Nyáry Krisztián: Egy szerelmi zálognak köszönhető a Magyar Tudományos Akadémia megalapítása

Nyáry Krisztián igazi reneszánsz ember, író, irodalmár, de közben sikeres üzletember is. Azzal a nem titkolt reménnyel vártam az interjút, hátha sikerül ellesni a titkát.

- A szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba jártál, mégsem lett belőled színész vagy stand upos.

- Általános iskolás koromban még voltak színészi ambícióim, de mire Szentesre kerültem, már jobban érdekelt az irodalom. Ráadásul ott megismertem egy csomó valóban színházi pályára való embert.

Ezzel együtt felvételiztem a Színművészetire, mert volt egy babona, hogy minél többen felvételiznek egy osztályból, annál nagyobb esélye van azoknak, akik igazán oda valóak.

- Elég sok kanyar van a pályafutásodban. Tanársegéd, szerkesztő, aztán polgármesteri sajtóreferens és sajtófőnök, piackutató vezetője. Nem vagy egy nyugton ülő típus.

- Bizonyos értelemben mindig ugyanazt csináltam: magyarról magyarra fordítottam. Elmeséltem valamit magyarul valakiknek. De minden esetben vagy közvetlenül irodalommal foglalkoztam, vagy kommunikációval.

- A nagyközönség az Így szerettek ők megjelenése kapcsán ismert meg. Nem tipikus, hogy Facebook posztokból könyv szülessen. Gimpel Tomi Hogyan szelídítettem villamost című kötete hasonló, de tény, hogy te törted fel az utat.

- Igen, abban az időben ez majdnem elképzelhetetlen volt. Ennek sokféle oka lehet. A 2010-es éveknek az elején nagyon bizonytalanná vált a minket körülvevő világ. Ilyenkor természetes reakció a múltba fordulás. Emlékszem például, hogy megjelentek régi sportolóknak a képei, archív felvételek, régi családi képek. Az embereket hirtelen elkezdte érdekelni a múlt.

Volt egy technológiai oka is: akkor még teljesen más volt a Facebook algoritmusa. Aki föliratkozott a posztjaimra, az biztos, hogy látta is. Ma már nem így működik, de akkor sok embert el lehetett érni így. Amikor 10-15 ezer követőm volt, akkor több embert értem el egy poszttal, mint most, hogy van 75 ezer, mert ma már a mesterséges intelligencia megszűri.

Ez volt az az időszak, amikor a közösségi média túlnőtte magát. Már nemcsak státuszüzenetek jelentek meg, hogy „éhes vagyok” meg „megyek iskolába”, „ülök a buszon”, hanem elkezdték használni akár történetek elmesélésére is, és ott kiderült, hogy lehet egy mondatnál hosszabb dolgokat is írni.

A barátaim kedvéért kezdtem el az Így szerettek ők sorozatot, nem is volt vele semmi más célom, mint az ő szórakoztatásuk. Ezért úgy gondoltam, itt írhatok hosszabban, legfeljebb nem olvassák el. Az az ő bajuk. És kiderült, hogy van rá fogadókészség, vannak ennek a műfajnak olvasói, akik szívesen eltöltenek tíz percet egy ilyen kis írás elolvasásával, tehát megdőlt ez a marketing vastörvény, amiről aztán kiderült, hogy nem is vastörvény.

Így kezdtem el, nem volt vele semmi más tervem. Fogtam egy képet, írtam hozzá egy mondatot, aztán másnap kettőt, harmadnap már négyet, körülbelül így indult el. Hamarosan kialakult ez a kis műfaj: rövid történetek magyar írók és költők magánéletéről.

Egy idő után már nagyon sokan voltak és ismeretlen emberek is kíváncsiak voltak arra, amit csinálok. Amikor már több ezren voltak, elkezdtek megkeresni könyvkiadók. Eleinte azt mondtam, fölösleges ebből könyvet csinálni. Ha az ember megkapja majdnem ugyanazt ingyen, miért adna érte pénzt?

