KULT
A Rovatból

Nézők a teljes idegösszeomlás szélén, korcsolyázás olajon, macska a hátizsákban – Az Argylle: A szuperkém nem is olyan szuper

Valami baj van Matthew Vaughnnal. A Kingsman: A titkos szolgálat óta egyre gyengébb filmekkel jelentkezik, az Argylle: A szuperkémmel pedig egyértelműen elérte eddigi karrierje mélypontját.

Link másolása

Időről időre (nem is oly ritkán) kapunk a mozik vásznaira egy-egy kémsztorit, éppúgy komolyat, mint poénkodós-akciósat. James Bond kezdeti sikerei óta megállíthatatlan ez a szubzsáner, és szerencsére nem kevés ide tartozó remekmű is készült az elmúlt több mint hatvan évben. Például épp a Guy Ritchie producereként induló, majd szintén rendezővé avanzsáló Matthew Vaughn értő kezei alatt, aki az Arany Málna-győztes Hullámegy (2002) után szakított Ritchie-vel, hogy elkészíthesse első saját filmjét, ez lett a 2004-es gengsztersztori Daniel Craiggel, a Torta. Igazából az is egy Guy Ritchie-menet volt, csak a humor nélkül, de abszolút működött így is, és kevésbé hatott majmolásnak.

Majd Vaughn különféle filmes műfajokat pécézett ki magának, hogy (immár nem kevés humorral) kifordítsa/kiparodizálja azokat, s ezzel egyben a zsáner egy kivételes, mára kultikussá érett darabját tegye le az asztalra.

Ennek tükrében került a fókuszába a fantasy (Csillagpor – 2007), a szuperhősfilm (Ha/Ver – 2010) s egy nagy franchise-os kitérő után (az X-Men: Az elsőkkel sem mondott csődöt, sőt) nem utolsósorban a kémfilm is, amelynek egyik legemlékezetesebb szösszenetével, az akkor már Oscar-díjas Colin Firth-ből akciósztárt faragó, egyben a csodálatos Taron Egertont a világgal megismertető Kingsman: A titkos szolgálattal (2014) kedveskedett nekünk.

A Kingsman nagy sikerén felbuzdulva Vaughn első ízben franchise-ban gondolkodott, s a következő hét évben csak ezzel volt elfoglalva: készített hozzá egy még egész kellemes folytatást (Kingsman: Az Aranykör – 2017) és egy nem túl jól sikerült előzményt (King’s Man: A kezdetek – 2021), amelyek után már egyértelműnek tűnt, hogy Vaughn elmondott mindent, amit a kémekről el tudott/el akart. De nem, maradt még valami a tarsolyában, s ezúttal Jason Fuchs eredeti forgatókönyvéből pakolta össze az Argylle: A szuperkémet egy vérbeli sztárparádé asszisztálásával. Lássuk a sztorit!

Argylle (Henry Cavill) valóban egy szuperkém, aki után bomlanak a nők, és aki fél kézzel elintézi a gonosztevőket két társával, a kütyüs kolleginával, Keirával (Ariana DeBose) és a muszklis Wyattel (John Cena).

Legutóbb például az eléggé szexi és nem kevésbé veszélyes Lagrange (Dua Lipa) nyomában loholtak, amikor kiderült, hogy Argylle és a többiek nem is léteznek, ők csupán regénykarakterek, egy bizonyos Elly Conway (Bryce Dallas Howard) nevű írónő agyának világsikert arató szüleményei.

S itt kapcsolunk át az egyébként eléggé bugyuta, kikarikírozásnak tűnő kémsztoriból a valóságba, amelyben természetesen Elly kerül bajba, akit bérgyilkosok hada akar elintézni, ám segítségére kel egy igazi kém, Aidan Wilde (Sam Rockwell), akivel fordulatok garmadája között próbálják felderíteni, hogy mi veszélyt jelenthet egy ijedős kis írónő a szupergonosz szervek számára.

A sztoriba ennél jobban nem mennénk bele, mivel, ha lehet erényt említeni a filmnél, akkor azok a valóban nagy meglepetést szerző csavarok, bár az is kétségtelen, hogy Vaughnék ezt is túlzásba viszik, és az ötödik nagy leleplezésnél már csak unottan legyintünk.

A történetet olvasva sokaknak eszébe juthat A smaragd románca (1984) vagy épp a két évvel ezelőtti Az elveszett város (2022), és nem véletlenül.

Sőt, egy ponton még Renny Harlin Utánunk a tűzözönje is eszünkbe villanhat, így elmondható, hogy az Argylle: A szuperkém egy nem túl eredeti elképzelés vaughnosra hangszerelt remixe, sajnos azonban ezúttal nem igazán passzolt össze e két hozzávaló.

Kezdjük azzal, hogy a film nem néz ki túl jól, a CGI néhol kifejezetten harmatos, annyira, hogy már kidob minket az akciózás élményéből. Apropó, akciók. Vaughn ebben kifejezetten erős volt mindig (a Kingsman templomi mészárlása a műfaj egyik örökbecsű csodája), ezúttal azonban e szempontból is félrementek a dolgok, a bunyós jelenetek, amelyekben Elly szemében Aidan és Argylle folyamatosan kicserélődnek, eléggé fárasztóak és idegesítőek, s nyoma sincs a Ha/Ver vagy a Kingsman laza brutalitásának.

A fentiek tükrében minden bizonnyal kiderült, hogy film marketingje egy kissé félrevezetőre sikeredett, tekintve, hogy nem Henry Cavill és Dua Lipa itt a főhősők, akik csupán időnként tűnnek fel, hanem Bryce Dallas Howard és Sam Rockwell.

S bár az üdvözlendő, hogy Vaughn e két, nem éppen akciósztárnak beillő színészt választott ilyen szerepekre, s egyben az is volt a szándék, hogy kellőképp különválassza a regénybeli idealizált kémvilágot az igazitól, végül ebben sem járt sikerrel. A való élet épp annyira kémregényes, elemelt és parodisztikus, mint Conway könyveiben.

S így, néhány vaughnosan vicces, abszurd és szórakoztató jeleneten kívül (a színes füstös, táncos tölténybalett a folyosón és a korcsolyázós lövöldözés az olajon), valamint a sztárparádé (a fentieken kívül feltűnik még Bryan Cranston, Richard E. Grant, Catherine O’Hara, Sofia Boutella és Samuel L. Jackson) ellenére az Argylle: A szuperkém egy óriási csalódás, amely nem működik sem kém-, sem akciófilmként, sem pedig komédiaként. Azért lehet, előremutató volt a forgatókönyvíró személye, Jason Fuchs ugyanis eddig olyan alkotások szkriptjét tette le az asztalra, mint a Jégkorszak 4: Vándorló kontinens (2012), a Pán (2015) vagy a Látlak (2018)…

Vaughn azonban, úgy tűnik, egyelőre nem áll le, egyszerre tervez folytatást a Kingsmannek (Kingsman: The Blue Blood) és a King’s Mannek (King’s Man: The Traitor King), valamint egy Courage című sci-fit is fontolgat. Reméljük, az utóbbi mellett dönt!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk