Az utóbbi 10 évben Nicolas Cage összesen két alkalommal tudott felkéredzkedni a magyar mozik vásznaira (leszámítva szinkronmunkáit: a Croodék első és második részét, valamint a Pókember – Irány a Pókverzumot): 2014-ben a Joe című David Gordon Green-filmben, mostanáig utoljára pedig 2016-ban, Oliver Stone rendezésében, a Snowden egyik mellékszerepében mutathatta meg, hogy az egykori gigantikus tehetség még ott pislákol benne.

Azóta összesen 34 filmet forgatott le (vagyis évente átlagosan 3 és felet), többségében olyan, szóra sem érdemes B-szösszenetekkel és szemétre való fércművekkel, mint pl. Az otthagyottak, A becsület lovagjai, A fény halála, a Két testvér, egy lövés, a Ne nézz a tükörbe!, a 211, a Between Worlds, az Elszabadult fenevadak vagy a Jiu Jitsu. Ugye, hogy egyik cím sem mond semmit? Nem csoda…

Azért persze azt sem lehet elvitatni, hogy időnként ne hajtott volna ki egy-egy illatos virág is a karrierposványból, hiszen megkaptuk a remek Joe-t, a komoly Snowdent, a totálisan kattant Mandy – A bosszú kultuszát (2018), a felkavaró Szín az űrbőlt (2019) vagy legutóbb tavaly a pompás Disznót (2021), amelynek kapcsán még Oscar-jelölést is rebesgettek Cage-nek. S bár a nomináció végül elmaradt, kétségtelen, hogy a Disznóban az egykori mozisztár újra bebizonyította, miért is lett belőle anno Oscar-díjas, A-kategóriás filmcsillag.

S úgy tűnik, valóban elkezdett hallgatni egykori rajongói imáira, legalábbis a következő projektjei arról tanúskodnak, hogy közelebb merészkedik a szélesebb közönséghez, s visszább vesz súlyos ego tripjeiből.

A színészt, akinek csillaga kezd leáldozni, akit a családja sem igazán komál, és akinek kemény tartozásai vannak (a film erősen táplálkozik a való életből). S akit egy Mallorcán élő milliomos, Javi Gutierrez (Pedro Pascal) bérel fel privát vendégének. Javi ugyanis óriási rajongója Nicknek, és nem titkolt vágya, hogy elkészítsen egy filmet az ő főszereplésével. Cage-et azonban hirtelen beszervezi a CIA, akik épp a maffiózó Javit akarják kézre keríteni, mivel nemrég elraboltatta egy politikus lányát.

Ez a csodás kis sztori egyébként nem mostanában íródott: 2019-ben még az egyik legjobb, meg nem filmesített forgatókönyvként tartották számon, s végül Tom Gormican író-rendező (Csajkeverők) megkapta a lehetőséget, hogy leforgassa a saját kis John Malkovich-menetét. Persze A gigantikus tehetség… nem olyan elvont, mint Spike Jonze 1999-es agymenése (azért vannak benne őrült jelenetek, elég csak Cage saját képzelt alteregójára és arra a bizonyos csókra gondolni), és nem is annyira erős, de éppoly jól fog esni főszereplője karrierjének s egyúttal a nézőknek is.

Nicolas Cage (akit a filmben Nicknek hívnak, ezzel is jelezve, hogy azért végső soron kitalált figuráról van szó) láthatóan élvezettel lubickol a saját szerepében, és elmondása szerint emberileg valóban nagyon hasonlít az itt játszott verziójára. Nos, tényleg öröm őt nézni ennyi idő után a nagyvásznon egy jó humorú, szerethető és idézhető akcióvígjátékban, egy ízig-vérig buddy movie-ban.

Főként ahogy folyton körberajongja Cage-et, akivel így egy emlékezetes filmes párost alkotnak.

Ráadásul mi, magyar nézők a filmbeli helyszíneken is ámulhatunk. Budapest sok várost „alakított” már hollywoodi pályája során: Berlint, Kijevet, Houstont, Szentpétervárt, Buenos Airest, Pekinget, Csernobilt, Moszkvát, Münchent, Baltimore-t és még sorolhatnánk, de talán az egzotikus spanyol szigetet, Mallorcát még nem. Most ezen is túl vagyunk, így senki ne csodálkozzon, ha a karakterek, elhagyva a tengerpartot, hirtelen a Budai Várnegyedben, majd a Parlament környékén bonyolódnak látványos autósüldözésbe.