De addig-addig mondták, hogy azt gondoltam, végül is nem az én pénzem, hanem az övék, csináljunk belőle könyvet. Aztán kiderült, hogy megveszik az emberek a könyvet is, mert a közösségi médiában másként olvasunk információkat. Azzal le lehet ülni egy fotelbe, ha elég szép a könyv, akkor föltesszük a polcra, ráadásul ajándékba is lehet adni.

- Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy kell-e, szabad-e firtatni a művészek magánéletét?

- Ahhoz, hogy egy festményt, novellát, regényt, bármilyen műalkotást élvezni tudjunk, nem muszáj bármit is tudnunk az alkotójáról.

De azért, ha tudunk róla többlet információt, az sokat segíthet az értelmezésében. A magyar oktatás egyébként is olyan, hogy életrajzokat tanulunk. Főleg irodalomból.

Az írók, költők magánéletét tehát már általános iskolában megismerjük. Igaz, hogy egy kilúgozott, kicsit a szentek életrajzához hasonló formában. Amíg meg nem házasodik, addig lehet neki szerelme, aztán onnantól kezdve már nincs. A magánéletükben is egytől egyig nálunk kiválóbb embereknek tűnnek. Kivétel persze van, például a fekete bárány Ady Endréről mindenfélét megtanulunk már egészen korán.

Az is fontos, hogy ezek az emberek, művészek, akik el akarnak nekünk mondani amúgy valamit a műveiken keresztül, nagyon gyakran remélik, vagy számítanak rá, hogy az ő munkásságuk fennmarad, és ennek megfelelően sokszor magántermészetű dolgokat is megírnak magukról. Egyáltalán nem ritka, hogy még az igazán titkosnak szánt dokumentumokból is kikacsint a szerző.

Például Karinthy Frigyes írt egy titkos szerelmes levelet a szeretőjének Bécsbe.

Gárdonyi Géza titkosírással írta a naplóját, olyan titkosírással, hogy a halála után 20 évvel katonai titkosírás szakértők fejtették meg. Tehát nyilvánvalóan nem akarta, hogy a környezete abba belekukkantson. Mégis azt olvassuk a második oldalon, hogy kedves olvasó, ha megfejtetted a naplómat, akkor így és így kell olvasni.

Akkor is felmerült ez a kérdés, amikor elkezdték kiadni Móricz Zsigmond naplóit, mert ezek nagyon intim naplók. Egészen a szexuális életéig nagyon mélyen ír le mindent. Megkérdezték a vele foglalkozó kutatókat, nem érzik-e úgy, hogy ez nem ránk tartozik. Akkor idézte valaki a lányát, Móricz Virágot, aki Móricz Zsigmond levelezése első kiadásakor azt mondta: „De hát apám ezt mind a közönségnek írta.”

A magánélethez való jog valóban gyakran szembekerül a tudományos megismerés, vagy akár a kíváncsiság szempontjaival. Kérdés, hogy mit kell belőle megismernünk, mi az, ami ránk tartozik, mi az, ami nem. Ezért azt a megoldást választottam, hogy nem levéltárakban meg padlásokon kutakodom, hanem olyan könyvekben, amiket már valaki megjelentetett, tehát eldöntötte ezt a dilemmát helyettem.

- Magyarországon, ha egy író populáris lesz, és pláne, ha a sikere anyagiakban is mérhető, arra valamiért ferde szemmel néznek, és van egy olyan meggyőződés is, hogy minél kevesebben értenek egy írót, annál jobb. Téged nem piszkáltak emiatt?

- Nekem abból a szempontból szerencsém volt, hogy ez egy szórakoztató, ismeretterjesztő műfaj, és soha se állítottam ennél többet. Nem vagyok szépíró, nem írok regényeket, és nem is tudományos igénnyel írom ezeket a műveket. Talán éppen ezért nem fordult ellenem istenigazából senki.

Kritikák természetesen értek egy-egy konkrét esetben: volt, hogy jogosan, és volt, hogy nem. De jóval több pozitív visszajelzést is kaptam. Nagyon sok irodalomtörténész örült, mert így eljutott valamilyen értelemben a szélesebb közönséghez is annak a híre, amivel ők foglalkoznak. Közérthető nyelven, szórakoztató céllal írtam meg azt, ami mögött másoknak a hosszas kutató munkája van. Én ezekből dolgoztam. Fogalmazhatunk úgy, hogy ezen az elzárkózó, kicsit arisztokratikus váron, ami az irodalomtudomány, kinyitottam ajtókat meg ablakokat, és be lehet nézni. Aki igazán kíváncsi, tovább tud lépni, és akkor már nem az én könyveimet olvassa el, hanem egy részletesebb életrajzi kötetet, monográfiát.

- Csatlakoztál a Tudományos Stand Up csapatához. Miről fog szólni az előadásod?

- Arra kértek, hogy meséljek ebben a sorozatban egy kicsit a múzsák szerepéről. Léteznek-e egyáltalán? Mi a szerepük? Iskolás korunk óta ismerünk ilyen múzsákat Ady Lédájától Csokonai Lillájáig. Ez csak egy hagyomány, vagy valóban léteznek olyan emberek, akik másokat akár a szerelem érzésén keresztül, akár valamilyen erotikus vonzalmon keresztül műalkotások megalkotására bírnak?

Sokan kérdezik tőlem, hogy a beteljesült boldog szerelem vagy a reménytelen, csalódásokkal teli szerelem ösztönzi-e inkább alkotásra a művészeket? Nem tudom a választ, de azt igen, hogy a szerelem önmagában is egy olyan intenzív érzelmi állapot, amelynek kétségbevonhatatlanul van inspiráló hatása.

Nagyon érdekes, hogy mennyiféle arca van ennek, például van, hogy valaki egyáltalán nem tudja magáról, hogy ő egy múzsa. Ilyen például Juhász Gyula és az Anna-szerelem. A költő Sárvári Anna művésznővel egész életében összesen 10 percet találkozott, aztán sorra írta hozzá a szerelmes verseket. A színésznő már csak Juhász Gyula halála után értesült róla.

Más esetben a múzsa olyan partner, aki bizonyos értelemben menedzsere is a férfinak, vagy adott esetben a nőnek, és akár saját magát háttérbe szorítva segíti azt a művészt. Több ilyen is van, például a festészetben Ferenczy Károly, aki a nagybányai iskola első számú képviselője volt. Az ő felesége, a nála jóval idősebb Fialka Olga szintén festőművész volt. Attól kezdve, hogy megismerkedtek, mindent arra tett föl, hogy el tudjon indulni Ferenczy pályája, felismerjék a tehetségét. Ez persze csak a két véglet.

- Lehet az embernek múzsája más, akár nem is művészi területen is?

- Szerintem minden alkotó munkánál elképzelhető. Egy tudósnak is lehet múzsája, biztos vannak erre is példák.

Hogy egy jó példát mondjak:

Beleszeretett egy férjes asszonyba, Seilern Crescenitába és később maga írja le a naplójába, hogy lényegében nem volt más célja ezzel, mint hogy felhívja magára a hölgy figyelmét.

Milyen jó, hogy ezt így tette és nem leszórta liszttel az utcákat, hogy lehessen szánkázni nyáron. Mert ilyen is volt abban a korban. A szerelem nagy dolgokra tudja indítani az embert, és ehhez nem kell feltétlenül művésznek lenni.

Sőt, vannak olyan művészek is, akik nagyon tudatosak, nem óriási érzelmek mozgatják őket, hanem a józan megfontolás.

- Mindenképp szerelmet feltételez egy múzsa-alkotó kapcsolat? Nem lehetséges, hogy szerelem nélkül is inspirál valaki, mert egyszerűen annyira egy hullámhosszon vannak?

- Dehogynem. Például a magyar kultúrtörténetnek van egy kiemelt főmúzsája, aki egész életében másokat ösztönzött műalkotásra. Őt úgy hívták, hogy Csinszka. Volt olyan, ahol szerelem volt a háttérben, Ady vagy Márffy Ödön festőművész esetén egyenesen házasság. De más estekben semmiféle szerelmi vagy erotikus háttért nem ismerünk, hanem egyszerűen inspiráló személyiség volt. Móricz beleírta a figuráját a regényeibe, Rippl-Rónai megfestette.

