Nickelback: a slágergyáros
Az együttes népszerűségét jól jelzi, hogy a koncertre még csak nem is az utolsó pillanatban, de már hónapokkal ezelőtt elfogyott minden jegy. A közösségi oldalakon azóta szabályos hisztéria alakult ki a lemaradt rajongók között, akik legalább másodkézből szerettek volna belépőhöz jutni.
A Nickelback tipikusan az a zenekar, ami az emberek többségében szélsőséges benyomást kelt: vagy őszinte odaadással rajonganak érte, vagy a szőr is feláll tőle a hátukon. Előbbi körbe persze jelentős részben tinilányok tartoznak, és kis rosszindulattal mondhatnánk is azt, hogy könnyű úgy teltházat elérni, ha a közönség jelentős része olyan fiatal, hogy anyukának vagy apukának is el kell őt kísérni.


A valóság viszont az, hogy bár tényleg sok tizenéves gyerek mellett állt ott valamelyik szülője, rajtuk és a kicsivel idősebb párokon kívül a harmincas, sőt a negyvenes korosztályt is jó néhányan képviselték. Még egy ötfős, kizárólag fiúkból álló társaságot is láttam, akik szinte minden számot végig énekeltek.
Nem meglepő, hogy ilyen széles tömeget el tudnak érni, hiszen a Nickelback eddigi szűk két évtizedes karrierje során csúcsra járatta a slágergyártást. A How You Remind Me, a Photograph, vagy a Rockstar című számokat valószínűleg az is hallotta már, akinek egyébként semmit nem mond a zenekar neve. De ezeken kívül is szinte kizárólag csak rádióbarát, átlag 3-4 perces, fülbemászó dalokból áll a csapat repertoárja.
A mostani koncertkörútra pedig különösen igaz ez, hiszen nem új sorlemezt népszerűsít, hanem egy épp a napokban megjelent best of válogatást. Ennek megfelelően nemes egyszerűséggel a The Hits Tour nevet adták neki, ami a fentebb leírtakat figyelembe véve abszolút találó.




Már a percre pontosan nyolc órakor színpadra lépő előzenekart is ováció köszöntötte, amikor pedig negyed tíz után kicsivel kialudtak a fények és megszólalt az intró, végképp felrobbant a nézőtér.
Bár Chad Kroeger frontember a számok közti szünetekben nem lépett túl az ilyenkor szokásos frázisokon (Budapest, you’re fantastic, it’s so great to be here stb.), még ezt, illetve a betanult köszönömöket és a poharának meghúzásakor minden alkalommal elsütött „egeszsegedre!” felkiáltást is rendkívül hálásan fogadta a közönség.
A zenekar elég jól egyensúlyoz az akusztikus és a zúzós megszólalás között. A számok többségében szerepet kapott akusztikus gitár – ami arénakoncerteken nem túl gyakori húzás –, de a végére szinte mindig ráléptek a torzítóra. Persze ezt is csak olyan mértékben, hogy ne csökkentse a befogadhatóságot.
Az elhangzott dalok között volt például – a már említett három mellett – a When We Stand Together, a Lullaby, a Figured You Out, illetve a kissé pajzán Something in Your Mouth. A ráadást érdekes módon egy Elton John-feldolgozással (Saturday Night’s Alright For Fighting) kezdték, végül pedig a Transformers filmben is hallható Burn It to the Ground-dal búcsúztak.



Az estéről tulajdonképpen nem tudok rosszat mondani: aki ott volt, maradéktalanul megkapta, amiért jött. A rajongók biztosan, de esetleges kísérőik is nyilván sokkal jobban jártak, mintha egy nagyságrendekkel kevésbé populáris metálzenekar koncertjéhez kellett volna asszisztálniuk, pláne ennyi pénzért.