Emellett természetesen Cage valós rajongói és eddigi munkásságának ismerői is kapnak nyalánkságokat, hiszen A gigantikus tehetség…-ben folyamatosan emlegetik a karrier hőskorának darabjait, pl. A sziklát, a Con Air – A fegyencjáratot, az Ál/Arcot, a Holdkórosokat, Az öreg hölgy és a testőrt, a Tolvajtempót, a Corelli kapitány mandolinját vagy A nemzet aranyát, sőt, némelyekből videós részletek is leperegnek.

Mindent összevetve egy mocskosszájú feel-good film a jussunk, ami nem hoz reformot egyik választott műfajába sem, de egy pillanatra visszaadja nekünk Nicolas Cage-et, aki persze továbbra is a teljesen kattant formáját hozza, de így is nagyon lehet őt szeretni.

Május 12-15. közötti 6228 néző váltott jegyet a Katinka című életrajzi dokumentumfilmre – írja a Forbes a forgalmazó Intercom közlése alapján.

A lap hozzáteszi, hogy ez messze elmarad a szintén állami támogatásból készült hazai sikerfilmek eredményeitől: a Pesti balhét 6760-an, a Toxikomát 15.067-en, a Nagykarácsonyt pedig 20.118-an látták a nyitóhétvégén.

A dokumentumfilmek között a Katinka igen magas támogatást kapott. A 24.hu 2020-ban azt írta: „kilenc év alatt összesen nem adtak annyi támogatást dokumentumfilmekre, mint a Katinkának egyedül”.

Forrás: RTL.hu

Lemondta a Margitszigeti Színház egy ukrán zongoraművésznő fellépését - közölték egy közleményben.

Mint írják, a Margitszigeti Színház vezetése Ljubov Nepop magyarországi ukrán nagykövetasszony tájékoztató leveléből értesült Valentina Lisitsa ukrán zongoraművésznő megdöbbentő megnyilvánulásáról, miszerint a művésznő az orosz agresszorok által megszállt Mariupolban 2022. május 9-én koncertet adott.

- vélik.

Közölték, hogy a Margitszigeti Színház Nonprofit Kft. határozottan elutasítja a zongoraművésznő álláspontját, egyet értve Magyarország és a nemzetközi közösség hivatalos álláspontjával, mely minden tekintetben elítéli Oroszország - rengeteg civil áldozattal járó - Ukrajna elleni háborús agresszióját.

Ezért a színház Valentina Lisitsa 2022. június 3-i margitszigeti koncertfellépését lemondta és a managementjével kötött szerződéstől eláll.

A közleményben azt is írták, hogy a Margitszigeti Színház mély együttérzését fejezi ki az Ukrajnát sújtó háború borzalmai miatt.

Az ukrán származású amerikai zongorista sok éve támogatja Putyin rendszerét, nemrég a moszkvai ukrán nagykövetség előtt zongorázva tüntetett az „ukrán nácizmus” ellen - jegyzi meg a 444.hu.

Meghalt Vangélisz Papathanaszíu, ismertebb nevén Vangelis.

Legismertebb művei közé tartoznak a Tűzszekerek, a Szárnyas fejvadász, az 1492 – A Paradicsom meghódítása és a Nagy Sándor, a hódító című filmekhez komponált zenéi.

Több mint ötven lemez fűződik a nevéhez, az elektronikus zene történelmének egyik legmeghatározóbb alakja volt.

Az Oscar-díjas görög zeneszerző 79 éves volt.

Szentgyörgyi Bálint és az HBO új magyar szériájának első, nyolc epizódból álló évadát alapvetően három síkon is lehet értelmezni, elemezni, befogadni, élvezni. Az első legyen a történelmi megközelítés, egy adott korszak (jelen esetben a nyolcvanas évek közepe), a benne élő emberek, a politika, a mindennapi élet, a ruhák, az utcák, a kocsik, a használati tárgyak, a szleng stb. históriahű megjelenítése, egyben isteni retróbeöntés és emlékeztető az egykor benne élőknek, valamint ismertető az akkor még meg nem születetteknek.

Vagyis a hétköznapok taposómalmából kiemelő, szórakoztatásra szánt perceket egy konkrét történelmi háttérrel és persze szigorúan a „művészi szabadság” feliratú transzparens lobogtatásával.

A harmadik pedig a metaforikus él, amelyben a sorozatban prezentált rendszer, helyzetek vagy konkrét személyek megfeleltethetők a mű készítésének időszakával, illetve annak aktualitásaival, ezek persze ugyanúgy lehetnek egyértelműnek tűnő utalások, mint belemagyarázások.