Egy barátság is lehet ilyen. Felbukkan az életedben egy különös, inspiráló, vibráló személyiség, és a hatására elkezdesz valami mást csinálni. A szerelem csak egy nagyon tipikus és mindenki által ismert megnyilvánulási formája ennek, de ezerféleképpen lehet hatást gyakorolnia a művészekre.

- Beszéljünk kicsit a Magvető Caféról. Az én szívemnek már csak azért is kedves, mert a Magyar Műfordítók Egyesületén keresztül támogatjátok a fordítókat, és minden szeretetnek nagyon örülünk. Ha valaki író, irodalmár, nem lesz automatikusan alkalmas egy könyvesbolttal kombinált kávézó vezetésére. Neked ezek szerint van üzleti vénád.

- Bár elsősorban a programokért felelek, de tény, hogy van egy operatív, menedzser énem is. Egy irodalmi kávézóhoz sokféle készség kell. Bennem ezek jól egyesülnek.

Régebben voltak a hétvégi napilapokban irodalmi mellékletek, novellák, versek. A televízióban, rádióban adtak irodalmi műsorokat. Ma ilyen nincs, vagy csak nyomokban. Valamennyit pótol belőle a közösségi média, de azért nem mindent, ezért felértékelődtek a személyes találkozások. Ezért hoztuk létre a kávézót, hogy legyen egy találkozási pont írók és olvasók, szövegek és olvasók, vagy akár olvasók és olvasók között.

Úgy tűnik, megtaláltuk azt a programkínálatot, amire fogékony a közönség, mert általában az szokott lenni a problémánk, hogy elférjenek az emberek.

Említetted a műfordítók sorozatát. Számítottam rá, hogy népszerű programok lesznek.

Az emberek kíváncsiak az irodalom kulisszatitkaira.

- A Magvető Café is próbál alkalmazkodni a veszélyhelyzet kereteihez. Mesélj a könyvfutár szolgáltatásról.

- Korábban is gondoltunk már erre, de a pandémia felgyorsította a dolgot. Az irodalomhoz hozzátartozik, különösen karácsony előtt, hogy dedikált könyveket keresnek az olvasók. De most nem lehet találkozni az írókkal. Ezért az egyik legnagyobb ételfutár-szolgálattal elindítottuk közösen a Könyvfutár- szolgáltatást. A lényege, hogy a futárszolgálat honlapján keresztül meg lehet rendelni az adott könyvet dedikálva. A megjegyzésbe megadhatják, kinek szeretnék dedikáltatni. Az író pedig ugyanúgy ott ül, és dedikál, csak nem az olvasók állnak sorba az aláírásáért, hanem a futárok. Természetesen a karanténszabályok betartásával.

Úgy tűnik, van rá igény. Legutóbb Kepes András járt nálunk, legközelebb pedig Orvos-Tóth Noémit várjuk.

- Végezetül a kötelező kérdés: min dolgozol?

- Most adtam le egy dokumentumdarabot a Madách Színháznak, amely Ady Endre magánéletéről fog szólni. Valószínűleg online előadás lesz még ebben a félévben, aztán a továbbiakat meglátjuk.

Közben pedig írom a könyvemet, amely olyan emberek életével fog foglalkozni, akiknek a mai magyar identitást köszönhetjük.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mindaz, amivel azonosítjuk magunkat, az mindig is ilyen volt. A magyar konyha, a magyar irodalom... Pedig ezeknek a dolgoknak a túlnyomó részét a 19. században találták ki, tehát történelmi léptékkel nem olyan régen.

Például azt gondoljuk, mindig is kolbászt és pörköltöt ettünk, pedig ez sem olyan nagyon régi dolog. Annak is megvan a története, hogy miként alakult át a magyar konyha nagyon gyökeresen.

Vagy azt szeretném elmesélni, kik voltak azok az emberek, akik például megteremtették azt a társalgási nyelvet, amin ma is beszélgetünk egymással.

Ez Kazinczy Ferencen és társain múlott, de történhetett volna máshogy is.