilyukadni, hogy sznobok vagyunk (mert hát persze, hogy nem vagyunk azok), hanem arra, hogy egy Almodóvar-filmet képtelenség nem Almodóvar-filmként nézni. Aki látott már tőle több olyan mozit, ami megérintette, amit szeretett, annak öröm lesz bármi, amit ő csinál és ez fordítva is igaz. Akinek nem jönnek be a spanyol rendező merész témaválasztásai, sajátos történetvezetési sémái, műfaji játékai, hisztérikus és sokszor inkoherensen viselkedő hősei, filmjeinek egyedi hangulata, az valószínűleg messziről elkerüli a műveit.

Én az első csoportba tartozom, de nem célom meggyőzni senkit Almodóvar zsenialitásáról. Mert az számomra nyilvánvaló, olyan dolog, amiről felesleges többet beszélni. Mindezzel együtt nem osztom azok véleményét, akik szerint legújabb filmjével sikerült megugrania a Mindent anyámról által magasra tett lécet.

Janis (Penélope Cruz) menő fotós Madridban. Amikor egy közös munka kapcsán megismerkedik Arturóval (Israel Elejalde), az ismert régésszel, megkéri a férfit, hogy segítsen neki elintézni egy ásatást a nagyszülei falujában. A helyiek szerint Franco katonái a spanyol polgárháború idején tucatnyi falubeli férfival végeztek, köztük Janis nagyapjával is, akik a mai napig egy feltáratlan tömegsírban fekszenek. A házasságban élő Arturót magával ragadja Janis tántoríthatatlan igazságkeresése, de női bájai iránt sem közömbös, ebből pedig teljesen logikusan következik, hogy egy szenvedélyes szexjelenet után legközelebb a szülőszobán találkozunk hősnőnkkel, természetesen Arturo nélkül.

De Janis nincs egyedül a vajúdóban, vele éppen egy időben szüli meg a kislányát a kamaszkorú Ana (Milena Smit), aki a negyvenes fotóssal ellentétben egyáltalán nem örül annak, hogy anya lesz. A két nő, akiket a közös szülésen, lányanyaságuk tényén és egy szerelmi csalódáson túl más nem köt össze, búcsúzóul telefonszámot cserélnek, aztán hónapokra elfelejtik egymást. Egy napon Ana mégis felhívja Janist, majd az első találkozást újabbak követik, az életük pedig egy ponton végérvényesen és visszafordíthatatlanul összefonódik.

Almodóvar imádja a szappanoperába illő történeteket. Utánozhatatlan abban, ahogyan átesztétizálja és magasművészetté emeli a bulvárt és ahogy már-már valóságshowkba illő figurákból megteremti a maga hőseit. A hőseit, akik éppen valamilyen képtelen helyzetbe csöppentek vagy egy banális tragédia elszenvedői. Akik egy félmosollyal fogadják a legnagyobb csapásokat, közben meg képesek óriási patáliát csapni bolhányi problémákból.

De sok minden más is beleíródik ebbe a látszólag egyszerű sztoriba. A férfiak által magukra hagyott nők és az apa nélkül felnőtt generációk magánya, a nemzedékeken átöröklődő traumák feldolgozási lehetőségei, a nők közötti szolidaritás megnyilvánulási formái, tetteink következményeinek felvállalása, morális dilemmák, a metoo, a gyereket vállaló nők karrier és család közötti fájdalmas lavírozása, a felnőttéválás, a nem klasszikus családi formák elfogadása és a szeretet, mint az élet egyetlen értelmes és értelmezhető célja mind-mind ott van Janis és Ana történetében.

Almodóvar két évtizeden át érlelte magában a Párhuzamos anyák forgatókönyvét. A szerepében most is a legtermészetesebben brillírozó Penélope Cruznak – kettőjüknek egyébként ez a nyolcadik közös filmje –, már 1999-ben, a Mindent anyámról forgatása idején mesélt az anyaság Don Quijotéjaként hivatkozott ötletéről, sőt, a tíz évvel később készült Megtört ölelésekben az akkor még nem létező film plakátja is feltűnt.

Vagyis ezt a két sztorit, mert kettő van, az egyik a szülőszobán találkozó két anya, a másik pedig a háborúban meggyilkolt férfiak és családjaik története. Egyértelmű a szándék, hogy az egyik a másikat hivatott erősíteni, mégis, a két szál egymásba fonásának mikéntje a Párhuzamos anyák mondhatni egyetlen gyenge pontja. Ami főleg azért furcsa, mert Almodóvar a párhuzamos cselekményszálak összedolgozásának mestere, most viszont valahogy billeg az építmény, nem jók az arányok, néha szinte olyan, mintha két különböző filmet néznénk, a reklámszünetben ide-oda kapcsolgatva.

Ugyanígy kicsit zavarosak Ana Janishoz fűződő érzései is, mert az egy dolog, hogy a szereplők nincsenek tisztában magukkal, de néha mintha maga a rendező sem tudná eldönteni, mit akarnak egymástól a hősei. Mindezzel együtt vagy ezeken túl erős és emlékezetes a Párhuzamos anyák, újabb fényes csillag Almodóvar égboltján és nagyon úgy tűnik, hogy messze nem az utolsó.