A történelmi szempont: amennyiben ezen a síkon közelítjük meg A besúgót, lehet, hogy csalódni fogunk. Sokan sok helyütt leírták már az HBO Maxon április 1-jén startolt sorozat pontatlanságait, nem éppen korhű szegmenseit. Bár az alkotóknak az elvitatathatlan érdeme, hogy próbálták kifogástalanul visszaadni a nyolcvanas évek atmoszféráját, és minden bizonnyal végigjárták Magyarország összes bolhapiacát régi használati tárgyak, ereklyék után kutatva. Láthatólag sikerrel is jártak, és erre büszkék is voltak, hiszen gondosan ráirányították a kamerákat minden akkori apróságra, a játékoktól és az alámondásos VHS- kazettáktól kezdve a centrumos bevásárlószatyrokon és a korabeli telefonfülkéken át a kvarcórákig és a pornómagazinokig.

Ugyanakkor nem lehet elmenni amellett sem, hogy a szereplők időnként hiteltelenek. Egyrészt a castingosok az általuk játszott karaktereknél (fiatal főiskolások) jóval idősebb színészeket szerződtettek, s ez főként a sorozat első néhány epizódja közben többször kibillentheti a nézőt az átélésből, másrészt nem éppen korhű sok, a szájukba adott szöveg és párbeszéd sem (többek között ’85-ben nem beszéltek volna ennyire nyíltan a rendszerváltás utáni jobb világról). Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy a szereplők 1985-ben moziban nézik az először 1986. október 2-án bemutatott Macskafogót. Ilyen és ehhez hasonló ferdítések miatt érheti hát vád a készítőket, amennyiben teljesen figyelmen kívül hagynánk a második megközelítést.

A filmes szempont: ha, mint szórakoztató, a filmkészítési szabályok szerint készült mozgóképes termékként vizsgáljuk A besúgót, egy veszettül szórakoztató sorozatot kaphatunk. Egyrészt a már fent említett alkotói szabadság a művészet elengedhetetlen eszköze, amellyel élve akár simán nézhetik a ’86-os Macskafogót ’85-ben, és bármi elhagyhatja a karakterek száját. Hiszen szó szerint minden, de minden a sztori epizódról epizódra való továbbgördítésének, a karakterdinamikának és a suspense-nek van alárendelve. Hogy a végeredmény odaszegezzen a képernyők elé. A besúgót pedig e tekintetben okosan építették fel Szengyörgyiék.

Az pedig kifejezetten üdítő, hogy friss arcokat kapunk: Váradi Gergely (Demeter Geri), Patkós Márton (Száva Zsolt), Szász Júlia (Katka), Borbély Richárd (Karcsi), Varga Ádám (Máté), Lengyel Benjámin (Barna), Szőke Abigél (Judit), Hermányi Mariann (Adél) és a többiek tehetségesek, filmre termettek, karakteresek, s ha nem is passzolnak feltétlenül korban a karaktereikhez, e 8 epizód után bizton megmaradnak emlékezetünkben.

Az egyes epizódokat is általában a megfelelő helyen vágták el az alkotók, és nagyjából sikerült az is, amivel sok sorozatkészítő küzd: hogy az esetleges folytatást szem előtt tartva túlságosan nyitott finálét kanyarítanak a rengeteg felvázolt szituációnak.

Vagyis azért van a lezárásnak egyfajta, a tévésorozatos büdzsé lehetőségeihez mérhető grandiózussága, amellyel egy időre jóllakhatunk.

A metaforikus szempont: természetesen e perspektívából is a boncolgathatjuk a sorozatot, az pedig már más kérdés, hogy mennyire légből kapott elméletekkel rukkolunk elő, amelyek a készítők fejében tán meg sem fordultak soha. Az mindenesetre több mint gyanús, hogy miért közvetlenül a 2022-es országgyűlési választások előtt indult két epizóddal a széria, és miért hangoznak el benne olyan mondatok, mint például: „Nem szeretném, hogy egyetlen leválthatatlan ember legyen az ország élén.”, vagy esetleg: „A vezetőink fiatal forradalmárokból lett öreg zsarnokok.”, netán: „Van valami a magyar néplélekben, ami akkor nyugodt, ha valaki azt mondja, hogy gyertek utánam, megvédelek titeket.” Erősen áthallásosnak tűnő mondatok egy ma élő értelmiségi fiataltól, aki a 2010-es választások idején töltötte be a 18-at, vagyis egész eddigi felnőttkora óta ugyanaz a kormány van hatalmon.

Ám akármit is látunk A besúgó sorai mögött, akármennyi hiba is tűnhet fel benne, a történetszövése, a sodrása, a színészei és az alkotók szinte tapintható lelkesedése mindvégig kitart, s így együtt azt követelik: folytatást, folytatást!